Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Nem.” Letérdeltem, s végtelen szomorúságot láttam a kis arcocskán. „A vér elég erős volt, élni fog. De félni fog, rettenetesen félni.” Kedvesen és határozottan megszorítottam a kezét, s arcon csókoltam. Csodálkozás és félelem vegyült a tekintetében, amikor rám nézett. Ugyanezzel a kifejezéssel figyelte, amint Madeleine-hez léptem. Zokogott, kinyújtott kézzel megtántorodott, de elkaptam, s szorosan fogtam. Szeme természetellenes fényben égett, ibolyaszínű tűz tükröződött a könnyeiben.

„Ez halandó lényed halála, csak a halandó lényedé” — mondtam gyengéden. „Látod az eget? Most itt kell hagynunk, s te hozzám simulsz, lefekszel mellém. Halálos álomba fogok merülni, s nem tudlak vigasztalni. Ott fogsz feküdni s harcolni az elmúlással. De csak simulj hozzám a sötétben, hallod? Erősen fogd a kezemet, ahogy én is teszem, míg csak érzek valamit.”

Egy percre tekintetembe feledkezett, s én érzékeltem az őt övező csodát: szemem ragyogásában ott volt az összes szín, s ezek még erősebben tükröződtek az ő szemében. Gyengéden a koporsóhoz vezettem, s ismét azt mondtam, ne féljen. „Ha majd felkelsz, halhatatlan leszel, mondtam. A halál természetes okai nem árthatnak neked. Gyere, feküdj le.” Láttam az ijedtséget a szemében, ahogy visszahőkölt a keskeny doboz előtt — a szaténbélés sem nyugtatta meg. Bőre azzal a fénnyel kezdett ragyogni, mint a mienk — az enyém és Claudiáé. Tudtam, csak úgy lesz bátorsága a koporsóba feküdni, ha melléfekszem én is.

Végigtekintettem a hosszú szobán, s láttam, hogy Claudia a furcsa koporsó mellett állva figyel. Szemében még mindig meghatározhatatlan gyanú, hűvös bizalmatlanság sötétlett. Madeleine-t az ágya mellé ültettem, s megindultam a sötéten izzó szemek felé. Nyugodtan letérdeltem, s karomba zártam Claudiát. „Nem ismersz meg?” — kérdeztem. „Nem tudod, ki vagyok?”

Rám tekintett. „Nem” — válaszolta.

Mosolyogva bólintottam. „Ne haragudj rám” — mondtam. „A számla ki van egyenlítve.” Erre oldalra hajtotta a fejét, s gondosan tanulmányozni kezdett. Akarata ellenére elmosolyodott, s beleegyezőleg bólintott.

„Mert, látod” — mondtam ugyanazon a nyugodt hangon, — „ma ebben a szobában nem ő, nem ez az asszony halt meg. Sok éjjelbe, talán évekbe fog telni, amíg meghal. Ami ma itt meghalt, emberségemnek utolsó maradéka.”

Arca elsötétült; nyugalma fátyolként szakadt szét. Ajka kinyílt, de csak egy rövid lélegzetre. Akkor így szólt: „Nos, akkor igazad van. Valóban. A számla ki van egyenlítve.”

„El akarom égetni a bababoltot!”

Ezt Madeleine mondta. Egymás után tűzbe dobálta halott lánya összehajtogatott ruháit, a fehér csipke- és megszürkült vászonholmikat, a megráncosodott cipőket, naftalinszagú sapkákat. „Most már mindez semmit sem jelent!” Hátralépett, és a lobogó tüzet bámulta. És győzelmes, heves rajongással teli pillantást vetett Claudiára.

Nem hittem neki, olyan biztosra vettem — bár éjszakáról éjszakára el kellett rángatnom azoktól a férfiaktól és nőktől, akikből már nem tudott több vért kiszívni, mert annyira eltelt előző áldozatainak a vérével; s szenvedélyében gyakran felemelte őket, elefántcsontujjaival összezúzta torkukat, oly hevesen, ahogy a vérüket itta — biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb hevessége alábbhagy, s lidérces rémálmának kellékeit is észreveszi, foszforeszkáló húsát, a Saint-Gabriel Szálló pazar szobáit, és felkiált, hogy ébresszék fel, hadd legyen szabad. Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült.

De még mindig nem tudatosodott bennem, mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét.

Éppen csak kezdtem érteni mohóságát és varázserejét.

Megvolt benne a babakészítő mesterségbeli tudása, hiszen régi szeretőjével elkészíttette halott gyermekének ezernyi másolatát, melyek annak a boltnak a polcain gyülekeztek, amelyet nemsokára meg kellett látogatnunk. Ehhez járult még a vámpír ügyessége és ereje, úgyhogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megakadályoztam a további gyilkolásban, ugyanazzal a kielégíthetetlen mohósággal néhány fadarabból vésővel és késsel olyan tökéletes kis hintaszéket készített, hogy amikor Claudia beleült a tűz mellett, felnőtt nőnek látszott. S ahogy múltak az éjszakák, a hintaszék mellé kis asztalka került, egy játékboltból pici olajlámpást és porceláncsészét hozott a megfelelő csészealjjal; egy női táskából pedig kis bőrkötéses könyvet Claudia feljegyzései számára. Abban a csöppnyi birodalomban, amit Claudia öltözőszobája jelentett; a világ összezsugorodott; az ágyfüggönyöket tartó oszlopok a mellemig értek, a pici tükrök csak az ormótlan óriás lábszárát tükrözték, ha odatévedtem; a festmények Claudia szemmagasságában függtek, s a fésülködőasztalon kis ujjakra illő fekete estélyi kesztyű, éjszínű, mélyen kivágott bársony estélyi ruha és egy gyerekjelmezbálon használt fejék hevert. Claudia, a tündérkirálynő csupasz fehér vállakkal, csillogó hajfürtökkel sétálgatott pici világának gazdag kellékei között, míg én az ajtóból figyeltem, elnyúlva a szőnyegen, hogy könyökömre támaszkodva félszegen és megbabonázva pillanthassak kedvesem szemébe, melyet titokzatos módon meglágyított fényűző szentélye. Milyen szép volt ez a hideg, lenhajú asszony a babaarcával, a fekete csipkében, nedves szemeivel, amint derűsen nézett engem, ahogy a padlón hevertem — olyan hosszan nézett, hogy bizonyára meg is feledkezett rólam, s a szeme már nem engem látott, nem az én esetlen világomat, mely számára nem létezett többé, pedig mennyit szenvedett benne, mindig csak szenvedett, de most, ahogy a játék zenedoboz csilingelését hallgatta, többé nem szenvedett. Kis játék órája láttán megrövidült órák és aranyozott percek látomása ködlött fel bennem, s úgy éreztem, ez a téboly.

Kezemet fejem alá tettem, és felbámultam a csillárra; nehezen szakadtam el az egyik világtól; hogy belépjek a másikba. Madeleine a heverőn ülve szokásos szenvedélyével dolgozott, mintha a halhatatlanság semmiféle nyugalmat nem jelentene; krémszínű csipkét varrt a levendulaszínű ágyterítőre, s időről időre megtörölte fehér, izzadt homlokát.

Lehunyt szemmel azon tűnődtem, hogy a kicsi dolgok birodalma egy nap talán elfoglalja az összes szobát körülöttem, s arra ébredek, hogy Gulliverként meg van kötve kezem és lábam: Szemem előtt megjelentek a Claudia számára épített kis házak, ahol a mezei egér gigászi szörnyeteg, csöppnyi kocsik várakoznak, s egy-egy fa minden kis virág. A halandókat e látvány magával ragadná, térdre esve bekukucskálnának a kis ablakokon, úgy vonzaná őket, mint rovarokat a fény.

De igazából meg volt kötve kezem-lábam így is, s nemcsak Claudia tündéri szépsége kötött gúzsba — fehér vállainak finom titokzatossága és gyöngyházragyogása, testének igéző bágyadtsága és az a varázsos illat, amely Édent ígért —, hanem saját félelmem is. A félelem, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol Madeleine oktatását kellett irányítanom, heves beszélgetéseket folytatva vele gyilkolásról és a vámpírok természetéről; pedig Claudia sokkal könnyebben felvilágosíthatta volna bármiről, mint én, ha bármikor a legcsekélyebb jelét adja, hogy szeretné átvenni tőlem ezt a szerepet, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol éjjelenként lágy csókok és elégedett pillantások biztosítottak arról, hogy az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet Claudia egyszer, egyetlenegyszer megvallott, soha többé nem térhet vissza, hogy ezeken a falakon kívül azt látnám, hogy elsietett beismerésem beigazolódik: valóban megváltoztam; azt pedig biztosan tudtam, hogy lényemnek halandó része volt az, amely képes a szeretetre. Mit érzek hát Armand iránt, töprengtem, a teremtmény iránt, akiért szabad akartam lenni, és akinek a kedvéért átformáltam Madeleine-t? Tompa fájdalmat? Megnevezhetetlen remegést? Magam előtt láttam Armandot szerzetesi cellájában; láttam sötétbarna szemét, és éreztem, igen, éreztem hátborzongató mágneses vonzását.