Anne Rice - Interjú a vámpírral

Bár tudtam, hogy Claudia vár rám, s ahogy elmentem az utcai gázlámpák fölé magasodó hotelablak alatt, megláttam piciny alakját, amint ott állt a viaszbimbós virágok között; letértem a boulevard-ról, s hagytam, hogy elnyeljenek a sötét mellékutcák, mint annak idején New Orleansban is megannyiszor. Nem mintha nem szerettem volna, inkább túlságosan is erős volt a szenvedélyem iránta; éppolyan erős, mint Armand iránt. Most mindkettejük elől menekültem, s hagytam, hogy a gyilkolási vágy örömmel fogadott lázként nőjön bennem, nemcsak öntudatomat fenyegetve, hanem fájdalmat is jósolva.

Az eső utáni párából egy férfi tartott felém. Úgy emlékszem rá, mint valakire, aki álombéli tájon kóborol, mivel az éjjel körülöttem sötét és valószínűtlen volt. A domb bárhol lehetett volna, és Párizs lágy fényei elmosódottan pislogtak a ködben. A férfi részeg volt, s szikrázó szemekkel vakon sétált a halál karjaiba — lüktető ujjaival megtapogatta arccsontjaimat.

Még nem vesztettem el józanságomat, s nem estem kétségbe. Azt mondhattam volna: Menj tovább! Azt hiszem, ajkam az Armandtól kapott szót formálta meg: Óvakodj! De hagytam, hogy merész, részeg karját a derekamra tegye; engedtem rajongó tekintetének, hangjának, amely melegséget ígért, s azt kérte, hogy lefesthessen; a nyitott ingéből áradó telt, édes festékszagnak. A Montmartre-on keresztül követtem, s azt mormogtam a fülébe: „Nem tartozol a halottak közé.” Vadul burjánzó kerten, édes illatú, nedves füvek között vezetett át, és nevetett, amikor azt mondtam: „Eleven vagy, eleven.” Megsimogatta az arcom, s végül megfogta az állam, amint az alacsony bejárat fényébe vezetett; kivörösödött arcát fényesen világították meg az olajlámpák, s meleg szivárgott körülöttünk, amint az ajtó becsukódott.

Láttam nagy, szikrázó szemgolyóit, szemének piros hajszálereit, és meleg keze égette hideg éhségemet, amint egy székhez vezetett. Mindenfelé lobogó arcokat, a lámpák füstjéből kiemelkedő ábrázatokat láttam a kályha tüzének pislogásában, a vásznakon a színek csodavilága vett körül minket az alacsony, lejtős tető alatt, a szépség lángolása, amely ott dobogott és lüktetett. „Ülj le, ülj le” — mondta, lázas kezeit mellemre téve — megragadtam őket, de kicsúsztak szorításomból; az éhség hullámokban tört rám.

Most távolabbról láttam; feszültem figyelt, palettája a kezében, és a hatalmas vászon eltakarta mozgó karját. Gondolatok nélkül, gyámoltalanul sodródtam a festményekkel, rajongó tekintetével, míg el nem tűntek Armand szemei s Claudia kopogó cipősarka, amint rohant lefelé a macskaköves sikátoron, elhagyva engem.

„Tele vagy élettel…” — suttogtam. „Csontok, válaszolta. Csontok…” És magam előtt láttam a csonthalmokat, amelyeket a New Orleans-i sekély sírokból szedtek ki, hogy a sír mögötti kamrákba helyezzék őket, s így másokat temethessenek a keskeny parcellákba. Behunytam a szemem. Éhségem kínzó gyötrelemmé vált, szívem egy másik szívért kiáltott, és akkor éreztem, hogy lép előre, hogy megigazítsa a beállítást — végzetes lépés! végzetes megtántorodás! Felsóhajtottam. „Menekülj!” — súgtam neki. „Óvakodj!”

És akkor történt valami arcának nedves ragyogásával; beteges bőrének tört hajszálereiből elfolyt valami. Meghátrált, s az ecset kiesett a kezéből. Fölé emelkedtem, éreztem, amint fogaim ajkamhoz szorulnak, éreztem, ahogy szemem beissza arcának színeit, fülemet eltölti küszködő kiáltása, s kezem teli van erős, harcoló húsával, míg csak magamhoz nem vontam, s föl nem téptem a gyámoltalanul birkózó húst, hogy az életet adó vérhez juthassak. „Halj meg!” — suttogtam, amikor teste elernyedt szorításomban, s feje a kabátomra hullott. „Halj meg!” S éreztem, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rám nézzen. Megint ittam, ő megint harcolt, míg ernyedten, döbbenten s közel a halálhoz, le nem csúszott a padlóra. De szemei nem csukódtak le.

A vászon elé telepedtem — gyengén, de megbékélve, s a homályos, szürkülő szemeket néztem és saját, vértől piros kezemet s fényűzően meleg bőrömet. „Ismét halandó vagyok” — suttogtam neki. „Élek. A véred éltet.” Szemei lezárultak. A falnak dőltem, és saját arcomra meredtem.

Még csak vázlat volt, de a merész fekete vonalakból máris tökéletesen kibontakozott az arcom és a vállam, s a festő itt-ott már színfoltokba is belekezdett: ott volt szemem zöldje, orcám fehérsége. De micsoda iszonyat volt látni arckifejezésemet! Pedig tökéletesen eltalálta, és semmi rémes nem volt benne. A zöld szemek kifejezéstelenül bámultak rám az elnagyolt vázlatból, s ott volt a mindenen átgázoló s egyszersmind közömbös sóvárgás, amit ő nem értett meg. A száz évvel azelőtti Louis-t láttam, amint a miséző pap szentbeszédét hallgatja: ajka bágyadtan megnyílik, haja kócos, ernyedt keze ölében nyugszik. A halandó Louis. Azt hiszem, nevettem, kezemet arcomhoz szorítva nevettem, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim is — amikor elhúztam az ujjaimat, ott volt a halandó vérrel színezett könnyek nyoma. És már ismét éreztem annak az öldöklő szörnyetegnek a bizsergését, amely újra gyilkolni fog, s most megragadta a képet, s el akart menekülni a kis házból.

De ekkor a férfi állati hangot hallatva, hirtelen felemelkedett a földről, s megragadta a cipőmet, de keze lecsúszott a bőrről. Óriási lelkierővel szállt szembe velem — felnyúlt a képért, s elfehéredő kezével erősen megragadta. „Add vissza!” — morogta. „Add vissza!” Én őt és a saját kezemet néztem, s könnyedén fogtam a képet, amit ő olyan kétségbeesetten akart megmenteni, mintha magával vihetné az égbe vagy a pokolba. Én voltam az a lény, akit a vére sem változtathatott emberré, ő az, akit a gonoszságom sem győzhetett le. És akkor, önuralmamat vesztve, kiszabadítottam a képet a kezéből, fél kézzel ajkamhoz rántottam őt, s dühödten feltéptem a torkát.

Amikor beléptem szállodai lakosztályomba, a képet a kandallópárkányra helyeztem, és sokáig néztem. Claudia ott volt valahol, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is, mintha az egyik felettem lévő balkonon állt volna valaki; a félreismerhetetlen személyes illat elárulta. Nem tudtam, miért hoztam el a festményt, miért harcoltam érte, s ez jobban megszégyenített, mint a gyilkolás — ugyan miért ragaszkodtam hozzá? Kezem remegett, lehajtott fejem lassan felemeltem, s erőfeszítésem eredményeként a szobák lassanként kibontakoztak a szemem előtt; a virágok, a bársony, a gyertyatartók. Azt akartam, hogy közönséges halandóként biztonságban legyek. És akkor, mintha párafüggönyön át látnám, megpillantottam egy asszonyt.

Nyugodtan ült Claudia pazar fésülködőasztala mellett; a félelem legapróbb jele nélkül, mozdulatlanul; zöld taft ruhaujjai és szoknyái a megdöntött tükrökben megsokszorozódtak, mintha egész társaság gyűlt volna össze a szobában. Sötétvörös haja középen elválasztva s füle mögé fésülve, bár egy csomó fürtöcske elszabadult, s keretbe foglalta sápadt arcát. Két nyugodt, ibolyaszínű szemét és puha, szép ívű, festetlen száját, amely semmit sem árult el személyiségéről, felém fordította, mosolygott, de szeme tűzben égett. „Igen, olyan, amilyennek mondtad, és máris szeretem.” Felállt, finoman megemelte a sötét, rengeteg taftot, s a három tükröcske egyszerre kiüresedett.

Végtelenül megzavarodtam, úgy éreztem, nem vagyok képes megszólalni. Megfordultam, s megpillantottam az óriási ágyon heverő Claudiát: kis arca merev és nyugodt volt, bár összeszorított öklével a selyemfüggönybe kapaszkodott. „Madeleine” — suttogta, — „Louis félénk.” Jéghidegen figyelt, de Madeleine csak mosolygott, s közelebb húzódva hozzám, mindkét kezét ruhája kivágásának csipkeszegélyére tette, s úgy húzta el, hogy lássam a két kicsi jelet a torkán. Mosolyát mintha letörölték volna, egyszerre mogorva és érzéki lett, szemét összehúzta, s azt lihegte: „Igyál!”