Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Aááá.” Hátradőltem.

„Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondasz.” Elmosolyodott, hogy lássa, értem-e az iróniát.

Meghánytam-vetettem, amit mondott, s közben ugyanolyan súllyal esett a latba Claudia különös figyelmeztetése, hogy ez a szelíd tekintetű fiatal férfi azt mondta neki: „Halj meg!”, s nem kevésbé az, hogy egyre nőtt bennem a báltermi vámpírok iránti undor.

Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy mindenről beszámoljak neki. Mindenről, csak Claudia félelméről nem, még nem, bár nem tudtam elhinni, amikor a szemébe néztem, hogy hatalmát ellene kívánta fordítani, mert ezek a szemek azt mondták: élj. Azt mondták: tanulj. Ó, mennyire szerettem volna megvallani mindazt, amit nem értettem — hogy mennyire elcsodálkoztam, amikor sokévi keresés után azt kellett látnom, hogy ezek a vámpírok itt ócska ficsúrok, akik a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává változtatták. De minden szomorúságomon és zavaromon át végül átderengett a felismerés: miért is lenne másképp? Mit vártam? Keserű kiábrándulásom Lestatból talán feljogosított rá, hogy hagyjam meghalni? Mert nem akarta megmutatni, mit kell önmagamban felfedeznem? Mik is voltak Armand szavai? Az egyetlen létező erő bennünk van…

„Hallgass rám” — mondta ekkor. „Óvakodnod kell tőlük. Az arcod mindent elárul. Ha most kérdőre vonnálak, ellent sem állnál nekem. Nézz a szemembe!”

Nem engedelmeskedtem. Tekintetem az egyik kis festményre függesztettem az íróasztal fölött, amíg csak vonalak és színek puszta harmóniáját nem láttam a Madonna és a gyermek helyett. Tudtam, hogy amit mond, igaz.

„Ha akarod, állítsd meg őket, közöld velük, hogy semmi rosszat nem akarunk. Miért nem teszed meg? Te magad mondod, hogy nem vagyunk az ellenségeid, bármit is tettünk…”

Leheletnyi sóhaj hagyta el ajkát. „Pillanatnyilag megállítottam őket” — mondta. De nem kívánok felettük olyan hatalmat, amilyen ahhoz lenne szükséges, hogy végleg megállítsam őket. Ha ilyen hatalmat gyakorolnék, meg is kellene védenem a hatalmamat s azzal ellenségeim támadnának. És én nem akarok örökké ellenségekkel foglalkozni, amikor csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán. Elfogadtam egyfajta kormánypálcát, de nem azért, hogy uralkodjam felettük, hanem hogy távol tarthassam őket magamtól.”

„Tudnom kellett volna” — mondtam, tekintetem még mindig a festményre függesztve.

„Akkor hát óvakodnod kell tőlük. Celeste-nek nagy a hatalma, mivel ő a legöregebbek egyike, s féltékeny a gyermek szépségére. És Santiago, miként magad is látod, csak némi bizonyítékra vár, hogy a törvényen kívül álltok.”

Lassan megfordultam, s ismét ránéztem: hátborzongatóan mozdulatlan volt megint; mintha nem is élne. A pillanat végtelennek tűnt. Úgy hallottam a szavait, mintha ismét mondaná: „Csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán.” Olyan erős vágyat éreztem iránta, hogy minden erőm megfeszítésével tudtam csak féken tartani. Azt kívántam, bárcsak Claudia biztonságban lehetne ezek között a vámpírok között, és ne vádolhassák meg semmiféle bűnnel, amit tőle magától vagy bárki mástól megtudhatnának — így szabaddá válnék, s addig maradhatnék ebben a szobában, amíg szívesen látnak, elviselnek, de bármiféle feltételt elfogadnék, hogy maradhassak.

Ismét magam előtt láttam a halandó fiút, nem úgy, ahogy az ágyon elterülve aludt, hanem amint Armand oldalánál térdelt, s karját a nyaka köré fonta. Számomra ez volt a szerelem képe. A szerelemé, amelyet magam is éreztem. Értse meg, ez nem testi vonzalom volt. Nem erről beszélek, bár Armand szép és egyszerű volt, és vele semmiféle nemi kapcsolat sem lett volna visszataszító. A vámpírok számára a testi szerelem csúcspontja és kielégülése egyetlen dolog: a gyilkolás. Másféle érzés vonzott hozzá: olyan mester volt, amilyen Lestat sohasem. Tudtam, Armand nem hallgatna el előlem semmilyen tudást. Úgy hatolna át rajta, mint fény az ablaküvegen; sütkérezhetnék benne, magamba szívhatnám s növekedhetnék. Lehunytam a szemem. Mintha megszólalt volna, de annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne. Mintha azt mondta volna: „Tudod, miért vagyok itt?”

Megint ránéztem, tűnődve, ismeri-e gondolataimat, olvas-e bennük, ha egyáltalán elképzelhető ilyen erő, ilyen hatalom. Csak most, sok évvel később bocsátottam meg Lestatnak, hogy közönséges teremtményként nem tudott megtanítani erőim használatára — még mindig erre vágytam, fenntartás nélkül. De mindent szomorúság hatott át, szomorúság gyöngeségem és rettenetes vívódásom miatt. Claudia várt rám. Claudia, a lányom és szerelmem.

„Mit tegyek?” — suttogtam. „Hagyjam itt őket, hagyjalak itt téged? Annyi év után…”

„Ők nem jelentenek neked semmit” — felelte.

Mosolyogtam és bólintottam.

„Mit akarsz tenni?” — kérdezte a lehető legkedvesebb és legegyüttérzőbb hangon.

„Nem tudod, nincs meg hozzá a hatalmad, hogy tudd?” — kérdeztem. „Nem olvasol úgy a gondolataimban, mintha írott szavak lennének?”

Megrázta a fejét. „Nem úgy, ahogy gondolod. Csak azt tudom, hogy te és a gyermek valóban veszélyben vagytok. Azt is tudom, hogy magányosságod az ő szerelme ellenére is szinte elviselhetetlen.”

Ekkor felálltam. Ez könnyűnek tűnhet; egyszerűen felállni, az ajtóhoz menni, és szaladni végig a folyosón, de minden erőmet össze kellett szednem hozzá; még azt a furcsa valamit is, amit szenvtelenségnek neveztem.

„Kérlek, tartsd távol őket” — mondtam az ajtóban, de nem tudtam visszanézni rá, még szelíden követelő hangját sem kívántam többé hallani.

„Ne menj el” — mondta.

„Nincs más választásom.”

Már a folyosón voltam, egyszerre mégis annyira közelről hallottam, hogy meghökkentem. Mellettem állt, tekintetünk összetalálkozott, s egy kulcsot nyomott a kezembe.

„Van ott egy ajtó” — intett a folyosó vége felé. Eddig azt hittem, puszta fal van ott. „A lépcsők egy mellékutcára vezetnek; senki más nem használja rajtam kívül. Arra menj, akkor elkerülheted a többieket. Nyugtalan vagy, s ezt észreveszik.” Megfordultam, hogy azonnal induljak, bár egész lényemmel maradni szerettem volna. ,,De hadd mondjak neked valamit” — szólt, és a kezét könnyedén a szívemre tette. „Használd a benned lévő erőt. Ne rettenj vissza tőle! Hasznosítsd! És ha meglátnak, arcod legyen álarc, s ha bárkire ránézel, gondold azt: óvakodj! Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam, hogy a nyakadban viseld. Ha a szemed Santiagóéval vagy akár más vámpíréval találkozik, beszélj velük udvariasan, de gondolj erre a szóra, mindig csakis erre az egy szóra. Emlékezz rá, mit mondok. Egyszerűen beszélek veled, mert tiszteled az egyszerűséget. Megérted, és ez az erőd.”

Elvettem a kulcsot, de arra már nem emlékszem, hogyan nyitottam ki az ajtót, vagy hogyan mentem fel a lépcsőkön. Arra sem, hogy ő hol volt, és mit csinált. Csak azt tudom, hogy kilépve a színház mögötti mellékutcára, egészen közelről, halkan azt mondta:

„Gyere el hozzám, amikor tudsz.” Körülnéztem, de nem lepett meg, hogy nem látom. Korábban már azt is mondta, ne hagyjam el a Saint-Gabriel Szállót, s hogy a többieknek bűnösségem legapróbb bizonyítékát sem szabad kiszolgáltatnom. „Tudod” — mondta, — „megölni egy másik vámpírt rendkívül izgató, s ezért tilos halálbüntetés terhe mellett.”

Aztán magamhoz tértem. Láttam az esőtől csillogó párizsi utcát, s hogy mindkét oldalon magas, keskeny épületek emelkednek, láttam, hogy a mögöttem becsukódó ajtó tömör, sötét falnak tűnik, és hogy Armand már nincs itt.