Anne Rice - Interjú a vámpírral

„De te… mit éreztél?” — kérdezte halkan, konokul. Meghökkentett ez a személyes hang, és hogy milyen régen nem beszéltünk így egymással. Jól ismertem őt, egyenes szálú, gesztenyebarna haját, ismertem hűvös, fegyelmezett természetét, elmélyültségét, ahogy állandóan saját gondolataiba mélyed, mélabús, nagy szemeit, amelyekben ezen az éjszakán szokatlan fényű tűz lobbant fel.

„Semmit” — feleltem.

„Semmit a világon?”

„Semmit.” Pedig világosan emlékeztem arra a szomorúságra, amely nem is tűnt el igazán, velem maradt, ott lebegett fölöttem, és szólongatott: „Gyere!” De ezt nem akartam elmondani Armandnak, nem akartam kitárulkozni előtte. S akkor az a különös érzésem támadt, hogy szűksége van rá, hogy elmondjam neki ezt… vagy valami mást… s hogy furcsa módon ugyanúgy van rá szüksége, mint az eleven vérre.

„De mondott-e neked valamit, olyasmit, ami felkeltette a régi gyűlöletet benned?” — mormolta. E szavaknál ébredtem teljesen tudatára, hogy mennyire csüggedt, mennyire szomorú.

,,Miért kérded ezt, Armand?” — szóltam. Ő azonban visszafeküdt a meredek töltésre, és hosszú ideig a csillagokat nézte. S azok a csillagok újabb emléket idéztek fel bennem — a hajót, amelyen Claudiával Európába mentünk, és azokat az éjszakákat, amikor úgy tűnt, a csillagok leszállnak, hogy megérintsék a hullámokat.

„Azt hittem, mond neked talán valamit Párizsról…” — szólt Armand. „Hogy ő nem kívánta Claudia halálát?” — kérdeztem. Megint Claudia — olyan idegenül hangzott a név! Claudia kirakja a pasziánszot az asztalra, amely együtt ring a hajóval, a lámpás nyikorog a kampóján, a kerek, fekete hajóablak csillagokkal van tele. Lehajtja fejét, ujjait a tűz fölé emeli, mintha a haját készülne kibontani. És ekkor a legdöbbenetesebb élményben volt részem: emlékezetemben felpillantott a pasziánszkártyákról, és mindkét szemgödre üres volt.

„Bármit nyugodtan elmondhattál volna Párizsról, Armand” — mondtam. „Már jóval ezelőtt. Nem számított volna.”

„Még az sem, hogy én voltam, aki…”

Feléje fordultam, amint ott feküdt, és az égboltot nézte. Különleges fájdalmat láttam az arcán és a szemében. Szemeit nagynak, túl nagynak találtam, s a fehér arcot túl soványnak.

„Hogy te voltál, aki megölte? Hogy te vitted abba az udvarba, és te zártad be oda?” — kérdeztem mosolyogva. „Nehogy azt mondd, hogy azóta is fájdalmat érzel emiatt!”

Behunyta a szemét, és elfordította arcát, kezét a mellére tette, mintha szörnyű nagy ütést mértem volna rá hirtelen.

„Nem tudsz meggyőzni arról, hogy ez bánt téged” — jelentettem ki ridegen. A víz felé néztem, és megint hatalmába kerített az az érzés… hogy szeretnék egymagamban lenni. És tudtam, nemsoká felállok, és otthagyom őt. Hacsak nem ő hagy ott hamarabb. Mert tulajdonképpen szerettem volna maradni. Csendes, elhagyatott hely volt.

„Te nem törődsz semmivel…” — vágott vissza. Lassan felült, és felém fordult, s ismét láthattam a sötét tüzet a szemében. „Azt hittem, legalább ez majd felkavar. Azt hittem, ha viszontlátod, feltámad benned a régi indulat, a régi düh. Azt hittem, valami életre kel benned, ha meglátod őt… ha visszatérsz erre a helyre.”

„Hogy visszatérek az életbe?” — mondtam csendesen. S éreztem milyen érces keménységgel, milyen fensőbbségesen csengenek szavaim. Mintha tetőtől talpig hideg ércből volnék, ő pedig hirtelen törékennyé vált, amilyen valójában már régóta volt.

„Igen!” — kiáltott fel. „Igen, vissza az életbe!” Ezután tanácstalannak látszott, láthatóan zavarba jött. És ekkor különös dolog történt. Lehajtotta a fejét, mint aki vereséget szenvedett, és ez a mozdulat, s az is, ahogy sima, fehér arca egyetlen pillanatig tükrözte e kudarcot, engem másvalakire emlékeztetett, valakire, akit egyszer ugyanilyennek láttam, ugyanilyen legyőzöttnek. És megdöbbentett, milyen sokáig nem jutott eszembe ez az emlék. Claudia, amint az ágy mellett áll a Saint-Gabriel Szálló szobájában, és rá akar venni, hogy tegyük Madeleine-t olyanná, mint mi vagyunk. Ugyanaz a kétségbeesett pillantás, ugyanaz a vereségérzet, amely olyan őszintének, olyan szívből jövőnek látszott, mintha rajta kívül nem létezne semmi más. Azután Armand is, mint Claudia láthatóan magához tért, összeszedte a még megmaradt erejét. De csak így szólt halkan: „Halálomon vagyok.”

És én, aki figyeltem őt, aki hallottam őt, az egyetlen lény Isten világában, aki hallotta és tudta, hogy igazat beszél, én semmit sem mondtam.

Hosszú sóhaj szakadt fel belőle. Mélyen lehajtotta fejét. Jobb keze ernyedten feküdt mellette a fűben. „A gyűlölet… szenvedély” — mondta. „A bosszú szenvedély…”

„Bennem már nincs” — suttogtam. „Többé nincs semmi…”

Szeme a szemembe mélyedt, de arca teljesen nyugodtnak látszott. „Azt hittem, túlteszed magad rajta, azt hittem, ha a fájdalom megszűnik, újra felmelegszik a lelked, újra teli lesz szeretettel és azzal a szenvedélyes, kielégíthetetlen kíváncsisággal, amivel először jöttél hozzám, azzal az olthatatlan tudásszomjjal, ami egészen Párizsig, egészen a cellámig hajszolt. Úgy gondoltam, mindez nem halhat meg benned. És hogy a fájdalom megszűntével megbocsátod nekem, hogy részem volt az ő halálában. Ő sohasem szeretett téged, ezt jól tudod. Nem úgy, ahogyan én szerettelek, vagy ahogy te szerettél mindkettőnket. Én tudtam ezt! És megértettem ezt! És hittem benne, hogy szeretni fogsz, és nem hagysz el soha. Megnyílik számunkra a jövő, és egymás tanítói leszünk. Mindaz, ami téged boldoggá tesz, engem is boldoggá fog tenni, és én megóvlak majd a gyötrődéstől. Az én hatalmam a te hatalmad. Az erőm úgyszintén. Ám te érzéketlenné váltál, hideg lettél, halott, elérhetetlen a számomra! Olyan ez most, mintha nem is lennék itt melletted. És amikor nem vagyok veled, az a szörnyű érzésem támad, hogy egyáltalán nem létezem. Te pedig olyan hideg vagy, olyan távoli, mint azok a vonalakból és rideg formákból álló furcsa modern festmények, amelyeket képtelen vagyok szeretni vagy érteni, olyan idegen vagy számomra, mint ennek az új korszaknak a mechanikus, minden emberi formát nélkülöző szobrai. Didergek, amikor veled vagyok. Szemedbe nézek, de nem látom magam benne…”

„Lehetetlent kértél!” — vágtam rá gyorsan. „Nem érted? Amit én kértem, az is lehetetlen volt, kezdettől fogva.”

Tiltakozott, s ahogy a tagadás megformálódott ajkán, kezét felemelte, mintha eldobná magától.

„Szeretetet és jóságot akartam ebben az életben, ami maga a halál” — mondtam. „Ez kezdettől fogva lehetetlen volt, mert nem tarthatunk igényt szeretetre és jóságra, amikor azt tesszük, amiről tudjuk, hogy rossz, tudjuk, hogy gonoszság. Csupán kétségbeejtő zűrzavar és vágyakozás lehet osztályrészünk, és az emberi formában testet öltött látszólagos jóság hajszolása. Én tudtam a tényleges választ a kérdésemre, mielőtt még Párizsba értem. Már akkor tudtam, amikor először oltottam ki emberi életet, hogy kínzó vágyamat kielégítsem. A válasz a halálom volt. De én nem akartam elfogadni, nem tudtam elfogadni, mert más teremtményekhez hasonlóan, én sem akarok meghalni! Ezért hát keresni kezdtem más vámpírokat, Istent, az ördögöt, bármit. És mind ugyanaz volt, mind rossz, mind gonosz. Mert viselhetett bármilyen maszkot, senki sem tudott meggyőzni arról, amit igazából magam is tudtam, hogy testemben, lelkemben elkárhoztam. Amikor Párizsba mentem, azt hittem, hogy te hatalmas vagy és szép, s hogy tebenned nincsen bűnbánat, s nekem pontosan erre volt rettentő szükségem. De te éppúgy gyilkos voltál, mint én, sőt nálam is könyörtelenebb és agyafúrtabb. Te mutattad meg nekem az egyetlen dolgot, aminek megvalósulásában igazán reménykedhettem, hogy a gonoszságnak milyen mélységét, az érzéketlenségnek milyen fokát kell elérnem, hogy véget vessek szenvedésemnek. Én elfogadtam ezt. És így a szenvedély, a szeretet, amit bennem láttál, kialudt. Most már csak önmagad tükörképét látod.”