Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Ő az?” — kérdezte Santiago, és nagyot taszított rajtam.

Lestat azonban szemrehányón fordult felé, és érdes, mély hangon így szólt: „Mondtam, hogy Claudiát akarom, a gyereket! Ő volt az!” És most láttam, hogy feje önkéntelen mozdulattal kíséri kifakadását, s keze előrenyúlik, mintha egy szék karfáját keresné. Majd újra kihúzta magát, és rám nézett.

„Lestat” — szóltam, készen arra, hogy belekapaszkodjam az utolsó szalmaszálba, — „te élsz! Életben vagy! Mondd el nekik, hogyan bántál velünk…”

„Nem” — rázta dühösen a fejét. „Te visszajössz hozzám, Louis” — mondta.

Egy pillanatig nem hittem a fülemnek. Egy józan, kétségbeesett hang azt suttogta bennem; használd ki a lehetőséget! — de közben baljós nevetés tört ki belőlem. „Megőrültél?”

„Visszaadom az életedet!” — mondta, és szemhéja megremegett a szavak súlyától, keble hullámzott, keze megint előrelendült, majd erőtlenül lehanyatlott a sötétben. — „Megígérted nekem” — szólt Santiagónak, — „hogy visszavihetem magammal New Orleansba.” Majd tekintetét végigjáratta a körülöttünk álló vámpírokon, és dühtől lihegve fakadt ki. „De hát hol van Claudia? Ő tette ezt velem, megmondtam!”

„Mindjárt, mindjárt” — mondta Santiago. Lestat felé nyújtotta kezét, de ő hátralépett, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Egy szék karfájában kapaszkodott meg, szemét lehunyva állt ott, amíg önuralma visszatért.

„De ő segített neki, támogatta…” — mondta Santiago, közelebb húzódva Lestathoz. Lestat felpillantott.

„Nem” — mondta. „Louis, vissza kell térned hozzám, valamit el kell mondanom neked… arról az éjszakáról a mocsárban.” Ekkor azonban elhallgatott, és úgy nézett körül, mint akit megsebesítettek és ketrecbe zártak.

„Hallgass ide, Lestat” — mondtam. „Te elengeded Claudiát… és én… visszatérek hozzád.” Szavaim ércesen zengtek, közelebb léptem hozzá, szememből szuggesztív erő áradt, mint két fénysugár. Rám nézett, hosszasan szemügyre vett, és egész idő alatt saját gyengeségével viaskodott. Celeste a csuklómra tette kezét. „El kell mondanod nekik” — folytattam, — „hogyan bántál velünk, hogy nem ismertük a törvényeket, hogy Claudia nem ismert más vámpírokat” — mondtam. És míg gépies hangon daráltam mondókámat, állandóan arra gondoltam: Armandnak vissza kell jönnie ma éjjel. Armand biztosan visszatér. Ő véget vet ennek, nem engedi, hogy folytassák.

Valami súrlódott a padlón, majd Madeleine kimerül zokogását hallottam. Megfordultam, egy széken ült, és amikor látta, hogy ráfüggesztem a szemem, még jobban megrémült. Fel akart állni, de nem hagyták. „Lestat” — szóltam, — „mit akarsz tőlem? Megteszem…”

És akkor megláttam, mi idézte elő a zajt. Lestat is látta. Jókora, vaszárakkal felszerelt koporsót cipeltek be a szobába. Rögtön megértettem. „Hol van Armand?” — mondtam kétségbeesetten.

,,Claudia tette velem, Louis. Ő tette velem. Nem te! Neki meg kell halnia!” — mondta Lestat vékony, reszelős hangon, mintha erőfeszítésébe kerülne a beszéd. „Vigyétek ezt el innen, ő hazajön velem!” — mondta dühösen Santiagónak. De Santiago csak nevetett, Celeste is nevetett, s aztán nevettek mindannyian.

„Megígértétek” — könyörgött Lestat.

,,Én nem ígértem semmit!” — felelte Santiago.

„Bolondot csináltak belőled, Lestat!” — jegyeztem meg keserűen, miközben nyitották a koporsót. „Bolondot! Meg kell találnod Armandot. Ő itt a vezér” — kiáltottam. De Lestat szemmel láthatóan nem fogta fel a szavaimat. Ami ezután történt, az színtiszta borzalom — rugdaltam, kapálóztam, hogy kitépjem magam a karjaikból, üvöltöztem, hogy Armand ezt nem fogja tűrni, és hogy ne merészeljék bántani Claudiát. De ők erőszakkal mégiscsak beraktak a koporsóba, s dühödt ellenállásomnak annyi volt csupán a haszna, hogy elterelte a figyelmemet Madeleine kiáltásairól, eszeveszett jajveszékeléséről és a rettegésről, hogy bármelyik pillanatban Claudia jajkiáltása is felhangozhat. Emlékszem, milyen reménytelen, kétségbeesett erőfeszítéssel tartottam vissza egy pillanatra a koporsó fedelét, de karom elgyengült, s aztán meghallottam a fém csikorgását. Rég elhangzott szavak dörömböltek az agyamban, s magam előtt láttam azt a régi mosolygós Lestatot azon a távoli, gondtalan helyen, ahol mi hárman pörlekedtünk egymással.

„Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél, de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltását…” Nedves, reszkető testem elernyedt a fullasztó koporsóban, és azt mondogattam, Armand nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen; nincs hely, ahol biztonságosan elrejthetnének bennünket.

A koporsót felemelték, cipők nyikorogtak, ide-oda himbáltak, karjaim a láda oldalának feszültek, egy pillanatra talán lecsukódott a szemem, nem tudtam, mit tegyek. Nem szabad fölnyújtanom a kezem, mondtam magamnak, nem szabad éreznem, milyen vékony a levegőréteg arcom és a koporsófedél között, s aztán a koporsó megbillent, meglódult, ahogy a lépcsőhöz értek vele. Hasztalan próbáltam Madeleine jajveszékelését megérteni, úgy tűnt, Claudiáért kiált, őt hívja, mintha csak segíteni tudna mindannyiunkon. Armandot hívd, jönnie kell, haza kell térnie ma éjjel, gondoltam elkeseredve. Kis híján magam is kiáltozni kezdtem, s csak a rettentő megalázottság érzése tartott vissza, a szégyen, hogy hallanom kellene saját kiáltásomat, amely úgyis be lenne zárva velem együtt.

S közben egy másik rémületes gondolat hasított belém. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha van egy koporsója elrejtve abban a toronyszobában is, és ma éjjel oda tér vissza?… És testem váratlanul fellázadt, mit sem törődve a józan ész parancsával, csapkodni kezdtem a deszkát, s meg akartam fordulni, hogy hátam erejével feszüljek neki a koporsó fedelének. De nem sikerült: túl kicsi volt a hely; fejem visszazuhant a deszkára, verejték csorgott a hátamon és az oldalamon.

Madeleine jajveszékelése elnémult. Csak a cipők nyikorgását hallottam és saját lélegzésemet. Akkor holnap éjjel jön el — igen, holnap éjjel —, és megmondják neki, és ő megkeres és kiszabadít bennünket. A koporsó megbillent. Víz szaga csapta meg orromat, hűvös frissessége a koporsó fülledt melegében is érzékelhető volt, majd a vízszagba föld illata vegyült. A koporsót kíméletlenül ledobták a földre, sajogtak a tagjaim, karomat dörzsölgettem, vigyázva, hogy ne érintsem a koporsófedelet, ne érzékeljem közelségét, nehogy pánik fogjon el.

Azt hittem, most már itt hagynak, de tévedtem. Valamivel foglalatoskodtak a közelben, s ekkor egy másik szag csapta meg az orromat — ismeretlen, nyers szag. Ahogy némán, mozdulatlanul feküdtem, rájöttem, hogy téglát raknak, és malterszag az, amit érzek. Lassan, óvatosan felemeltem a kezem, hogy megtöröljem arcomat. Jól van, akkor hát holnap éjjel jön el, nyugtattam magam. Holnap éjjel eljön, s addig ez a koporsó éppúgy zár magába, mint a sajátom, ez az ár, amit éjszakáról éjszakára fizetnem kell mindenért.

Mégis könny gyűlt a szemembe, és újra püfölni kezdtem a deszkát, ide-oda forgattam a fejemet, gondolataim a másnapot ostromolták és a rákövetkező és az azután következő éjszakát. Hogy eltereljem figyelmemet erről az őrültségről, Claudiára gondoltam — éreztem, ahogy körém fonja karját a Saint-Gabriel Szálló lakosztályának félhomályában, láttam kerek arcocskáját a fényben, szempillájának bágyadtan lágy rebbenését, ajkának bársonyát. Testem megmerevedett, lábam a deszkát rugdalta. A téglák zaja, a halk lépések zaja megszűnt. És én érte kiáltottam, hívtam őt, „Claudia!”, fájdalom lüktetett a nyakamban, körmeimet a tenyerembe vájtam, s aztán lassan, mint egy jeges folyam, az alvás bénultsága kerített hatalmába. Armandot próbáltam hívni — esztelenül, kétségbeesetten, és mialatt szemhéjam elnehezült, s kezem elernyedt, csak homályosan voltam tudatában, hogy valahol ő is alszik már, mozdulatlanul fekve hálóhelyén. Még egyszer utoljára szabadulni próbáltam. Szemem a sötétbe meredt, kezem a koporsó falát tapogatta. De gyenge voltam. És aztán már nem volt semmi.