Anne Rice - Interjú a vámpírral

Здесь есть возможность читать онлайн «Anne Rice - Interjú a vámpírral» весь текст электронной книги совершенно бесплатно (целиком полную версию без сокращений). В некоторых случаях можно слушать аудио, скачать через торрент в формате fb2 и присутствует краткое содержание. Город: Budapest, Год выпуска: 1995, ISBN: 1995, Издательство: Európa, Жанр: Ужасы и Мистика, на венгерском языке. Описание произведения, (предисловие) а так же отзывы посетителей доступны на портале библиотеки ЛибКат.

Interjú a vámpírral: краткое содержание, описание и аннотация

Предлагаем к чтению аннотацию, описание, краткое содержание или предисловие (зависит от того, что написал сам автор книги «Interjú a vámpírral»). Если вы не нашли необходимую информацию о книге — напишите в комментариях, мы постараемся отыскать её.

Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát - nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan?
Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese.

Interjú a vámpírral — читать онлайн бесплатно полную книгу (весь текст) целиком

Ниже представлен текст книги, разбитый по страницам. Система сохранения места последней прочитанной страницы, позволяет с удобством читать онлайн бесплатно книгу «Interjú a vámpírral», без необходимости каждый раз заново искать на чём Вы остановились. Поставьте закладку, и сможете в любой момент перейти на страницу, на которой закончили чтение.

Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Valaki végigdübörgött a fejem feletti padlózaton, ott, ahol sohasem jártam. És akkor meghallottam egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangját. De már túl késő volt; megmarkoltam a kaszát és a fáklyát. Az épület lobogott. El fognak pusztulni. A lépcsőhöz szaladtam; egy távoli kiáltás szárnyalta túl a lángok pattogását és moraját, fáklyám a petróleummal átitatott szarufákat súrolta a fejem fölött, s a lángok elborították a nedves mennyezetet tartó régi fát. Biztos voltam benne, hogy Santiagót hallom, és ahogy elértem az alsó szintet, fenn, magam mögött meg is pillantottam, jött le a lépcsőn, a lépcsőházat elárasztó füst beborította, könnyezett, fulladozott, és kezét felém lódította, miközben azt dadogta: „Te… te… átkozott!” És én megdermedtem, hunyorogtam a füstben, szemem égett és könnyezett, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vámpírt, aki most minden erejét összeszedve olyan gyorsan támadt rám, hogy szinte látni sem lehetett. És amikor a sötét örvény a közelembe ért, meglódítottam a kaszát. A nyakát találtam el; Santiago elzuhant, s mindkét kezével szörnyűséges sebe felé nyúlt. A levegőt kiabálás, sikoltozás töltötte meg, és egy fehér arc, a rettegés álarca derengett Santiago fölött. Egy másik vámpír átszaladt előttem a kis közön, a sikátorra nyíló titkos ajtó felé. De én Santiagóra meredtem, aki szörnyű sebe ellenére feltápászkodott. A kasza ismét meglendült, s már nem volt többé seb… Csak két kéz tapogatózott a fej után, amely már nem volt a helyén.

És a fej, amelyből ömlött a vér, míg a szemek vadul meredtek a lángoló szarufákra, s a sötét, selymes haj csapzott volt és vértől iszamos, a lábam elé esett. Belerúgtam, hogy repült végig a folyosón. Utána rohantam, s a fáklyát és kaszát elhajítva karjaimmal védekeztem a mindent elöntő fehér fény lobogásával szemben, s végre kint voltam az utcán.

Reszkető, csillogó tű volt minden esőcsepp, és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássam a kocsi sötéten derengő körvonalait. Rekedt parancsomra a gubbasztó kocsis kiegyenesedett, s otromba kezével ösztönösen az ostor után nyúlt; amint kinyitottam az ajtót. A kocsi meglódult, amíg én a láda fedelével bajlódtam, megtántorodtam, de aztán megperzselődött kezem a hűvös, oltalmazó selymet tapintotta, és a lezáruló fedél elrejtett a sötétben.

A kocsi gyorsan maga mögött hagyta az égő épületet, de én még mindig éreztem a füstöt: fojtogatott, szememet és tüdőmet marta, s kezem, homlokom sajgott, ahol megperzselték a nap első, szórt sugarai.

De elhajtottunk, ki a füstből, el a kiáltások elől. Elhagytuk Párizst. Bevégeztetett… A Vámpírszínház porig égett.

Amikor éreztem, hogy a fejem lehanyatlik, ismét Claudiát és Madeleine-t láttam, amint átölelik egymást a komor udvaron, és a gyertyafényben csillogó fejükhöz hajolva gyengéden azt mondtam:

„Nem tudtalak elvinni titeket. De most már valamennyien holtan fekszenek körülöttetek. Ha még nem égtek el, elégnek akkor, amikor emberek jönnek a tűz oltására, megtalálják, és kiteszik őket a nap hevére. De ígérem, meghalnak ők is, ahogy ti; mindenki, aki ott benn volt ma hajnalban, meghal. És bár hosszú életem során sokak halálát okoztam, egyedül az ő haláluk tölt el örömmel és megelégedéssel.”

Két nappal később visszatértem. Láttam az eső áztatta pincét, ahol minden tégla megperzselődött és málladozott, és csontvázként meredeztek a tartóoszlopok. Az iszonyatos falfestményekből, a bálterem egykori díszeiből csak foszlányok maradtak meg a kőtörmelékben; egy festett arc, egy darabnyi angyalszárny.

Az esti lapokkal felfegyverkezve leültem egy zsúfolt kis színházi kávéház sarkában, és ott, a homályos gázlámpák és a sűrű szivarfüst leple alatt olvastam el a tűzvészről szóló beszámolókat. A kiégett színházban csak kevés tetemet találtak, de mindenfelé ruhák és jelmezek hevertek, mintha a híres vámpírszínészek a színházat még a tűz kitörése előtt sietve kiürítették volna. Vagyis csak a fiatal vámpírok csontjai maradtak meg, az öregebbek tökéletesen elpusztultak. Nem történt említés egyetlen szemtanúról vagy túlélőről sem.

De valami határozottan zavart. Nem attól féltem, hogy néhány vámpír esetleg megmenekült. Nem óhajtottam felkutatni őket. A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őröket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy kaszámmal szállok szembe velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító.

Végül azonban, amikor letettem az újságokat, és végiggondoltam az eseményeket, már nem izgatott ez sem. Csak arra gondoltam, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint még soha. Hogy Claudia visszavonhatatlanul eltávozott. Kevesebb okom volt élni, mint valaha is, és nem is kívántam az életet.

De a fájdalom mégsem lett úrrá felettem, sőt egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és várakozásommal ellentétben nem lett nyomorult roncs belőlem. Pedig lehetetlenség olyan gyötrelemmel együtt élni, amilyet Claudia összeégett maradványai láttán éreztem. Ahogy múltak az órák, és a kávéházban egyre sűrűbb lett a füst, és a kis, megvilágított színpadon jól megtermett nők énekeltek, panaszos, szomorú hangon, míg a fény hamis ékszereiken csillogott, azon tűnődtem, e veszteséggel és gyalázattal a szívemben kaphatok-e még vigaszt, feloldozást? De egyetlen teremtett lénynek sem beszéltem volna gyötrelmeimről. S a könnyeim mit sem jelentettek számomra.

Hová menjek hát, ha nem akarok meghalni? Különös volt, ahogy a válasz egyszerre megfogalmazódott bennem. Elhagytam a kávéházat, s a leégett színházat megkerülve a széles Napóleon sugárút felé indultam. Igen, a Louvre-ba kell mennem! Mintha mindig is hívogatott volna, de még sohasem léptem falai közé. Ezerszer elmentem hosszú homlokzata előtt, s azt kívántam, bárcsak legalább egy napig úgy élhetnék, mint egy halandó ember, hogy végigjárhassam tengernyi termét, s megnézzem a nagyszerű festményeket. Most rászántam magam, s egyre csak az a homályos gondolat motoszkált agyamban, hogy a művészeti alkotásokban vigaszra lelek, s ugyanakkor nem hozok halált arra, ami élettelen s mégis csodálatos módon maga az élet.

Valahol a Napóleon sugárúton lépéseket hallottam magam mögött, s tudtam, ez Armand. Mégsem tettem mást, mint kissé lelassítottam a lépteimet, hogy utolérhessen. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Nem mertem ránézni. Természetesen egész idő alatt gondoltam rá; tudtam, ha emberek lennénk, és a szerelmemet veszítettem volna el, oly erős lenne a vágy bennem, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak közös fájdalmunkban, hogy végül gyámoltalanul a karjai közé vetném magam. A gát szakadással fenyegetett, de nem tört át. Zsibbadt voltam, és érzéketlenül sétáltam Armand mellett.

„Tudod, mit tettem” — mondtam végül. Letértünk a sugárútról, és magam előtt láttam a királyi múzeum homlokzatának hosszú, kettős oszlopsorát. „Elvitted a koporsód, ahogy figyelmeztettelek…”

„Igen” — válaszolta. Hangjában hirtelen félreérthetetlen vigasz csengett. Elgyöngültem. De egyszerűen túl távol kerültem a fájdalomtól, túl kimerült voltam.

„És mégis itt vagy velem. Meg akarod bosszulni őket?”

„Nem” — mondta.

„A te társaid voltak, te voltál a vezetőjük. Mégsem figyelmeztetted őket, ahogy én téged, hogy rosszat forralok ellenük?”

Читать дальше
Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Похожие книги на «Interjú a vámpírral»

Представляем Вашему вниманию похожие книги на «Interjú a vámpírral» списком для выбора. Мы отобрали схожую по названию и смыслу литературу в надежде предоставить читателям больше вариантов отыскать новые, интересные, ещё непрочитанные произведения.


Отзывы о книге «Interjú a vámpírral»

Обсуждение, отзывы о книге «Interjú a vámpírral» и просто собственные мнения читателей. Оставьте ваши комментарии, напишите, что Вы думаете о произведении, его смысле или главных героях. Укажите что конкретно понравилось, а что нет, и почему Вы так считаете.

x