Anne Rice - Interjú a vámpírral

Mégsem mozdultam, hogy felkeressem. Nem mertem megismerni veszteségem teljes nagyságát. Azzal sem próbálkoztam, hogy elkülönítsem ezt a többi nyomasztó felismeréstől: hogy Európában nem találtam rá azokra az igazságokra, amelyek enyhíthetnék magányomat, kétségbeesésemet. Nem találtam mást, csak saját kis lelkem zűrzavarát, Claudia fájdalmát és szenvedélyt egy vámpír iránt, aki talán Lestatnál is gonoszabb, őérte lettem olyan, mint Lestat, s mégis ő volt annak az ígérete, hogy a gonoszban jó is lakozik, ha lakozhat egyáltalán.

Mert több volt mindez, mint amit értelmem fel tudott fogni. És az óra a kandallópárkányon ketyegett, és Madeleine látni szerette volna a vámpírszínház előadásait, s megesküdött, hogy minden támadással szemben megvédelmezi Claudiát — de Claudia stratégiáról beszélt, és azt mondta: „Nem, még nem” — én pedig megkönnyebbültem Madeleine szerelme, Claudia iránti vak, mohó szenvedélye láttán. Ó, a szívemben vagy emlékeimben kevés szánalmat érzek Madeleine iránt. Úgy véltem, még nem látott elég szenvedést, még nem érti a halált. Könnyen felgerjedt, könnyen hajlott indokolatlan erőszakra. Féktelen elbizakodottságomban azt hittem, hogy csak az én érzéseim igaziak, csak az én bánatom őszinte halott fivéremért. Sikerült elfelejtenem, milyen teljességgel beleszerettem Lestat színjátszó szemeibe, hogy eladtam lelkemet ezért az ezer színben játszó szempárért, s azt hittem, általa hatalmat kapok ahhoz, hogy a vízen járjak.

Mit kellett volna Krisztusnak tennie, hogy Máté vagy Péter módjára a követői közé álljak? Először is, jól kellett volna öltöznie. Gondosan ápolt szőke frizura, csinos fej — ennyi elég is lett volna.

Gyűlöltem magamat. Most is, mint oly gyakran, beszélgetésük álomba ringatott — Claudia a vámpírmesterségről beszélt, Madeleine pedig engedelmes tűje fölé hajolt. Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére. Szeretem őket. Gyűlölöm őket. Nem érdekel, itt vannak-e. Ekkor Claudia kezét a fejemre teszi, mintha a régi bizalommal azt akarná mondani, hogy szíve megbékélt. Nem érdekel. És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami — üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, most először értem meg igazán mit érez, amikor megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez.

Egy hét múlva elkísértük Madeleine-t a bolthoz, amely tűzhalálra ítélt babáival volt tele. Emlékszem, utána végigsétáltunk az utcán és befordultunk a sarkon. Barlangi sötétség vett körül, és csak az eső hangja hallatszott. S akkor megláttam az égre felcsapó vörös izzást. Harangokat vertek félre, és férfiak ordítoztak; mellettem Claudia suttogva beszélt a tűzről, a tűz áldásos természetéről. A lobogó fényben felszálló vastag füst zavaros érzéseket ébresztett bennem. Féltem. Nem a halandók vad félelmével, hideg félelem volt ez; mintha horog akadt volna az oldalamba. Az öreg városi házra gondoltam, a Royale utcán, és Lestatot láttam magam előtt a lángoló padlón… „A tűz megtisztít…” — mondta Claudia. „Nem, a tűz csak pusztít…” — feleltem. Madeleine előrement, már az utca végén járt: fantom az esőben, amint fehér kezével hadonászik, s int nekünk: fehér bogarak fehér ívei a tűz körül. Emlékszem, Claudia utána sietett, otthagyva engem. Emlékszem lobogó sárga hajtincseire, amikor azt mondta, kövessem… Egy szalag lehullott a földre, s örvénylő fekete vízben lebegett. Lehajoltam, hogy felemeljem, de egy másik, gyorsabb kéz is nyúlt érte.

Armand keze. Döbbenten néztem; igen, ő volt az, az Úriember Halál: csodálatosan valóságos volt fekete köpenyében, ezüst nyakkendőjével, s mégis éteri mozdulatlanságban. A tűz gyenge visszfénye szemében; feketeségét a vörös telt barnává melegítette.

És akkor hirtelen felébredtem, mintha addig csak álmodtam volna; érzékeimet életre keltette közelsége; hogy keze magába zárja az enyémet, s feje meghajol, mintha intene, hogy kövessem — öröm és izgalom töltött el, oly emésztő izgalom, mint annak idején a cellájában. Majd együtt suhantunk a Szajna felé, oly sebesen, hogy az emberek nem is láttak bennünket, mint ahogy mi sem őket. Csodálkoztam, milyen könnyen lépést tudok tartani vele. Kényszerített, hogy ismerjem fel a bennem lakozó erőt, s azt is, hogy korábbi útjaim emberi utak voltak, amelyeket többé már nem kell követnem.

Ó, mennyire szerettem volna vállára tenni a kezem, megállítani, hogy ismét szemébe nézhessek, mint azon az utolsó éjszakán, hogy egyetlen pillanatra hely és idő foglyává tegyem, és ezzel úrrá lehessek izgalmamon! Olyan sok mindent akartam mondani, megmagyarázni! Mégsem tudtam, mit és miért mondanék, de az érzés teljessége, a megkönnyebbülés, ami eltöltött mellette, szinte könnyeket csalt a szemembe. Ez volt az, amit úgy féltem elveszíteni.

Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt, hogy kóborlásaim során már jártam erre: régi épületek, kertfalak, kapubejáratok között mentünk, tornyok magasodtak fölénk. Más évszázadokban épült házak, göcsörtös fák és az a sűrű, csendes nyugalom, amely azt jelzi, hogy a tömegnek itt semmi keresnivalója — egy maréknyi halandó lakja a magas, tágas szobákat, a kő elnyeli lélegzetük hangját, s egész életüket.

Armand már az egyik fal tetején állt, és karjával egy átnyúló faágra támaszkodva, másik kezével értem nyúlt — egy szempillantás múlva már mellette voltam, s nedves ágak súrolták arcomat. Felettünk egyik emelet a másik fölé magasodott egészen a magányos toronyig, amely csak halványan derengett a sötét, sűrű esőben. „Figyelj rám” — mondta Armand, — „most felmászunk a toronyba.”

„Nem tudok… lehetetlen…!”

„Még nem ismered a saját erődet! Könnyedén fel tudsz mászni. Ne felejtsd el, hogy ha leesel, nem történik semmi bajod. Tedd, amit én! De jól jegyezd meg: a ház lakói száz éve ismernek, és szellemnek tartanak, így ha véletlenül meglátnak, vagy te pillantod meg őket, ne végy tudomást róluk, nehogy csalódást okozz nekik vagy megzavard őket. Hallod? Tökéletes biztonságban vagy.”

Nem is tudtam, mitől rettegek jobban: attól, hogy fel kell másznom, vagy hogy kísértetnek néznek, de nem volt időm ezen töprengeni, sem holmi szellemességgel vigasztalni magam. Armand elindult fölfelé — cipője megtalálta a kő repedéseit, s két keze karmok biztonságával kapaszkodott a résekbe — szorosan a falhoz simulva mentem utána, s nem mertem lenézni. Egy pillanatra megpihentem, s az egyik ablak feletti vastag, faragott kőívbe kapaszkodva belestem: nyaldosó lángok, sötét váll, egy kéz piszkavassal — egy ember, akinek fogalma sincs róla, hogy figyelik. Aztán eltűnt előlem… Egyre magasabbra másztunk, míg csak el nem értük a toronyablakot; Armand gyorsan belökte, s hosszú lába máris eltűnt a párkány mögött. Aztán a vállamat megragadva felhúzott engem is.

Akaratlanul felsóhajtottam, amint karomat dörzsölgetve körülnéztem a nyirkos, furcsa helyen. Lenn ezüstös háztetők, s itt-ott tornyocskák emelkedtek a hatalmas, susogó facsúcsok fölé; a távolban egy megvilágított bulvár megtört lánca halvány fényben ragyogott. A szoba olyan nedvesnek látszott, mint a kinti éjszaka. Armand tüzet rakott.

Egy penészes bútorhalomból székeket vett ki, s könnyedén széttörte őket, pedig erős, masszív fából készültek. Volt ebben valami groteszk, amit eleganciája s fehér arcának rendíthetetlen nyugalma még jobban kiemelt. Azt tette, amire bármely vámpír képes, de csak vámpír: a vastag darabokat tüzifává tördelte. Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja csak káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított. Nem lepett meg, hogy mikor kész lett, egy nehéz tölgyfa széket tett elém, ő pedig a kandallópárkányra ült, s kezeit a tűz fölött melengette; a lángok vörös árnyékokat vetettek arcára.