Anne Rice - Interjú a vámpírral

Visszatelepedtem a padlóra, s az ágy puha oldalának dőltem. Claudia igen halkan, szinte suttogva beszélt; azt mondta Madeleine-nek, legyen türelemmel, és maradjon nyugton. Rettegtem a lány lépteitől, bár a szőnyeg letompította őket, a behúzott ajtó hangjától, amely kizárta az asszonyt, és a gyűlölettől; mely halálos páraként szállt le közénk.

De amikor felnéztem, Claudia dermedten, gondolataiba merülve állt ott — a gyűlölet és keserűség eltűnt az arcáról, olyan üres volt a tekintete, mint a babáé.

„Mindaz, amit mondtál, igaz” — mondtam neki. „Megérdemlem a gyűlöletedet. Attól a perctől kezdve, hogy Lestat a karjaimba tett.”

Nem vett tudomást rólam; lágy fényben úsztak a szemei. Szépsége elviselhetetlen fájdalomként mart a lelkembe. Tűnődve szólt: „Az ő akarata ellenére is megölhettél volna. Megtehetted volna.” Szeme nyugodtan pihent meg rajtam. „Meg akarod most tenni?”

Átkaroltam, magamhoz húztam, meglágyult hangja megmelengetett.

„Megőrültél, hogy ezt mondod nekem? Hogy most akarom-e!?”

„Azt akarom, hogy tedd meg” — mondta. „Hajolj le, mint akkor, és cseppenként szívd ki a véremet, amennyit csak bírsz! Kicsi vagyok, nem bírja ki a szívem. Nem fogok ellenállni. Törékeny vagyok, s úgy morzsolhatsz szét, mint egy virágot.”

„Igazán ezt akarod? Azt gondolod, amit mondasz?” — kérdeztem. „Miért nem szegezel kést a mellemnek, miért nem forgatod meg a szívemben?”

„Meghalnál velem?” — kérdezte ravasz, gunyoros mosollyal. „Valóban meghalnál velem?” — sürgetett. „Nem érted, mi történik velem? A mestervámpír, akinek a rabja vagy, megöl engem, nem fog a szerelmeden velem osztozni, egy cseppjén sem, hát nem látod? Az ő hatalmát olvasom ki a szemedből. Látom boldogtalanságodat, szomorúságodat, szerelmedet iránta, ezt nem rejtheted el. Fordulj meg, nézz rám az utána sóvárgó szemeiddel, hallgass rám!”

„Soha többé… nem… hagylak el. Megesküdtem neked, hát nem? Nem adhatom neked azt az asszonyt.”

„De én az életemért küzdök! Add nekem, hogy gondoskodjék rólam, hogy tökéletes legyen az álcázás, amely nélkül nem élhetek! És akkor, mit bánom én, legyél az övé! Az életemért küzdök!”

Majdnem eltaszítottam. „Nem, nem, ez őrültség, boszorkányság” -tiltakoztam. „Te nem akarsz osztozni vele, te akarod annak a szerelemnek minden cseppjét. Ha nem tőlem kapod meg, akkor Madeleine-től. Armand hatalmasabb, mint te, és semmibe vesz téged, s te a halálát kívánod, ahogy Lestatot is megölted. Nos, ezúttal nem leszek a cinkosod, nem segédkezem a halálában! És Madeleine-ből nem csinálok vámpírt, nem fogom kárhozatra ítélni a halandók légióit, akiket ő gyilkolna meg! Nincs többé hatalmad felettem. Nem és nem!”

Ó, bárcsak megértett volna!

Egy percig sem hittem el Armand elleni vádjait, azt, hogy ez a független lény, aki felülemelkedett a bosszúvágyon, önző módon a halálát kívánhatná. De most nem ez foglalkoztatott — valami sokkal rettenetesebb történt, valami ésszel felfoghatatlan, valami, amit most kezdtem csak érteni, amihez képest haragom csak gúnyolódás volt, hiábavaló kísérlet, hogy szembeszálljak szívós akaratával. Gyűlölt és megvetett, ahogy maga vallotta meg, és a szívem összeszorult, mintha megfosztva attól a szerelemtől, amely egy életen át erőt adott, halálos csapást mért volna rám. Ez volt a kés! Úgy éreztem, meghalok érte, a szerelméért, mint az első éjszakán, amikor Lestat nekem adta, és megmondta a nevét — ez a szerelem enyhítette öngyűlöletemet, ez tette lehetővé létezésemet. Ó, Lestat jól megértette ezt, és most meghiúsul a terve.

De ennél is több volt emögött — olyan területeket érintett, amelyektől visszariadtam, amint föl-alá járkáltam a szobában, kezemet hol kinyitva, hol ökölbe szorítva; nemcsak a gyűlöletet éreztem könnyes szemében. hanem a fájdalmat is. Feltárta a szenvedését előttem! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben! Befogtam a fülem, mintha még mindig beszélne, és könnyeim kiapadhatatlanul patakzottak. Mennyi éven át hittem kegyetlenségében, melyhez nem férhet hozzá semmi fájdalom! És fájdalom, tagadhatatlan fájdalom volt az, amit megvallott. Ó, hogy nevetett volna Lestat! Ezért szegezte neki a kést, mert nevetett volna. Ahhoz, hogy teljesen tönkretegyen, elég, ha megmutatja a fájdalmát. A gyermek, akiből én csináltam vámpírt, szenvedett. Gyötrődését a sajátomként éltem át.

A másik szobában volt egy ágy Madeleine-nek, egy koporsó; és Claudia átment oda, magamra hagyott elviselhetetlen érzéseimmel. Jólesett a csend. Valamikor az éjszaka még hátralévő óráiban a nyitott ablaknál találtam magam, s éreztem az eső lassan szálló páráját. Csillogott a páfrányleveleken, az édes fehér virágokon, amelyek megdőltek, hajladoztak, hogy végül letörjenek a szárukról. Virágszőnyeg borította a kis balkont, az eső csendesen verte a szirmokat. Gyengének és végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Ami ma este történt köztünk, nem tehető meg nem történtté, de amit én tettem Claudiával, az sem.

Legnagyobb döbbenetemre mindenfajta megbánás hiányzott belőlem. Talán az éjszaka, a csillagtalan ég, a párába dermedt gázlámpák nyújtották a nem kért vigaszt, s én nem tudtam, miként fogadjam ebben az ürességben és magányban. Egyedül vagyok, gondoltam, egyedül. Ez igazságosnak tűnt, s így még kellemesnek is találtam. Elképzeltem, hogy örökre magányos leszek, s mintha halálom éjszakáján, amikor vámpírerő költözött belém, elhagytam volna Lestatot, s azóta is egyre távolodnék tőle, s már nincs szükségem se rá, se senki másra. Az éjszaka azt suttogta: „Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba.” Egyesülni az árnyakkal. Lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség…

De éreztem, e békesség hamarosan véget ér; úgy oszlik szét, mint a sötét felhők. Lassan, hátulról rám nehezedett Claudia elvesztésének fájdalma, mintha a zsúfolt és szokatlanul idegen szoba sarkából egy furcsa alak lopózott volna mögém. De kintről, miközben hirtelen támadt heves szél próbálta elsöpörni az éjszakát, hívást hallottam, valamiféle élettelen dolog hívott, valami, amit addig nem ismertem, s egy bennem szunnyadó erő mintha válaszolt volna, nem ellenállva ennek a másik erőnek, de kifürkészhetetlen, hideg eréllyel. Csendesen mentem át a szobákon, halkan nyitva az ajtókat, amíg azt nem láttam, hogy a vibráló gázlángok homályos fényében a heverőn alvó nőre esik az árnyékom. A baba petyhüdten hevert a mellén.

Mielőtt mellétérdeltem, felnyitotta a szemét, és a felgyülemlett sötétben láttam a másik szempárt, amint figyel, lázas kis vámpírarcot, amint vár valamire.

„Gondoskodni fog róla, Madeleine?” Láttam, amint megragadja a babát, s arcát melléhez szorítja. Kinyújtottam utána a kezem, de nem tudtam volna megmondani, miért, még akkor sem, amikor válaszolt.

„Igen!” Még egyszer, kétségbeesetten megismételte: „Igen!”

„Azt hiszi, hogy ő is baba?” — kérdeztem, s kezem a baba fejére tettem, de ő elhúzta előlem. Összeszorította a száját, és rám meredt.

„Olyan gyerek, aki nem hal meg!” — mondta, de úgy, mintha átkozódna.

„Aáá…” — suttogtam.

„Elegem van a babákból” — mondta, a heverő párnái közé dobta a játék babát. Babrált valamivel a mellén, akarta is, nem is, hogy lássam, végül megragadta és rázárta az ujjait. Tudtam, mi az, már előzőleg észrevettem. Aranytűs medalion volt. Bár le tudnám írni a szenvedélyt, amely kerek arcának vonásait, lágy, kisbabás száját eltorzította!