Anne Rice - Interjú a vámpírral

Egy pillanatra megrémített, hogy francia beszédemnek idegenes a hangzása, de nem ez aggasztott a legjobban. Erős akaratú és szembeszökően birtokló alkat volt, és saját birtoklási vágyamat tükrözte, amely percről percre erősödött bennem. Ezalatt a vámpírok tovább beszélgettek körülöttünk. Estelle elmagyarázta, hogy a vámpírok színe a fekete, s Claudia kedves kis pasztellszínű ruhája gyönyörű, de ízléstelen. „Beleolvadunk az éjszakába” — mondta. Arcát Claudiáéhoz szorította, s halkan felnevetett, hogy enyhítse szavai élét — Celeste is, Santiago is nevetett, s az egész terem felélénkült a csengő kacajtól; a festett falak visszaverték a természetfölötti hangokat, s meg-megrebbentek a gyenge gyertyalángok. „No de ezeket a fürtöket elfedni!” — mondta Celeste, Claudia aranyhajával játszadozva. Csak ekkor vettem észre, hogy valamennyien feketére festették hajukat — Armand kivételével —, fekete ruházatuk mellett ez is hozzájárult ahhoz a nyugtalanító benyomáshoz, hogy valamennyien ugyanannak a művésznek a vésője és ecsetje alól kikerült szobrok vagyunk. Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyire megzavart ez a benyomás. Mintha felkavart volna valamit a lelkem legmélyén, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.

Az egyik keskeny tükörhöz léptem, s vállamon át figyeltem őket. Claudia ékszerként ragyogott közöttük — akár a halandó fiú, aki lenn aludt. Rájöttem, hogy rettenetesen unalmasnak tartom őket: bárhova tekintettem, unalom, unalom, a szikrázó vámpírszemek egymást ismétlik, szellemességük olyan, mint a tompán kongó rézharang.

Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy szükségem van még tudásra. „A kelet-európai vámpírok…” — mondta Claudia. „Szörnyűséges teremtmények, mi közük van hozzánk?”

„Hazajáró lelkek” — válaszolta Armand abból a távolságból, amely elválasztotta őket; hangja suttogásnál is halkabb volt; csak vámpírfülek számára érzékelhető. A teremre csend borult. „A vérük más, hitvány. Úgy szaporodnak, mint mi, de a mi tudásunk, a mi gondosságunk nélkül. A régi időkben…” Hirtelen elhallgatott. Láttam arcát a tükörben. Különös módon merev volt.

„Hadd halljunk a régi időkről” — mondta Celeste éles, emberi hangon, amelybe különös rosszindulat vegyült.

„Igen, beszélj a boszorkánytalálkozókról” — mondta Santiago is —, „meg a láthatatlanná tevő füvekről.” Elmosolyodott. „És a máglyahalálról!”

Armand Claudiára függesztette a szemét. „Őrizkedj azoktól a szörnyetegektől” — mondta, és Santiagóra, majd Celeste-re nézett. „Úgy csapnak le rád, mintha ember lennél.”

Celeste megrázkódott, s valami megvetőt mondott — úgy, ahogy az arisztokrata beszél közönséges távoli rokonairól, akik ugyanazt a nevet viselik. De én Claudiát figyeltem, mert a szeme ismét elhomályosult, mint az előbb. Hirtelen elfordította a tekintetét Armandról.

A beszélgetés megint felhangosodott, a vámpírok mesterkélten csevegtek az esti gyilkosságokról, s hangjuk a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el, miközben elmeséltek egy-egy találkozást — időről-időre felizzott egy-egy szavuk, mellyel kegyetlenségre buzdították egymást: egy magas, vékony vámpírt azzal szorítottak sarokba, hogy feleslegesen romantizálja a halandók életét, nincs benne kellő szellemesség, hogy visszautasítja a pillanatnyilag legszórakoztatóbb dolgot, amit tehetne. Egyszerű lény volt, vállát vonogatta, nem tudott visszavágni, s hosszú percekig elképedve hallgatott, mintha torkán akadt volna a vér, és szívesebben visszatérne koporsójába máris. Mégis maradt, nem tudott elszakadni a természetellenes csoporttól, amely a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává alakította. Milyennek találta volna őket Lestat? Vagy ő járt itt? És miért ment el? Lestatnak senki sem parancsolt — úr volt a maga kis körében, de itt hogy dicsérték volna találékonyságát, ahogy macska módjára játszott áldozataival! És a mulasztás… mennyit beszéltek mindenféle mulasztásokról, mint ahogy vámpírinas koromban engem is folyton az izgatott, amit elmulasztok. „Elmulasztottad azt a gyereket! Micsoda mulasztás! Meg kellett volna ijesztened azt a szegény asszonyt; őrületbe kellett volna kergetned azt a férfit, igazán csak egy csöppnyi furfang kellett volna hozzá.”

Forgott velem a világ. Közönséges emberi fejfájás gyötört. Legszívesebben itt hagytam volna ezeket a vámpírokat, csak Armand távoli alakja tartott vissza. Most úgy tűnt, nagyon távol van a többiektől, bár elég gyakran bólogatott, s néha elejtett egy-egy szót, mint aki közéjük tartozik — kezét alkalomadtán felemelte székének oroszlánmancsáról. Szívem hevesen dobogott, amikor láttam, hogy az egész társaságból senki sem ejti úgy rabul a pillantását, mint én. De nem jött oda hozzám, csak tekintete tért vissza rám újra meg újra. Figyelmeztetése a fülemben csengett, de nem törődtem vele. Csak arra vágytam, hogy menekülhessek a színházból, és türelmetlenül álldogálva haszontalan és végtelenül unalmas információkat gyűjtöttem.

„De nincs bűnötök, nem követtetek el főbenjáró vétket?” — kérdezte Claudia. Ibolyaszínű szemét rám szegezte a tükörből, mivel háttal álltam neki.

„Bűn! Unalom!” — kiáltotta Estelle, s fehér ujjával Armandra mutatott, aki távoli posztján, a terem végében halkan nevetett. „Az unalom maga a halál!” — kiáltotta, s vicsorított vámpírfogaival, úgyhogy Armand bágyadtan homlokához emelte a kezét a félelem színpadias gesztusával.

Aztán Santiago szólalt meg, aki hátratett kézzel figyelt addig. „Bűn!” — mondta. „Igen, van egy bűn. Az, amiért addig üldöznénk a másik vámpírt, míg meg nem semmisítettük. Kitaláljátok, mi az?” Claudiáról rám, majd ismét Claudia álarcszerű arcára nézett. „Tudnotok kellene, hiszen annyira titokban tartjátok, ki az, aki vámpírt csinált belőletek.”

„És miért?” — kérdezte Claudia; szeme kissé kitágult, de két keze mozdulatlanul hevert az ölében.

A terem lassanként teljesen elcsöndesedett, s az összes fehér arc Santiago felé fordult, aki előrelépett, és háta mögé kulcsolt kezekkel Claudia fölé tornyosult. Csillogott a szeme, hogy a figyelem központjába került; mögém surrant, s kezét vállamra tette. „Kitalálod, melyik az a bűn? A mestered nem mondta meg neked?”

Kezével maga felé fordított, s gyorsuló szívverésem ütemére ütögette a mellemet.

„Olyan bűn ez, amely a halált jelenti bármelyik vámpír számára, aki elköveti. A saját fajtád meggyilkolása!”

„Aááá!” Claudia felkiáltott, majd gyöngyöző nevetésben tört ki. Suhogó levendulaszínű selyemruhájában, frissen kopogó léptekkel odajött hozzám, átszelve a termet. Megfogta a kezem, s azt mondta:

„Attól féltem, a legfőbb bűn Vénuszként a habokból születni — ahogy ez velünk történt. Vámpírmester! Gyere, Louis, menjünk!” Fejével biccentett, és megfogta a kezem, hogy induljunk.

Armand nevetett, Santiago némán állt. Amikor az ajtóhoz értünk, Armand odajött hozzánk. „Holnap is szívesen látunk titeket” — mondta. „És azután is.”

Azt hiszem, levegőt sem kaptam, míg ki nem értünk az utcára. Még mindig esett, s bár minden ázott és kihalt volt, az utca szépnek tűnt. A szél elszórt papírdarabokat sodort magával; lópatkók ritmikus kopogásával lassan egy fényes hintó vonult el. Az ég haloványlilán derengett. Gyorsan szedtem a lábam, s mivel Claudia nem tudott velem lépést tartani, karomba vettem.

„Nem szeretem őket” — mondta dühösen, amint közeledtünk a Saint-Gabriel Szállóhoz. Még a hatalmas, fényesen megvilágított csarnok is aludt a pirkadati órán. Elosontam az álmos képű alkalmazottak mellett. „Az egész világon őket kerestem, és most viszolygok tőlük!” Ledobta köpönyegét, s a szoba közepére lépett. Az erkélyablakokat zápor verte. Egymás után felcsavartam a fényeket, s a karos gyertyatartót a gázlánghoz emeltem, mintha Lestat vagy Claudia lennék. Aztán megkerestem a vörösesbarna bársonyszéket, ahogy azt a pincében elképzeltem, s kimerülten belesüppedtem. Mintha a szoba egy pillanatra fellobogott volna — szemem az aranykeretes tájképre szegeződött, amely pasztellszínű fákat és békés vizeket ábrázolt; s a vámpírvarázs megtört. Itt nem érhetnek el minket, gondoltam, de tudtam közben, hogy ez nem igaz, ostoba önáltatás.