Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Igen, Louis.” Magához húzott, ujjai a tarkómba kapaszkodtak. „Mindenem megvan, amit akarok. De te valóban tudod-e, mit akarsz?” Megemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. ,,Féltelek, nehogy hibát kövess el. Miért nem jössz el velünk Párizsból?” — kérdezte váratlanul. „Előttünk az egész világ, gyere velünk!”

„Nem megyek” — húzódtam el tőle. „Te azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy Lestattal volt. Többé nem lehet úgy. Nem lesz úgy.”

„Madeleine-nel minden más lesz, újszerű. Abból, ami volt, nem kérek többé. Hiszen én magam vetettem véget neki” — mondta. „De tényleg tisztában vagy vele, mi vár rád Armanddal?”

Elfordultam tőle. Volt valami rejtélyes konokság az Armand iránti ellenszenvében, abban, hogy képtelen volt megérteni őt. Újra azt mondta, hogy Armand a halálát kívánja. Nem látta át, amit én átláttam:

Armand nem kívánhatja az ő halálát, mert én sem kívánom. De hogyan magyarázhattam meg neki ezt úgy, hogy ne tűnjek fellengzősnek, elvakultnak Armand iránti rajongásomban. „Ennek így kell lennie. Talán másként nem is lehet” — mondtam, mintha kétségei súlyától világosodott volna meg hirtelen e tény előttem. „Egyedül ő képes erőt adni ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok. Nem tudok tovább kettészakadva, gyötrődéstől emésztve élni. Vagy vele megyek, vagy meghalok” — tettem hozzá. „És van valami más is, ami esztelen és megmagyarázhatatlan, és ami csak engem tölt el megelégedéssel…”

„…és az mi?” — kérdezte.

„Hogy szeretem őt” — mondtam.

„Igen, tudom, hogy szereted” — tűnődött. „De attól még engem is szerethetsz.”

„Claudia, Claudia” — szorítottam magamhoz, térdemen érezve súlyát. A mellemhez bújt.

„Csak abban reménykedek, hogy ha szükséged lesz rám, megtalálsz…” — suttogta. „Hogy visszatérhetek hozzád… Olyan sokszor megbántottalak, olyan sok fájdalmat okoztam neked.” Szava elhalt, de ő még ott volt az ölemben, hozzám simult. Éreztem a súlyát, és közben arra gondoltam: kis idő múlva nem lesz már velem. Most csak egyszerűen itt akarom tartani az ölemben. Akkora örömet jelentett mindig ez az egyszerű dolog. A teste, ahogy hozzám simul, ahogy nyakamon nyugszik a keze.

Mintha egy lámpa kialudt volna valahol. Mintha a hűvös, nyirkos levegőben láthatatlanná olvadt volna egy lámpa fénye. Az álom határán voltam. Halandóként elégedetten aludtam volna el, Claudiával az ölemben. És ebben a kellemes, álomittas állapotban különös, kimondottan emberi érzésem támadt, az, hogy a nap nyájasan felébreszt majd, és a csodálatos, megszokott látványban lesz részem — a páfrányokat latom a napfényben, és a napfényt az esőcseppekben. Átadtam magam ennek az érzésnek. Félig lehunytam a szememet.

Később nemegyszer próbáltam visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Újra és újra igyekeztem felidézni, mi is volt az, ami nyugtalansággal töltött el, s mit kellett volna észrevennem. Vigyázatlan voltam, érzéketlen az apró jelekre. Jóval később, legvadabb képzeletemet is felülmúlóan megsebezve és kifosztva, újra végigpergettem magamban azokat az álomittas, csendes pillanatokat, amikor szinte észrevétlenül ketyegett a kandallópárkányon az óra, és egyre sápadtabb lett az ég, de csak arra tudok emlékezni — jóllehet elkeseredetten igyekeztem képzeletemben megállítani az időt, megállítani a futását —, csak arra tudok emlékezni, hogy a fény szelíden megváltozott.

Ha résen vagyok, soha nem hagytam volna, hogy megtörténjen. De súlyos gondjaimba feledkezve óvatlanná váltam. Egy lámpa kialudt, egy gyertya elenyészett saját forró viasztócsájában. Félig lehunyt szemmel fenyegető sötétséget érzékeltem, úgy éreztem, sötétségbe vagyok befalazva.

Ekkor kinyitottam a szemem, és már nem gondoltam se lámpákra, se gyertyákra. Már túl késő volt. Felálltam, Claudia keze végigsiklott a karomon, s akkor egy csapat fekete ruhás férfit és nőt pillantottam meg, ruhájuk minden aranyozott szegélyről, minden politúros felületről magába szívta a fényt. Felkiáltottam, Madeleine-t hívtam, aki riadtan ébredt, akár egy megrettent kismadár, a kanapé karfájába kapaszkodott, és térdre esett, amikor kezek nyúltak felé. Santiago és Celeste tartottak felénk, mögöttük Estelle jött másokkal együtt, akiknek nem tudtam a nevét, betöltötték a tükröket, mozgó, fenyegető árnyékokból szőtt falként közeledtek. Rákiáltottam Claudiára, hogy fusson, és felrántottam az ajtószárnyat. Kitaszítottam rajta, aztán az ajtókeretbe kapaszkodva megrúgtam a hátulról támadó Santiagót.

Amikor a Latin negyedben találkoztunk, gyönge voltam, szinte védtelen, most viszont duzzadt bennem az erő. Lehet, hogy akkor hiányzott belőlem valami, talán a puszta meggyőződés, hogy érdemes önmagamért küzdenem. Most viszont hatalmas erővel támadt fel bennem az ösztön, hogy megvédjem Madeleine-t és Claudiát. Santiago után a szépséges, roppant erejű Celeste ugrott felém, s én teljes erőmből belemélyesztettem az öklömet. Claudia léptei már a távoli márványlépcsőn visszhangoztak. Celeste megtántorodott, belém csimpaszkodott, összekarmolta arcomat, hogy galléromon csorgott a vér. Szemem sarkából láttam rubinpiros csillogását. Most Santiagóra támadtam, megperdültem vele, éreztem karjának rettentő erejét, amellyel lefogott, miközben torkomat igyekezett megragadni. „Harcolj, Madeleine!” — kiáltottam, de csak a zokogását hallottam. Azután megláttam a forgatagban, mozdulatlanul, rémülten, vámpíroktól körülvéve. Azok meg nevettek azzal az ezüstcsengettyűként csilingelő üres vámpírnevetéssel. Santiago az arcához szorította kezét; vérzett a harapásomtól. A mellét, a fejét ütöttem, égő fájdalom lüktetett a karomban, aztán két kar a mellkasomra fonódott, s ahogy leráztam magamról, üveg csörömpölését hallottam a hátam mögött. Ám újra megragadott valaki, és iszonyú erővel megrántott.

Az erőm egy pillanatra sem hagyott el. Nem emlékszem, hogy bárkinek az ereje felülkerekedett volna az enyémen. Sokan voltak, ennyi az egész. A puszta számbeli fölény kényszerített végül mozdulatlanságra, s aztán körülfogtak, és kituszkoltak a szobából. Végiglökdöstek a folyosón, aztán lezuhantam a lépcsőn, a szálló hátsó kijárata előtt egy pillanatra szabad voltam, de máris újra körülfogtak. Celeste arca közvetlenül mellettem tűnt fel, s ha csak egy pillanatra ki tudok szabadulni a szorításból, belemélyesztettem volna a fogaimat. Erősen véreztem, és egyik csuklóm teljesen érzéketlenné vált a kemény szorítástól. Madeleine mellettem volt, s még mindig zokogott. Mindannyiunkat belöktek egy kocsiba, és megállás nélkül ütöttek-vertek. Szívósan kapaszkodtam öntudatomba, miközben záporoztak az ütések a tarkómra, s éreztem, hogy már csurom vér a fejem, a nyakam. Arra gondoltam csupán, hogy érzem a kocsi mozgását, tehát élek, és eszméletemnél vagyok.

Ahogy bevonszoltak bennünket a Vámpírszínházba, Armandért kiáltottam. Elengedtek; és lefelé lökdöstek a pincelépcsőn, előttem és mögöttem vámpírok nyüzsögtek, megannyi fenyegető, hadonászó szörnyeteg. Egy pillanatra megragadtam Celeste-et, aki felsikoltott, s valaki hátulról kemény ütést mért a fejemre.

És ezután megláttam Lestatot, és ez volt a legszörnyűbb csapás, amely valaha ért. A bálterem küszöbén állt, kihúzta magát, szürke szeme élesen villant felém, szája ravasz mosolyra húzódott. Öltözete, mint mindig, most is kifogástalan volt, drága kabátjában, finom ingében éppoly remek látványt nyújtott, mint valaha. S aztán láttam, hogy fehér bőrének minden milliméterét továbbra is hegek borítják. Mennyire eltorzították ezt az ápolt, szép arcot a pókhálószerűen szövevényes vonalak, amelyek át- meg átszelték bőrét az ajka fölött, szemhéján, homlokának lágy ívén! Néma harag, az irgalmatlan hiúság vak dühe izzott szemében, amely mintha azt mondta volna: „Nézd, mivé lettem!”