Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nem” — felelte.

„De bizonyára megvetsz érte. Biztosan tiszteletben tartasz valami szabályt, valami kötelezettséget a saját fajtád iránt.”

„Nem” — mondta halkan.

Meglepett, milyen logikus volt ez a válasz, bár sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudtam. És ekkor szakadatlan töprengésem mélyéről valami megvilágosodott előttem. „Voltak őrök, voltak jegyszedők, akik a színházban aludtak. Miért nem voltak sehol, amikor beléptem? Miért nem őrizték az alvó vámpírokat?”

„Mert az én szolgálatomban álltak, és én elbocsátottam őket” — mondta Armand.

Nyugodtan nézett a szemembe, s én azt kívántam, bárcsak ne lenne a világ egyetlen fekete, üres rom, ahol csak hamu és halál van. Bárcsak üde és szép lenne; s bárcsak képesek volnánk szerelmet nyújtani egymásnak.

„Azért tetted, mert tudtad, mire készülök?”

„Igen” — mondta.

„De a vezetőjük voltál! Bíztak benned. Hittek benned. Veled éltek!” — mondtam. „Nem értelek… miért?”

„Válaszd ki a magadnak tetsző feleletet” — mondta nyugodtan és érzéssel, mintha nem akarna bármiféle vádaskodással vagy megvetéssel sújtani, és pontosan azt kell értenem a szavain, amit jelentenek. „Sokféle magyarázat lehetséges. Hidd el azt, amelyikre szükséged van. Éppannyira lehetséges az is, mint bármely másik. Megmondom a valódi, s egyben a legkevésbé igaz okot — azért tettem, mert el akartam hagyni Párizst. A színház az enyém volt, így elbocsátottam őket.”

„De az, amit tudtál…”

„Mondtam már, hogy ez volt a valódi s a legkevésbé igaz ok” — ismételte meg türelmesen.

„Engem is olyan könnyen megsemmisítenél, mint ahogy őket hagytad elpusztulni?” — kérdeztem makacsul.

„Miért tenném?” — kérdezte.

„Istenem” — suttogtam.

„Nagyon megváltoztál” — mondta. „De valami mégsem változott benned!”

Mentem tovább, s a Louvre bejáratánál megálltam. Először úgy tűnt, minden ablak sötét, és a holdvilágtól és a szemerkélő esőtől ezüstösen csillog. Aztán pislákoló fénypontot láttam odabent, talán egy őr járkált a kincsek között. Irigység fogott el. Gondolataimat makacsul erre az őrre összpontosítottam, azt számítgatva, hogyan juthatna egy vámpír a közelébe, miként ölhetné meg és vehetné el lámpását és kulcsait. A terv zűrzavaros volt. Képtelen voltam végiggondolni. Egyetlen valóságos tervem volt az életben, és azt már végrehajtottam.

Végül megadtam magam. Ismét Armandhoz fordultam, a szemébe néztem, és hagytam, hogy szorosan magához szorítson, mintha az lenne a szándéka, hogy áldozatává tegyen. Lehajtottam a fejem, s éreztem, amint erős karjai a vállamra nehezednek. Hirtelen napfénynél világosabban eszembe jutottak Claudia szavai — majdnem utolsó szavai: azért tudom Armandot szeretni, mondta, mert még őt is képes voltam szeretni. Nem is sejthette, milyen mély, ironikus értelem rejlik a szavaiban.

„Igen, mondtam halkan Armandnak, a gonoszság végső diadala, hogy mi ketten képesek vagyunk szeretni egymást. Ki más érezne akár csak morzsányi szeretetet, morzsányi szánalmat vagy könyörületet irántunk? Ki lenne az, aki nem pusztítana el bennünket, ha úgy ismerne, mint mi egymást? De mi mégis szeretni tudjuk egymást.”

Csak állt és nézett, fejét félrehajtotta, ajka mintha szóra nyílt volna, de aztán csak szelíden elmosolyodott, beismerve, hogy nem érti szavaimat.

De én már nem gondoltam rá. Semmire sem gondoltam. Láttam, hogy elállt az eső. A levegő tiszta volt és hideg, az utca fénylett. Be akartam menni a Louvre-ba. „Mit kell tennem, hogy hajnalig csak az enyém legyen a Louvre” — kérdeztem.

Úgy vélte, ez igen egyszerű kívánság. És csodálkozott, hogy ilyen sokáig vártam vele.

Nem sokkal ezután elhagytuk Párizst. A Földközi-tengerhez akartam visszatérni — nem Görögországba, ahogy sokáig tervezgettem, hanem Egyiptomba. Látni szerettem volna a sivatagot, a piramisokat és a királysírokat. Találkozni akartam a sírrablókkal, akik a tudósoknál is többet tudnak a sírokról; le akartam szállni a még feltáratlan sírboltokba, hogy lássam, hogyan temetkeztek a királyok, megcsodáljam a velük együtt eltemetett kincseket. Armand szívesen beleegyezett. Egy kora estén, minden különösebb ceremónia nélkül, kocsival elhagytuk Párizst.

Valamit még szeretnék megemlíteni. Visszamentem a Saint-Gabriel Szállóba, a lakosztályunkba. Az volt a szándékom, hogy Claudia és Madeleine néhány holmiját koporsóba zárva eltemetem Montmartre temetőjében. De nem tettem meg. Rövid ideig tartózkodtam csak a kitakarított szobákban, ahol a személyzet mindent rendbe rakott, mintha Madeleine és Claudia bármikor visszatérhetnének. Madeleine hímzőrámája és fonalgombolyagjai egy varróasztalkán hevertek. Mindent szemügyre vettem, és értelmetlennek találtam a tervemet.

De valamire rájöttem ott, jobban mondva valami, amit halványan addig is tudtam, világosabbá vált előttem. Azon az éjszakán azért mentem a Louvre-ba, hogy feláldozzam a lelkemet; olyan transzcendens gyönyört kerestem, amely kiolthatja bennem a fájdalmat, s teljes önfeledést nyújt. És a vágyam beteljesült. Most pedig, ahogy a hotel előtt a járdán várakoztam a kocsira, hogy Armandhoz vigyen, új fényben láttam az arra járó embereket — a jól öltözött hölgyek és urak nyughatatlan tömegét, újságárusokat, hordárokat, kocsisokat. Azelőtt a művészet az emberi szív mélyebb megértését ígérte. Az emberi szív most már nem jelentett számomra semmit. Nem vetettem meg, egyszerűen elfelejtettem. A Louvre nagyszerű festményei számomra nem voltak bensőséges kapcsolatban a kezekkel, amelyek megalkották őket. A művek elszakadtak tőlük, és olyan élettelenek voltak, mint a kővé változtatott gyermekek. Mint Claudia, aki anyjától elválasztva gyöngy és arany között őrződött meg évtizedekig. Mint Madeleine babái. És éppen úgy, mint Claudia, Madeleine és jómagam, el is hamvadhatott mindegyik.

Ez most már igazán a történet vége. — Tudom, biztosan kíváncsi rá, mi történt velünk ezután. Mi lett Armanddal? Hová mentem én? Mit csináltam. De higgye el, valójában semmi sem történt. Semmi, ami nem volt eleve szükségszerű. A Louvre-ba tett látogatásom pedig, amelyet a múlt éjszaka meséltem el magának, merőben jóslatszerű volt.

Többé nem változtam. Nem kutattam semmi után a változásoknak abban a nagy kavalkádjában, ami az emberiség. Még a világ szépsége iránti elragadtatásomban sem próbáltam megtudni semmi olyat, ami visszaadható az emberiségnek. Vámpír módján szívtam fel a világ szépségét. Elégedett voltam. Színültig telítődtem. De halott voltam. Mint mondtam, a történet Párizsban véget ért.

Sokáig azt hittem, hogy Claudia halála vetett véget minden változásnak. Hogy ha Claudia és Madeleine biztonságban eltávoztak volna Párizsból, másképp alakulnak köztem és Armand között a dolgok. Szerethetnék és vágyakozhatnék újra, törekedhetnék az emberi élet valamiféle látszatára, ami gazdag és változatos, ám ugyanakkor természetellenes. De most már rájöttem, hogy ez nem igaz. Ha Claudia nem hal meg, akkor is ugyanígy végződött volna minden. Lassan ismerni meg a gonoszt, vagy egyetlen ugrással a karmai közé vetni magunkat… végül is egyre megy. S minthogy nem érdemeltem jobbat, bezárkóztam, mint csiga a házába. Még Armand is, akkori állandó és egyetlen társam, mérhetetlen távol volt tőlem, túl azon a fátylon, amely elválasztott engem mindentől, ami él, a fátylon, amely szemfedő volt számomra.