Anne Rice - Interjú a vámpírral

Ahogy belestem az ablakon, elképesztő látványban volt részem. A fülledt esti hőség ellenére, amikor embernek, vámpírnak egyaránt a terasz hűvöse jelentett volna menedéket, tűz égett a szalon kályharostélyában, az ablakok mind zárva voltak, és a fiatal vámpír a tűz mellett ülve beszélgetett egy másik vámpírral, aki papucsos lábát a kályha előtt melengette, és reszkető ujjakkal huzigálta viseltes kék köntösének hajtókáját. Jóllehet egy foszladozó villanyzsinór lógott le a rózsakoszorús mintázatú mennyezet vakolatáról, csupán a tűz és egy petróleumlámpa gyenge fénye derengett a szobában, s a nyöszörgő gyerek az asztalon, a petróleumlámpa mellett feküdt.

Tágra nyílt szemmel figyeltem ezt a görnyedt és reszketeg vámpírt, akinek dús, szőke haja laza hullámokban omlott le, eltakarva az arcát. Szerettem volna letörölni az ablaküvegről a port, hogy megbizonyosodhassak arról, amit gyanítottam. „Mind itt hagytok!” — siránkozott most vékony, magas hangon.

„Nem tarthatsz minket magadnál!” — jelentette ki élesen a fiatal vámpír. Keresztbe tett lábbal állt, karját összefonta szűk mellkasán, megvetően pillantott körül a poros és üres szobában. „Hallgass el!” — szólt rá a kisbabára, aki élesen felvisított. „Hagyd már abba, hagyd abba!”

„A fát, a fát” — motyogta a szőke vámpír, és ahogy intett a másiknak, hogy vigye oda neki a tűzrevalót, tisztán felismertem Lestat profilját, sima bőrét, amelyen a régi sebhelyeknek nyoma sem maradt.

„Ha végre elmennél itthonról” — mondta dühösen a másik vámpír, a lángok közé dobva egy fatuskót. „Ha vadásznál másra is, nem csak ezekre a nyomorult állatokra…” Undorodva nézett maga köré. Akkor láttam meg, hogy a homályban több macska bolyhos teteme hever szanaszét a porban. Módfelett meglepő dolog, mivel a vámpír éppúgy nem tudja elviselni, hogy megölt áldozatai közelében legyen, mint ahogy semmilyen emlős nem marad azon a helyen, ahol ürülékét hagyta. „Tudod, hogy nyár van?” — kérdezte a fiatal. Lestat csak a kezét dörzsölgette. „Fogj hozzá, attól majd felmelegszel” — mutatott a fiatal vámpír a csecsemőre, aki már abbahagyta a sírást.

„Hozhattál volna valami mást” — jegyezte meg kesernyésen Lestat. Hunyorogva nézte a csecsemőt a füstös lámpa gyenge fényében. Döbbenten ismertem rá arra a szemre, arra a tekintetre, a szőke haj mély hullámának árnyéka alatt. De hallani azt a siránkozó hangot, látni azt a hajlott, remegő hátat! Erősen megkopogtattam az ablaküveget. A fiatal vámpír tüstént felállt, rideg és dühös tekintettel fordult az ablak felé, de én csak intettem neki, hogy nyomja le a kilincset. Lestat nyakához szorította fürdőköpenyét, és felállt a székről.

„Ez Louis, Louis!” — kiáltott fel. „Engedd be!” Eszeveszetten hadonászott, akár egy magatehetetlen beteg, hogy az ifjú „ápolónő” kövesse utasítását.

Ahogy kinyílt a verandaajtó, megcsapott a szoba bűze és fullasztó melege. A rothadó állatokon nyüzsgő rovarok láttán akaratom ellenére visszahőköltem, miközben Lestat kétségbeesetten invitált befelé. A szoba túlsó sarkában volt a koporsó, amelyben Lestat aludt, a lakk lepattogzott róla, és sárga újságok kupaca takarta félig el. Csontok hevertek a sarkokban, s már csak néhány szőrcsomó és kis cafat volt rajtuk. Lestat aszott kezét az enyémre tette, a tűz felé húzott, és láttam, hogy könny gyűl a szemébe. Aztán fájdalmas, boldog mosolyra húzta száját, s én felfedeztem arcán a régi sebhelyek halvány nyomait. Iszonyatos volt látni, hogy ez a sima modorú, vibráló, halhatatlan lény így meggörbült, s vénasszony módján siránkozik.

„Igen, Lestat” — szóltam szelíden hozzá, — „eljöttem, hogy lássalak.” Óvatosan eltoltam a kezét, és odamentem a gyerekhez, aki újra kétségbeesetten sírt az éhségtől és a félelemtől. Felemeltem, levettem a takaróját, ettől kissé megnyugodott, majd simogatni és ringatni kezdtem. Lestat kapkodva suttogott nekem valamit, amit nem értettem. Könny patakzott végig az arcán, miközben a fiatal vámpír utálkozó arccal állt a nyitott verandaajtónál, és fogta a kilincset, mintha bármely pillanatban meg akarna lógni.

„Szóval maga Louis” — mondta az ifjú vámpír. Ez láthatóan fokozta Lestat leírhatatlan izgalmát, aki kétségbeesetten törölte könnyeit köntöse ujjával.

Légy szállt a kisgyerek homlokára, mire én önkéntelen sóhajjal elkaptam, két ujjam közt szétnyomtam, és a földre dobtam. A gyerek nem sírt már. Felnézett rám csodálatosan kék szemével, kerek arcocskája fénylett a melegtől, mosoly játszott az ajkán, s ez a mosoly is egyre fénylőbb lett, akár a láng. Soha nem öltem ilyen fiatal, ilyen ártatlan lényt; erre akkor, a gyereket karomban tartva, ébredtem rá, és különös fájdalom lett úrrá rajtam, erősebb, mint ami a Royale utcában fogott el. Lágyan ringatva a gyereket, a tűz mellé húztam a fiatal vámpír székét, és leültem.

„Ne akarj beszélni… jól van ez így” — mondtam Lestatnak, aki hálás pillantással rogyott le székére, és mindkét kezét felém nyújtotta, hogy végigsimítsa kabátom hajtókáját.

„De mikor annyira örülök, hogy látlak” — dadogta könnyein keresztül. „Álmodtam róla, hogy eljössz… eljössz…” — tette hozzá. Arca elfintorodott, mintha fájdalmat érezne, amiről nem tudja, hogy micsoda, a sebhelyek finom hálózata újra kirajzolódott az arcán egy pillanatra. A távolba nézett, kezét a fülére tette, mintha valamilyen rémítő hangtól akarná óvni magát.

„Én nem…” — kezdte el, azután megrázta a fejét, szemét tágra nyitva megpróbált összpontosítani, de tekintete elhomályosult. „…én nem akartam hagyni, hogy megtegyék, Louis… úgy értem, hogy Santiago… tudod, az az alak, nem mondta meg nekem, mit terveznek.”

„Már elmúlt, Lestat” — mondtam.

„Igen, igen, bólintott élénken. Elmúlt… Claudiának sosem kellett volna… hiszen te tudod, Louis…” Megrázta a fejét, hangja felerősödött, kissé zengőbbé vált az erőfeszítéstől. „Őneki sosem kellett volna olyanná válnia, mint mi vagyunk.” És öklével beesett mellkasára ütve, halkan megismételte: „Nem kellett volna.”

„Őneki.” Úgy éreztem ekkor, hogy ő soha nem is létezett. Hogy valamilyen illogikus, fantasztikus álom volt, ami túl becses, túl személyes volt számomra ahhoz, hogy bárkinek is elmeséljem. És túl régen elmúlt. Lestatra néztem. És arra gondoltam: Igen, mi hárman együtt.

„Ne félj tőlem, Lestat” — mondtam, mintha magamban beszélnék. „Nem akarok én rosszat neked!”

„Visszajöttél hozzám, Louis” — szólt vékony, magas hangján. „Hazatértél újra hozzám, Louis, igaz?” Ajkát harapdálta, és kétségbeesve nézett rám.

„Nem, Lestat” — ráztam meg a fejemet. Egy pillanatra magánkívül volt a fájdalomtól, karja felemelkedett, suta mozdulatot tett, s végül bánattól gyötörten kezébe temette arcát. A másik vámpír fagyos tekintettel mért végig, és megkérdezte:

„Maga… maga visszatért most hozzá?”

„Nem, természetesen nem” — feleltem. Gúnyosan mosolygott, mintha pontosan az következett volna be, amire számított, és senki sem veszi le a válláról Lestat gondozásának terhét, majd kiment a verandára. Hallottam, hogy a közvetlen közelben várakozik.

„Csak látni akartalak, Lestat” — mondtam. De úgy rémlett, Lestat nem hall engem. Valami más zaklatta fel. A távolba meredt, szeme tágra nyílt, kezét a füléhez emelte. Ekkor én is hallottam. Sziréna volt. Lestat szorosan lehunyta szemét, és kezét a fülére szorította. A sziréna egyre hangosabban süvöltött végig az utcán. „Lestat” — szóltam hozzá, felerősítve hangomat a kisbaba sírása miatt, aki hasonlóképp megrettent a szirénától. Határtalan izgalmában Lestat elfelejtette, hogy ott vagyok mellette, s szörnyűséges fintorra húzta az ajkait. „Csak egy sziréna, Lestat!” — nyugtatgattam ostoba módon. Ekkor felállt, odajött hozzám, szorosan magához húzott, és én önkéntelenül megfogtam a kezét. Lehajolt, fejét a mellemhez szorította, és olyan erősen szorította a kezem, hogy sajogni kezdett. A szobát megtöltötte a sziréna vörösen villódzó fénye, azután tovatűnt.