Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nagyon is jól megértelek…” — mondtam. „Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség! Ezért engedtem, hogy Claudia vámpírrá legyen, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet. Ezért néztem el, hogy Claudia megölje Lestatot, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet, s a vesztét okozza. Kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam. És Madeleine, Madeleine, engedtem, hogy megtörténjék, bár soha nem lett volna szabad, hogy olyan lénnyé tegyem, mint amilyenek mi vagyunk. Tudtam, hogy bűnösen cselekszem. Nos, hadd mondjam meg neked, már nem vagyok az a passzív, gyenge teremtmény, aki addig szőtte a gonoszság hálóját, amíg roppant nagy és vastag nem lett, s én e gonoszság rászedett áldozata. Vége! Tudom, mit kell tennem. És figyelmeztetlek, bármennyire megkönyörültél is rajtam, amikor ma éjszaka kimentettél a sírból, amelyben elpusztultam volna: fel ne keresd többé a celládat a Vámpírszínházban! A közelébe se menj!”

Nem vártam a válaszára, de talán nem is akart válaszolni. Nem tudom. Úgy mentem el, hogy vissza se néztem. Ha követett, nem volt tudomásom róla. Nem érdekelt.

A Montmartre temetőjébe vonultam vissza. Miért ide, nem tudom biztosan, hacsak azért nem, mert nem volt távol a Kapucinus bulvártól, és a Montmartre akkor még vidékies negyed volt, sötét, békés zug a nagyváros forgataga mellett. Az alacsony házak és konyhakertek között kóborolva gyilkoltam, majd visszatértem a koporsóba, amely napközben menedékül szolgált. Puszta kézzel kapartam ki belőle a földi maradványokat, és a rothadás, a nedvesség, a halálbűz ágyába feküdtem. Nem mondhatnám, hogy itt megnyugodtam, de megkaptam, amire szükségem volt. A sötétben, orromban a temetői föld szagával, távol az emberektől, átadtam magam mindannak, ami átjárta és eltompította az érzékeimet. Így adtam át magam bánatomnak.

De ez nem tartott sokáig.

Amikor másnap este a hideg, szürke téli nap lenyugodott, már ébren voltam, s éreztem, ahogy lassan oldódik a zsibbadtság tagjaimban. A koporsó fekete élőlényei körülöttem rohangáltak, menekülve feltámadásom elől. A gyenge holdfényben megízleltem a hideget, s még ujjaimon éreztem a márványtömb végtelen simaságát, amikor kikeltem a sírból. S ahogy kifelé ballagtam a temetőből, végiggondoltam tervemet, amelyért hajlandó voltam az életemet is feltenni annak a lénynek a roppant szabadságával, aki nem törődik az életével, akinek rendkívüli erőt ad az, hogy kívánja önnön halálát.

Az egyik konyhakertben megpillantottam valamit, ami csak homályos gondolatokat ébresztett bennem, míg a kezemben nem tartottam. Egy kis kasza volt; élesre fent, görbe pengéjéhez még az utolsó kaszálás zöld gyomnövényei tapadtak. Amikor megtisztítottam, és ujjamat végighúztam az éles pengén, tervem kikristályosodott, és gyorsan nekiláttam a többi feladatnak: szereztem egy kocsit és kocsist, aki napokon át hajlandónak mutatkozott követni a parancsaimat — elkápráztatva a kapott készpénztől és a további ígérettől, elhoztam ládámat a Saint-Gabriel Szállóból, és a kocsiban helyeztem el, s megszereztem mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségem volt. Aztán ott voltak a hosszú éjszakai órák, amikor színleg kocsisommal poharazgattam és beszélgettem — megnyertem költséges közreműködését, hogy hajnalban elvigyen Párizsból Fontaine-bleau-ba. A kocsiban aludtam: gyenge egészségem megkívánta, hogy semmi áron se zavarjanak. A magány olyan fontos volt a számomra, hogy hajlandó voltam újabb busás összeggel megtoldani a már kifizetett díjat, csak hogy hozzá ne nyúljon még a kilincshez sem, amíg ki nem szálltam.

Amikor meggyőződtem róla, hogy kész követni minden utasításomat, és olyan részeg, hogy a gyeplőn kívül jóformán semmi másra nem tud figyelni, lassan, óvatosan behajtottunk a Vámpírszínház utcájába, s némi távolságban várakoztunk, amíg az ég világosodni nem kezdett.

A színház zárva volt. Amikor a levegő és a fény elárulta, hogy legfeljebb tizenöt perc áll a rendelkezésemre tervem kivitelezéséhez, odalopóztam. Tudtam, hogy odabenn a színház vámpírjai már a koporsójukban fekszenek, és ha egy kései vámpír még csak most készülődne is a lefekvéshez, akkor sem hallaná meg előkészületeimet. A bereteszelt ajtók elé gyorsan deszkákat helyeztem, és beszegeztem a most már kívülről elzárt bejáratokat. Egy járókelő észrevette, mit csinálok, de továbbment, nyilván azt gondolta, a tulajdonos megbízásából deszkázom be az intézmény bejáratát. Tudtam, hogy mielőtt végzek, találkozhatom a jegyárusokkal, jegyszedőkkel és takarítókkal, akik talán odabenn maradtak, hogy vigyázzák a vámpírok nappali álmát.

Rájuk gondoltam, amikor a kocsit Armand sikátorához irányítottam, és meghagytam, várakozzék. Két kis hordónyi petróleumot vittem Armand ajtajához.

Ahogy reméltem, a kulccsal könnyen bejutottam, és egyszerre az alsó átjáróban voltam. Kinyitottam cellájának ajtaját, de Armand nem volt ott. Senki sem volt odabenn. A koporsó eltűnt. Valójában minden eltűnt, kivéve a bútorokat, még a halott fiú elzárható ágya sem volt ott. Gyorsan kinyitottam az egyik hordót, s a másikat magam előtt görgetve a lépcsőkhöz siettem, majd a petróleumot a kiálló gerendákra és a többi cella faajtajára locsoltam. A szag erős volt, erősebb és áthatóbb, mint munkálkodásom zaja, amely aligha riaszthatta fel a vámpírokat. Bár igen csendesen álltam a lépcsőknél, a hordókkal és a kaszával felfegyverkezve, s feszülten figyeltem, nem hallottam sem az őröket, sem a vámpírokat. A kasza nyelét markolva lassan felfelé lopóztam, míg csak a bálterem ajtajához nem értem. Senki sem látta, hogyan fröcskölök petróleumot a lószőr székekre és a kárpitra, sem azt, ahogy egy pillanatra tétován megállok a kis udvar bejáratánál, ott, ahol Madeleine-t és Claudiát megölték. Ó, hogy szerettem volna kinyitni azt az ajtót! A kísértés olyan nagy volt, hogy egy percre szinte elfeledkeztem a tervemről. Majdnem letettem a hordókat, és lenyomtam az ajtókilincset. De tudtam, hogy folytatnom kell, amit elkezdtem. Madeleine és Claudia nem volt már ott. Meghaltak! És ugyan mit tehettem volna, ha kinyitom az ajtót, s újra meglátom maradványaikat, ha megpillantom a csapzott kócos aranyhajat? Nem volt időm, de nem is lett volna semmi értelme. Szaladtam a sötét folyosókon, ahol addig nem jártam, locsoltam a petróleummal a faajtókat, annak biztos tudatában, hogy a vámpírok oda zárkóztak be; macskaléptekkel osontam be magába a színházba, ahol a hideg, szürke fény beszivárgott az elreteszelt ajtókon keresztül, sietségre sarkallva, s én sötét foltokat hagytam a színpad nagy bársonyfüggönyén, a párnázott székeken, a bejárati ajtók kárpitján.

Végre kiürült a hordó; elhajítottam, és elővettem a kezdetleges, magam készítette fáklyát, a gyufát a petróleummal átitatott rongyokhoz érintettem, majd meggyújtottam a székeket. A lángok a vastag selymet és a párnákat nyaldosták, míg én a színpadhoz rohantam; s a következő pillanatban a sötét függöny is lángba borult. Hideg léghuzat táplálta a mohó lángokat.

Másodpercek múlva a színház nappali fényben lobogott; recsegett-ropogott eresztékeiben, amint a tűz a falakon is végigmorajlott, és a proszcénium nagy ívét meg a kinyúló páholyok gipszcirádáit nyalogatta. De arra nem volt időm, hogy megcsodáljam a tüzet, ahogy a hátborzongatóan villódzó fényben pusztítva csapott le minden zugra és falmélyedésre. Az alsó emeletre rohantam, és fáklyámmal felgyújtottam a bálterem heverőjét, a függönyöket és minden éghető holmit, ami a szemem elé került.