Anne Rice - Interjú a vámpírral

Elfordultam tőle, s öklömet döbbenten felemeltem, de nem találtam szavakat. Akkor Claudia megfogta a csuklómat, s könyörtelenül rám nézett. „Tedd meg, Louis” — parancsolta. „Mert én nem vagyok képes rá.” Fájdalmas volt a nyugalma, de kemény, kimért hangjában indulat parázslott. „Nem vagyok elég nagy és erős! Tedd meg!”

Kiszabadítottam magam, s úgy fogtam a csuklóm, mintha megégette volna. Az ajtóra pillantottam; a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal elmegyek. Éreztem Claudia erejét és akaratát, s a halandó asszony szemében ugyanaz az elszántság lobogott. De Claudia visszatartott; nem kedves könyörgéssel, nyomorúságos rábeszéléssel, amitől szétfoszlott volna saját ereje, s én csak szánalmat érzek iránta, és összeszedem saját erőmet. Azzal szegezett oda, hogy indulatai még szemének jéghideg pillantásán is áttörtek, s úgy fordult el tőlem, mintha máris legyőzték volna. Értetlenül néztem, ahogy visszahanyatlik az ágyra, fejét lehajtja, s lázasan mozgó ajakkal csak azért pillant fel, hogy a falakat vegye szemügyre. Meg akartam érinteni, megmagyarázni neki, hogy lehetetlent kér — csillapítani szerettem volna az őt belülről emésztő tüzet.

A finom, halandó asszony letelepedett az egyik székbe a tűz mellé; suhogó és színjátszó taftruhája úgy vette körül, mintha részese lett volna az őt körüllengő titokzatosságnak, a nő szenvtelenül figyelő tekintetének, sápadt, lázas arcának. És gyerekes, durcás szája, törékeny arca láttán önkéntelenül odafordultam hozzá. A vámpírcsók a seben kívül nem hagyott nyomot, a halvány rózsaszín húson nem látszott visszafordíthatatlan változás. „Milyennek lát minket?” — kérdeztem, s láttam, szemét Claudiára szögezi. Nyilvánvalóan felizgatta ez a kicsiny szépség, a kis, gödröcskés kezekben szunnyadó rettenetes asszonyi szenvedély.

Rám vetette tekintetét. „Azt kérdezem… milyennek lát minket? Szépnek, varázslatosnak látja-e fehér bőrünket, kegyetlen szemünket? Ó, nagyon jól emlékszem, milyen homályos a halandók látása, s hogyan égette át a vámpírszépség e homály fátylát, milyen csalogató volt, és mennyire rászedett! Igyál, mondja nekem. Fogalma sincs, az Istenre mondom, mit kér!”

De Claudia felkelt az ágyról, és odajött hozzám. „Hogy merészeled?!” — suttogta. „Hogy merészelsz kettőnk nevében dönteni! Tudod-e, mennyire megvetlek? Tudod-e, hogy fekélyként rág belülről ez a megvetés!?” Remegett csöpp teste, keze sárga ruhájának redőzött dereka fölött reszketett. „Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értesz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tudsz gonosz lenni, és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!” Ujjai csuklómba martak s én riadtan elfordultam tőle, tanácstalanul ekkora gyűlölet és düh láttán, amely ébredő bestiaként rontott rám a tekintetéből. „Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!” Fröcskölt a gyűlölettől. „Csak gyűljenek a könnyeid! Nem tudsz annyit sírni, hogy jóvátedd, amit velem tettél. Hat év halandóként, hét, esetleg nyolc… Én is ilyen lehettem volna!” Madeleine-re mutatott, aki arcához emelte kezeit, s szeme könnyes lett. Felnyögött, s nyögéséből Claudia nevét lehetett kihallani, de ő nem figyelt rá. „Igen, ha ilyen lehetnék, tudnám, milyen érzés az oldaladon sétálni. Szörnyetegek! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben!” Szemét elborították a könnyek, szavai elhaltak.

„Add őt nekem!” — mondta, fejét lehajtva; lehulló fürtjei fátyolként takarták el arcát. „Add nekem! Vagy pedig fejezd be, amit azon az éjszakán a New Orleans-i hotelben tettél velem! Nem fogok tovább élni ezzel a gyűlölettel, ezzel a haraggal a szívemben. Képtelen vagyok…” Haját hátravetette, két kezét fülére tapasztotta, mint aki nem akarja hallani a saját hangját; zihálva kapkodta a levegőt, s keserű könnyek csordultak végig az arcán.

Mellétérdeltem, kinyújtva karjaimat, mintha meg akarnám ölelni. De nem mertem megérinteni, még a nevét sem merészeltem mondani, nehogy már az első hangokkal kitörjön belőlem a reménytelen, visszafojthatatlan zokogás, a szörnyű fájdalom. „Óóó!” Megrázta a fejét, szétmaszatolta arcán könnyeit, s összeszorította a száját. „Még mindig szeretlek, és ez a legnagyobb gyötrelem. Lestatot soha nem szerettem. De téged! Gyűlöletem mértéke ez a szerelem — a kettő ugyanaz! Most tudod, mennyire gyűlöllek!” Szeme vöröses ködén át rám villantotta tekintetét.

„Igen” — suttogtam. Lehajtottam a fejem. De ő már Madeleine karjaiban volt, aki kétségbeesetten átölelte, mintha — ó, a sors szánalmas iróniája! — neki kellene Claudiát tőlem és saját magától is megvédelmeznie. Azt súgta neki: „Ne sírj! , ne sírj!” Olyan hevesen simogatta arcát és haját, hogy egy halandó gyermek bőrét felhorzsolta volna.

De Claudia hirtelen mindenről megfeledkezett — szemét lehunyta, arca kisimult, szenvedélyét mintha lehűtötték volna; karját Madeleine nyakába fűzte, és feje a taftra és csipkére hullott. Csendben feküdt, arcán a könnyek nyomai, mintha mindaz, ami kitört belőle, elgyöngítette volna, s kétségbeesetten keresné a feledést; mintha a környező szoba és én ott sem lennénk.

Ott voltak együtt: az érzékeny halandó gátlástalanul zokogott, meleg karjaiban tartva egy csöppnyi lényt, melyet nem érthetett, ezt a fehér, heves, természetellenes gyermeket, s azt hitte, hogy szereti. Ha nem éreztem volna ugyanazt a szánalmat az őrült, vakmerő nő iránt, aki a kárhozottakkal flörtölt, mint saját magam halandó lénye iránt, kirángattam volna a karjai közül azt a démont, hogy magamhoz szorítsam, hevesen cáfolva újra meg újra minden szavát. De csak térdeltem megkövülten, s arra gondoltam: A szerelem azonos a gyűlölettel — féltékenyen magamba zártam ezt a tudást, s az ágyra hanyatlottam végül.

Hosszú időbe telt, mire Madeleine észrevette, hogy Claudia már nem sír, szoborszerű mozdulatlansággal ült Madeleine ölében, könnytől csillogó szemét rám emelte, megfeledkezve a köréje hulló lágy, vörös hajról és a nő még mindig simogató kezéről. Magamba roskadva az ágy oldalának dőltem, a vámpírszemekbe meredve, s képtelen voltam — de nem is akartam — egyetlen szóval is megvédeni magam. Madeleine Claudia fülébe suttogott, s könnyei a lány hajfürtjeire hullottak. És akkor Claudia kedvesen azt mondta neki: „Menj el.”

„Nem.” Megrázta a fejét, s szorosan magához ölelte Claudiát. Aztán behunyta a szemét, s rettenetes nyugtalanságában, valami szörnyű gyötrelemtől kínozva egész testében megremegett. De Claudia már vezette is kifelé, s az asszony döbbent és sápadt arccal, engedelmesen ment mellette; a zöld taft a kis sárga ruha köré omlott.

A fogadószoba átjárójában megálltak; Madeleine keze zavartan, rebbenő szárnyként verdesett a torka körül, majd lehanyatlott. Úgy nézett maga köré, mint a vámpírszínház szerencsétlen áldozata a színpadon, aki nem tudta, hol is van. Claudia ellépett tőle valamiért, s láttam, amint egy nagy babával jött vissza. Feltérdeltem, hogy megnézzem. Hollófekete hajú, zöld szemű kislánybaba volt, csipkékkel és szalagokkal díszítve; tágra nyitott szemekkel édes arcocskáján, s porcelánlábacskái megcsendültek, amikor Claudia Madeleine karjába tette. Az asszony szeme megkeményedett, amint a babát tartotta, és a haját simogatta; arcán iszonyú grimasz jelent meg. Halkan felnevetett. „Feküdj le” — mondta neki Claudia; a heverő párnáiba süppedtek, s a suhogó taft helyet adott, amint Claudia is ledőlt, s átölelte a nő nyakát. Láttam, hogy a baba lecsúszik és a padlóra esik, de Madeleine máris megragadta és lóbálva tartotta, majd hátrahajlította a fejét, szemét lezárta, s Claudia fürtjei az arcát simogatták.