Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Hallom a ház lakóit” — mondtam. A meleg jólesett, éreztem, ahogy ujjaimat bizsergeti, s a cipőmet szárítja.

„Akkor tudod, hogy én is hallom őket” — mondta lágyan, s bár hangjában nem volt szemrehányás, felfogtam szavaim mélyebb jelentését.

„És ha idejönnek?” — erősködtem, az arcát fürkészve.

„Nem látod rajtam, hogy nem fognak idejönni?” — kérdezte. „Egész éjjel itt ülhetnénk, és sohasem kellene róluk beszélnünk. Tudd meg, ha beszélünk róluk, az csak azért van, mert te így akarod.” Amikor erre nem szóltam, s talán olyan pillantást vetettem rá, amellyel beismertem vereségemet, kedvesen közölte, hogy ezt a tornyot már régen lezárták, s nem törődnek vele; ha észre is veszik a kéményből szálló füstöt vagy a fényt az ablakban, éjszaka senki sem merészkedne fel ide.

A kandalló egyik oldalán néhány könyvespolc volt és egy íróasztal. Az asztalon heverő lapok elsárgultak már, de akadt egy tintatartó is, több tollal. Elképzeltem, hogy a toronyszoba kellemes hely lehet, amikor nincs vihar, mint most, vagy ha a tűz már kiszárította a levegőt.

„Látod” — mondta Armand, — „igazán nincs szükséged a szállodai lakosztályodra. Valójában igen kevésre van szükséged. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit akar. A ház lakói már nevet is adtak nekem, s a velem való találkozásaik húsz évre elegendő beszédtémát nyújtanak nekik. Ők csak elszigetelt pillanatok az én időmben. Nem bánthatnak, s én arra használom a házukat, hogy egyedül legyek. A vámpírszínházból senki sem tudja, hogy idejövök. Ez az én titkom.”

Feszülten figyeltem, miközben beszélt, és ugyanazok a gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyek már a színházbéli cellában is megfordultak a fejemben. A vámpírok nem öregszenek, és azon tűnődtem, fiatalos arca és modora különbözik-e attól, amilyen egy vagy két évszázaddal korábban volt, minthogy arca, bár az érett kor nem hagyta rajta a nyomát, bizonyosan nem volt álarc. Rendkívül kifejező volt, akárcsak szelíd hangja, de továbbra sem tudtam a mélyére hatolni. Csak azt tudtam, hogy ugyanolyan erővel vonz, mint előzőleg, és hogy a szavak, amelyek elhagyták most az ajkam, bizonyos értelemben csak csupán ürügyül szolgáltak. „De mi tart téged a vámpírszínházban?” — kérdeztem.

„Természetesen az, hogy szükségem van rá. De most megtaláltam, amire igazából van szükségem” — mondta. „Miért térsz ki előlem?”

„Sohasem tértem ki előled” — mondtam, s igyekeztem palástolni az izgalmat, amit szavai keltettek bennem. „Meg kell védenem Claudiát, hiszen senkije sincs, csak én. Vagy legalábbis, amíg…”

„Amíg nem jött Madeleine, hogy veletek éljen…”

„Igaz” — mondtam.

„De most Claudia elengedett, mégis vele maradsz, s úgy kötődsz hozzá, mint a kedvesedhez” — mondta.

„Nem, nem érted, ő nem a szerelmem” — mondtam. „Inkább a gyermekem, és nem tudom, hogy elengedhet-e magától.” Ezeket a gondolatokat már sokszor meghánytam-vetettem magamban. „Nem tudom, hogy egy gyereknek hatalmában áll-e elengedni a szülőjét. Addig maradok vele, amíg…”

Elhallgattam. Azt akartam mondani, amíg él. De rádöbbentem, hogy ez üres emberi klisé. Örökké fog élni, s örökké fogok élni én is. De nem ez a helyzet a halandó apákkal is? Lányaik örökké élnek, mivel az apák előbb halnak meg. Hirtelen elbizonytalanodtam, s közben éreztem Armand rendkívüli figyelmét, olyan figyelem volt ez, amiről az ember csak álmodik; arca válaszolt mindenre, amit mondtam. Nem sietett lecsapni akár a legcsekélyebb szünetre, a megértéséről biztosítani, mielőtt még befejeztem volna a gondolatomat, s nem szállt vitába velem leküzdhetetlen indulattól fűtve; nem tett semmi olyat, amitől oly gyakran válik lehetetlenné a párbeszéd.

Hosszú szünet után azt mondta: „Akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon.”

Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, s reménytelenül lefegyverzett vele; együttes életünk látomása elhomályosított bennem minden más megfontolást.

„Azt mondtam, hogy akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon” — ismételte meg, épp csak egy hajszálnyira megváltoztatott hangsúllyal. Aztán várakozva ült és figyelt. Arca nyugodt volt, mint mindig; kócos, gesztenyeszínű fürtjei alatt, fehér homlokán nyoma sem volt aggodalomnak, nagy szeme töprengő, ajka mozdulatlan.

„Te is ezt akarod, mégsem jössz hozzám” — mondta. „Meg akarsz tudni bizonyos dolgokat, de nem kérdezel. Látod, hogyan távolodik el tőled Claudia, és nincs hatalmadban, hogy megakadályozd, aztán siettetnéd, de nem teszel semmit.”

„Nem értem a saját érzéseimet. Talán te világosabban látod őket, mint én.”

„Fogalmad sincs, mekkora rejtély vagy!” — mondta.

„Te legalább alaposan ismered magad. Én nem állíthatom magamról ugyanezt” — mondtam. „Szeretem Claudiát, mégsem vagyok közel hozzá. Úgy értem, hogy amikor veled vagyok, mint most, tudom, hogy semmit se tudok róla, és senki másról sem tudok semmit.”

„Ő egy korszakot, életed egy korszakát jelenti. Ha szakítasz vele, szakítasz az egyetlen lénnyel, aki megosztotta veled azokat az időket. Ettől félsz; az elszigetelődéstől, az örök élet terhétől, a végtelenségtől.”

„Ez igaz, de az igazságnak csak egy kis része. Az a korszak nem jelent nekem sokat. Ő adta meg az értelmét. Bizonyára a többi vámpír is átéli és túléli ezt, akár száz korszakot is.”

„De hát nem élik túl” — mondta. „A világ fulladozna a vámpíroktól, ha valamennyien életben maradnának. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy én vagyok a legöregebb itt vagy bárhol?” — kérdezte.

Eltűnődtem ezen. „Erőszak által halnak meg?” — kérdeztem végül.

„Nem, szinte soha. Ez nem szükségszerű. Mit gondolsz, hány vámpírnak van ereje a halhatatlansághoz? Először is, rendkívül komor képük van a halhatatlanságról. Azt szeretnék, hogy halhatatlanságukban is megőrizzék életük változatlan és romlatlan formáit: a hintókat, amelyek mindig ugyanolyan elegánsak, a ruhákat, amelyek ugyanolyan szabásúak, mint életük virágjában; azt szeretnék, hogy az emberek mindig ugyanúgy öltözzenek és viselkedjenek, ahogyan megszokták és kedvelték. Akkor, amikor valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradványait. Senki sem fogja tudni, hova ment. És ha még egyáltalán megfordul más vámpírok társaságában, senki sem fog tudni közülük a kétségbeeséséről. Már rég nem beszél magáról, sem bármi egyébről. Egyszerűen eltűnik…”

Igen, hát ez lehet az igazság, gondoltam döbbenten, s közben egész lényem fellázadt ez ellen a kilátás ellen. Rádöbbentem reményem és rettegésem mélységére; ó, mennyire mások voltak az érzéseim, mint az általa leírt elidegenedés, az a rettenetes, pusztító kétségbeesés! Hirtelen felháborítónak és visszataszítónak láttam ezt a fajta kétségbeesést. Nem tudtam elfogadni…