Anne Rice - Interjú a vámpírral

„A gyerek, aki meghalt?” — találgattam, s figyeltem őt. Magam elé idéztem a bababoltot, az azonos arcú babákat. Megrázta a fejét, és olyan erővel húzta meg a medaliont, hogy a tű felszakította a taftot. Félelmet láttam benne, pusztító pánikot. A keze vérzett a tűtől, amikor felnyitotta. Elvettem tőle a medaliont. „A lányom” — suttogta, s az ajka remegett.

Porcelánra festett babaarc volt, Claudia arca. A művész, aki festette, mesterkélt, édeskés képén az ártatlanság gúnyrajzát alkotta meg — a kislánynak ugyanolyan hollófekete haja volt, mint a félredobott babának. Az asszony rémülten meredt a sötétbe.

„Bánat…” — mondtam gyöngéden.

„,Elegem van a bánatból” — mondta, s szeme összeszűkült, amint rám nézett. „Ha tudná, mennyire vágyom a maga hatalmára — felkészültem rá, rettenetesen sóvárgok utána.” Mélyeket lélegezve felém fordult, s ruhája alatt hullámzott a keble.

Heves csalódottság dúlta fel vonásait. Fejét, hajfürtjeit rázva elfordult. „Bárcsak halandó férfi lenne, férfi és szörnyeteg!” — mondta haragosan. „Bárcsak meg tudnám mutatni önnek a hatalmamat…” Gonosz mosollyal, kihívóan nézett rám. „Elérném, hogy akarjon, kívánjon engem! De ön természetellenes lény!” Szája legörbült. „Mit adhatnék önnek? Mit tehetek, hogy átadja, amije van?” Kezét maga elé emelte, s mintha férfikéz volna, cirógatni kezdte a mellét.

Különös pillanat volt, különös, mert nem láttam előre a szavai által kiváltott hatást, azt, ahogy most láttam: csábító, karcsú derekát, keblei gömbölyűségét, finom, durcás ajkait. Nem is sejtette, milyen a bennem lévő halandó férfi, mennyire megkínzott a nemrég kiszívott vér. Jobban kívántam, mint gondolhatta, mert nem értette a gyilkolás természetét. A férfi büszkeségével akartam ezt bebizonyítani, s megalázni azért, amit mondott nekem, olcsó kis hiúságáért, undorral teli tekintetéért, melyet elfordított tőlem. De ez maga volt az őrület. S az őrület nem lehetett elég ok ahhoz, hogy örök életet adjak neki.

És akkor kegyetlenül azt kérdeztem: „Szerette azt a gyermeket?” Soha nem fogom elfeledni az arcát, azt a végtelen gyűlöletet. „Igen.” Szavai sziszegéssé torzultak. „Hogyan merészeli…?!” A medalion után nyúlt, de én erősen fogtam. Bűntudata, és nem a szeretet kínozta. Bűn volt az a bolt, a halott gyermeket formázó babákkal telezsúfolt polcok. De ez a bűn tisztában volt a halál visszavonhatatlanságával. Volt az asszonyban valami keménység, aminek az ereje felvette a versenyt az én gonoszságommal. Kinyújtotta a kezét. Megérintette a mellényemet, és nyitott ujjait mellemre szorította. Térdelve magamhoz húztam — haja arcomat súrolta.

„Tarts erősen, amikor hatalmamba veszlek, mondtam, s láttam, hogy szeme kitágul, ajka megnyílik. És amikor úgy érzed, aléltabb már nem is lehetnél, erősen figyeld a szívverésemet. Tarts ki, és mondd újra meg újra: Élni fogok!”

„Igen, igen” — bólogatott, s izgalmában szíve majd kiugrott a helyéről.

Kezei égették a nyakamat; ujjait gallérom alá csúsztatta. „Nézd azt a távoli fényt: egy másodpercre se téveszd szem elől, s ismételd csak: Élni fogok!”

Levegő után kapkodott, amikor felszakítottam a húsát, a meleg áram belém hatolt, keblét hozzám szorította, teste tehetetlenül felemelkedett a heverőről. Csukott szememen át is láttam az övét, kötekedő, kihívó száját. Erősen szívtam, s éreztem, hogyan gyengül el; keze tehetetlenül lehanyatlott. „Szorosan, szorosan”, suttogtam vére forró áradása közben; szívverése a fülemben dübörgött, mohó ereim a vérétől duzzadtak. „A lámpa, suttogtam, azt figyeld!” Szíve lelassult, majd megállt, feje visszahullott a bársonyra, szemei halálosan eltompultak. Egy pillanatig úgy éreztem, mozdulni sem tudok, s aztán mintha valaki más emelte volna csuklómat a számhoz, míg a szoba forgott körülöttem. Arra a fényre összpontosítottam a figyelmem, amelyet neki mutattam, miközben megízleltem a csuklómból kicsorduló vért. „Igyál! Igyál!” — mondtam neki, s ajkához szorítottam csuklómat. De holtan feküdt. Magamhoz öleltem, a vér lecsorgott az állán. Végre kinyitotta a szemét, és éreztem szája gyengéd nyomását, amint kezei karomra fonódtak, és szívni kezdett. Suttogva ringattam, s kétségbeesve igyekeztem megtörni aléltságát — aztán éreztem, minden véredényemben éreztem, hogy hirtelen felerősödik a szívás. Kezem a heverőre tapadt, Madeleine szíve hevesen dobogott a szívemen, ujjai karomba, kinyújtott tenyerembe vájtak. Fogával szélesebbre hasította a sebet, és csak szívott hevesen, kíméletlenül, hogy majdnem felkiáltottam, elhúzódtam, de magammal húztam őt is, életem átfolyt a karomon, nyögő lélegzete felvette szívásának ritmusát. És az ereim egyre jobban és egyre erősebben megannyi megfeszült huzalként rángatták szívemet, míg csak el nem szakítottam tőle magam, s vérző csuklómat markomba szorítottam.

Véres, nyitott szájjal bámult rám. Örökkévalóságnak tűnt, amíg merev tekintete rám szegeződött. Elmosódott látásom megkettőzte, majd megsokszorozta, végül egyetlen reszkető formává esett össze. Keze szájához emelkedett, de a szemei nem moccantak, csak egyre nagyobbak lettek a bámuló arcban. Akkor lassan felállt, de úgy, mintha valami láthatatlan erő emelte volna fel a heverőről — ennek a hatalomnak a foglyaként nézett körül, súlyos szoknyája mereven mozdult, mintha egy darabból öntötték volna, mintha egy zenedoboz faragott díszeként tehetetlenül táncolna körbe-körbe a zene hangjára. Tekintete a taftruhára esett, megragadta és úgy szorongatta, hogy suhogott és zizegett, majd elengedte, s gyorsan eltakarta a füleit; szorosan lezárta a szemét, majd tágra nyitotta. Úgy láttam, megpillantotta a lámpát, azt a távoli, gyenge gázlángot, amely a másik szobából szűrődött át a kettős ajtón. Odaszaladt, s úgy figyelte, mint egy élőlényt. „Ne érintsd meg!” — mondta Claudia, és gyengéden megfogta a kezét. De Madeleine meglátta a balkon virágait; hozzájuk lépett, kinyújtott tenyere hozzáért a szirmokhoz, majd az esőcseppeket az arcára törölte.

A fal mellett álltam, s figyeltem minden mozdulatát. Kezébe vette és elmorzsolta a virágokat, a szirmok köréje hullottak; ujjhegyeit a tükörre nyomta, és saját szemébe mélyedt. Zsebkendőt kötöttem sebemre, s fájdalmam alábbhagyott. Várakoztam, s láttam, Claudia nem emlékszik arra, mi fog következni. Együtt táncolt a két nő, s a bizonytalan, aranyos fényben Madeleine bőre egyre sápadtabb lett. Claudiát karjára emelte, s együtt forogtak; a gyerek kis arca mosolya mögött is éber és óvatos maradt.

Ekkor Madeleine elgyengült. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ismét kiegyenesedett, s gyengéden letette Claudiát, aki lábujjhegyre állva átölelte. „Louis.” — Csendesen jelt adott nekem. „Louis…”

Intettem neki, hogy jöjjön onnan. Madeleine, aki most láthatóan nem vett rólunk tudomást, saját kinyújtott kezeit bámulta. Arca sápadt és kimerült volt; hirtelen az ajkához kapott, majd az ujjbegyén lévő sötét foltra meredt. „Nem, nem!” — figyelmeztettem Claudiát, s kezét megragadva magamhoz szorítottam. Madeleine hosszan felnyögött.

„Louis!” Claudia azon a természetfölötti hangon suttogott, amelyet Madeleine még nem érthetett meg.

„Haldoklik. Te akkor még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá, nem hagyott nyomot benned” — súgtam, megsimítva a haját, de közben is Madeleine-t néztem, aki egyik tükörtől a másikhoz lépett, s arcán patakzottak a könnyek. Testét lassanként elhagyta az élet. „De Louis, ha ő meghal…” — sírt fel Claudia.