„De te ezt nem engednéd meg magadnak. Nézz magadra” — hallottam saját szavaimat. „Ha egyetlen műalkotás sem maradna a világon… márpedig van sok-sok ezer… ha egyetlen természeti szépség sem lenne… ha az egész világ egyetlen üres cellából és egy kis gyertyából állna, én úgy képzelem, te akkor azt a gyertyát tanulmányoznád, elmélyedve a láng vibrálásában, változó színeiben… Mennyi ideig tartanál ki?… És milyen lehetőségeket teremtene ez számodra? Vagy tévedek? Bolond idealista vagyok?”
„Nem” — mondta. Hirtelen elmosolyodott, öröm villant s enyészett el az arcán. De aztán egyszerűen folytatta. „Te úgy érzed, hogy a világnak, amelyet szeretsz, tartozol valamivel, mert számodra ez a világ még érintetlen. Elképzelhető, hogy érzékenységed válik az őrültség eszközévé. Műalkotásokról és természeti szépségről beszélsz. Bárcsak művész lennék, hogy életre keltsem számodra a tizenötödik századi Velencét, mesterem palotáját, a szerelmet, amelyet halandó fiúként éreztem iránta, és a szerelmet, amelyet akkor éreztem, amikor vámpírrá tett. Ó, ha csak egy pillanatra idevarázsolhatnám számunkra azokat az időket! De mire lenne jó? És mennyire elszomorít, hogy az idő nem homályosítja el annak a kornak az emlékét, hogy az egyre gazdagabbá és varázslatosabbá válik a mai világ fényében.”
„Szerelem volt?” — kérdeztem. „Szerelem kötött össze azzal, aki megteremtett?” Közelebb hajoltam hozzá.
„Igen” — felelte. „Olyan erős szerelem, hogy nem engedhetett megöregedni és meghalni. Szerelem, amely türelmesen várt, amíg elég erős nem lettem, hogy a sötétségre születhessek. Azt akarod mondani, hogy nem volt szerelem közted és a téged létrehozó vámpír között?”
„Nem, nem volt.” Nem tudtam elfojtani egy keserű mosolyt.
Arcomat tanulmányozta. „Akkor miért adta neked ezt a hatalmat?” — kérdezte.
Hátradőltem. „Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” — mondtam. „Mi másnak tartanád? De bocsáss meg, csodálkozom, hogy lelked gazdagsága ellenére alapjában véve mennyire naiv vagy.” Felnevettem.
„Érezzem magam megsértve?” — mosolygott, s ez a mosoly azt erősítette meg, amit éppen most mondtam. Olyan ártatlannak tűnt… Csak most kezdtem megérteni őt.
„Nem, dehogy” — mondtam, s szívem gyorsabban vert, ahogy ránéztem. „Benned minden megvan, amiről álmodtam akkor, amikor vámpír lettem. Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” — ismételtem meg. „De mondd… most is szeretetet érzel a vámpír iránt, aki az örök élettel megajándékozott? Most is ugyanazt érzed?”
Úgy láttam, eltűnődik, majd lassan így szólt: „Miért fontos ez?” Aztán mégis válaszolt: „Nem voltam olyan szerencsés, hogy sok embert és sok dolgot szeressek. De igen, őt szeretem. Talán nem úgy, ahogy te gondolod. Úgy látom, meglehetősen könnyen zavarba hozol. Rejtély vagy. De többé nincs szükségem arra a vámpírra.”
„Én azért kaptam az örök életet, a felfokozott érzékelést és a gyilkolás szükségletét” — magyaráztam gyorsan, — „mivel annak a vámpírnak szüksége volt a házamra és a pénzemre. Érted ezt?” — kérdeztem. „Ó, de annyi minden van amögött, amit mondok. Csak lassan, részleteiben döbbenek rá. Olyan, mintha résre nyitottad volna az ajtót, amelyen át fény sugárzik, s én oda akarok menni, szélesre tárni, hogy beléphessek abba a régióba, amely, azt mondod, létezik mögötte! Amikor valójában nem is hiszek benne! Az a vámpír, aki létrehozott, számomra maga volt a megtestesült gonosz: komor, földhözragadt, sivár, minden tettével elkerülhetetlenül csalódást okozott nekem; pontosan olyan volt, amilyennek a gonoszt képzeltem. Most már tudom. De te, te fölötte állsz mindennek! Nyisd ki nekem az ajtót, tárd szélesre! Beszélj a velencei palotáról, a szerelemről a kárhozattal. Meg akarom érteni.”
„Becsapod magad. Az a palota neked semmit sem jelent” — mondta. „Az a bejárat, amelyet látsz, most hozzám vezet. Ahhoz, hogy úgy élj velem, amilyen vagyok. Gonoszságom végtelenül árnyalt, de bűntelen vagyok.”
„Igen, pontosan” — morogtam.
„És ez boldogtalanná tesz téged” — mondta. „Téged, aki a szobámba jöttél, és azt mondtad, csak egy bűn létezik, az ártatlan emberi élet szándékos kioltása.”
„Igen…” — mondtam. „Mennyire kinevethettél…”
„Sohasem nevettem rajtad” — felelte. Ezt nem engedhetem meg magamnak. A te segítségeddel menekülhetek meg attól a kétségbeeséstől, amely a halálunkat jelenti. Rajtad keresztül kell kapcsolatot találnom a tizenkilencedik századdal, általad érthetem meg úgy, hogy életem ismét megelevenedjék, különben végem van. Rád vártam a Vámpírszínházban. Ha ismernék olyan halandót, akiben megvan ugyanez az érzékenység, szenvedés, elmélyülés, azonnal vámpírrá változtatnám. De ez csak ritkán történhet meg. Nem, rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted. Látod, milyen könyörtelen vagyok a szerelemben? Ezt érted szerelmen?”
,,Ó, de hiszen rettenetes hibát követnél el” — mondtam, és a szemébe néztem. Csak lassan fogtam fel szavait, s oly tisztán láttam tehetetlenségemet, mint még soha. Nem, úgysem tudom kielégíteni, mint ahogy Claudiát se tudtam. Lestatot se. És halandó fivérem, Paul: milyen szörnyű, halálos csalódást okoztam neki!
„Kapcsolatot kell találnom a korral” — mondta nyugodtan. „És ezt rajtad keresztül tudom megtenni… nem tanulni akarok tőled; megtudni olyasmiket, amit bármikor láthatok egy galériában vagy egy óra alatt kiolvashatok akár a legvastagabb könyvekből… nem, te a kor szelleme, a kor szíve vagy” — erősködött.
„Nem, nem!” Tehetetlenül felemeltem a kezemet, s már-már keserű, hisztérikus kacajra fakadtam. ,,Hát nem látod? Miféle korszellem vagyok én? Hiszen mindig is haragban voltam mindennel! Soha nem tartoztam senkihez és semmihez!” Túl fájdalmas, túlságosan igaz volt mindez.
De ekkor ellenállhatatlan mosoly ragyogott fel az arcán. Láttam, mindjárt kinevet, s aztán válla rázkódott ettől a nevetéstől. „De Louis” — mondta gyengéden. „Éppen ez a te korod szelleme. Nem érted? Mindenki úgy érez, mint te. Az, hogy elvesztetted a kegyelmet és a hitet, éppen a század jellemző bűnbeesése.”
Szavai annyira elkábítottak, hogy hosszú ideig csak bámultam a tüzet. A fa nagy része már elégett, csak pislákoló hamu maradt utána, a pusztulás szürke és vörös tája, amely a piszkafa egyetlen érintésére összeomlik. De még árasztotta a meleget, és erős fényt adott. Életem távlatai feltárultak előttem.
„És a vámpírok a színházban?” — kérdeztem halkan.
„Cinizmusukkal tükrözik a kort, amely nem fogja fel, hogy a lehetőségek elmúltak, amely csak eszelősen mesterkélt és önelégült paródiája mindannak, ami csodálatos volt, s dekadenciájában utolsó mentsvára az öngúny, a modoros gyámoltalanság. Láttad őket, ismerted őket egész életedben. Te másként tükrözöd a kort: benned megtört szíve tükröződik.”
„De ez boldogtalanság. A boldogtalanságot egyáltalán nem érted.”
„Nem kétlem. Mondd el, mit érzel, mitől vagy boldogtalan. Mondd el, miért nem jöttél el hét napig, bár égtél a vágytól, hogy meglátogass. Mondd el, mi fűz Claudiához és a másik nőhöz.”
Megráztam a fejem. „Nem tudod, mit kérsz tőlem. Értsd meg, nagyon nehezemre esett, hogy Madeleine-t vámpírrá változtassam. Megszegtem azt a magamnak tett fogadalmat, hogy ezt soha nem fogom megtenni, hogy magányosságom sem kényszeríthet rá. Életünket én nem úgy látom, mint hatalmat és adományt. Átoknak tartom. Nincs bátorságom, hogy meghaljak. De másvalakiből vámpírt csinálni! Másra is ezt a szenvedést hozni, és halálra ítélni mindazokat, akiket később az a vámpír meg fog ölni! Súlyos esküt szegtem meg. És így…”
Читать дальше