Anne Rice - Interjú a vámpírral

Hegyes kő zuhant a homlokára, és vastag sugárban tört elő két szeme között a vér. Nem adta fel a harcot, de egy újabb kődarab akkora erővel zuhant rá, hogy hallottam, mint zúzza darabokra a csontokat. Vér szivárgott az összetapadt haj alól, és beivódott a kövekbe, a fűbe. A mellkas dobogott még alattam, de a két kar megvonaglott, és többet nem mozdult. Felálltam, torkom összeszorult, sajgott, szívem kalapált, testem minden porcikája fájt. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha megbillenne a nagy torony. A fal mellé dőltem, néztem azt a valamit, fülemben lüktetett a vér. Lassanként rájöttem, hogy Claudia a hulla mellkasán térdel, és behatóan vizsgálja a hajtömeget és a csontot, amely a koponyája volt. A csontszilánkokat, csontdarabkákat szétszórta. Rátaláltunk az európai vámpírra, az Óvilág teremtményére. Halott volt.

Sokáig feküdtem a széles lépcsőn, vastagon borította a föld, de csak azt éreztem, milyen hűvös az arcom, és néztem a hullát. Claudia a lábánál állt, mindkét keze erőtlenül csüngött le oldalán. Egy pillanatig lehunyta szemét, amitől csöppnyi holdsütötte fehér szoborrá vált az arca. Majd nagyon lassan himbálózni kezdett a teste. „Claudia” — szóltam hozzá. Egyszeribe felocsúdott, de olyan komor volt, amilyennek ritkán láttam. Rámutatott az emberi lényre, aki messze, a torony túloldalán feküdt a fal mellett, a füvön. Még most sem mozdult, de tudtam, hogy nem halt meg. Teljesen megfeledkeztem róla, egész testem fájt, érzékeimet eltompította a vérző holttest bűze. De most láttam az embert. Megvilágosodott előttem milyen sors vár rá, de mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy legfeljebb egy óra van még hátra az éjszakából.

„Mozog” — szólt Claudia. Megpróbáltam felkelni a lépcsőről. Jobb, ha nem ébred fel, jobb, ha soha többé nem ébred fel, akartam mondani, de Claudia elindult felé, közönyösen megkerülve a halottat, amely kis híján mindkettőnket megölt. Claudia hátát láttam és az előtte vonagló embert. Hogy milyen látványra számítottam, amikor közelebb húzódtam, nem tudom: milyen riadt paraszt vagy birtokos gazda képére, milyen szerencsétlen fickóéra, akinek látnia kellett e lény ábrázatát, aki őt idehozta. Egy pillanatig nem is jöttem rá, ki az, aki ott fekszik, hogy Morgan fekszik ott, sápadt arccal a holdfényben. Vámpírfog nyomaival a torkán, és kék szemével meredten néz maga elé.

Hirtelen kitágult ez a szem, amint melléje húzódtam. „Louis!” — suttogta döbbenten, ajka mozgott, mintha szavakat próbálna formálni, de nem képes rá. ,,Louis…” — mondta megint és láttam, hogy mosolyog. Érdes, reszelős hang tört fel a torkából, amint küszködve feltérdelt, és felém nyújtotta kezét. Eltorzult, fehér arca megfeszült, amint a hang elhalt a torkában; reménytelenül bólogatott, vörös haja lazán, kócosan hullott a szemébe. Megfordultam, és elfutottam tőle. Claudia megragadta a karomat. „Nem látod az ég színét?” — sziszegte. Mögötte Morgan előrezuhant a kezére. „Louis!” — kiáltott fel újra, és fény csillogott a szemében. Úgy tűnt, nem látja a romokat, nem lát semmit, csak azt az egyetlen arcot, amelyet felismert, és az az egyetlen szó hangzott el újra meg újra a szájából. Felemelte a kezét, amely csupa vér volt, s én nemcsak láttam a vért, éreztem is a szagát. És Claudia is érezte.

Sietve leereszkedett Morgan mellé, lenyomta a kövekre, fehér ujjai a férfi vörös hajában matattak. Morgan próbálta felemelni a fejét. Kinyújtott kezei keretet alkottak Claudia arca körül, majd váratlanul simogatni kezdte a szőke gyerekfürtöket. Claudia ekkor Morganba mélyesztette fogait, és a férfi mindkét keze tehetetlenül lehanyatlott.

Az erdő szélén jártam, amikor Claudia utolért. „Menj, igyál belőle te is!” — rendelkezett. Éreztem a vérszagot az ajkán, láttam kiforrósodott arcát. Csuklója szinte perzselte az enyémet, de én nem mozdultam. „Figyelj rám, Louis!” — mondta dühös kétségbeeséssel. „Temiattad hagytam ott, de már haldoklik… nincs idő.”

Karomba kaptam, és elindultam a lefelé vezető hosszú úton. Nem volt már szükség óvatosságra, nem kellett lopakodni, nem várt bennünket természetfölötti házigazda. Kelet-Európa titkainak ajtaja bezárult előttünk. Próbáltam átvergődni a sötétségen, és elérni az utat. „Hallgass meg, kérlek!” — kiáltott Claudia. Dacolva vele, továbbmentem, mire ő kabátomat, hajamat cibálta. „Látod az eget, ugye?” — kérdezte szemrehányón.

Zokogva bújt keblemre, amikor átgázoltam a jéghideg patakon, és a lámpás után kutatva, hanyatt-homlok rohantam le az útra.

Sötétkék volt az ég, amikor rátaláltam a kocsira. „Add ide a feszületet!” — kiáltottam Claudiának, ostoromat pattogtatva. „Egyetlen hely van, ahová mehetünk.” A kanyarodó kocsi himbálása hozzám lódította Claudiát, és útnak indultunk a falu felé.

Borzongató érzés fogott el a sötétbarna fák között felszálló ködfátyol láttán. Frissítően hideg volt a levegő, a madarak már rázendítettek. Mintha már kelne a nap. De én mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy nem kel még fel, van még időnk. Csodálatosan megnyugtató érzés volt. Megannyi zúzódás, horzsolás égette a bőrömet, fájt a gyomrom az éhségtől, de fejemet bámulatosan könnyűnek éreztem, míg csak meg nem láttam a fogadó szürke tömbjét és a templom tornyát. Túlontúl világosak voltak. És odafenn gyorsan halványultak a csillagok.

A következő pillanatban már a fogadó ajtaját döngettem. Amint kinyílt, szorosan arcom köré vontam csuklyámat, Claudiát meg a köpenyem mögé bújtattam. „Falujuk megszabadult a vámpírtól!” — mondtam az asszonynak, aki döbbentem meredt rám. Kezemben szorongattam a feszületet, amit ő adott nekem. „Hála legyen Istennek, ő már halott. Maradványai a toronyban találhatók. Közölje ezt azonnal a többiekkel.” És benyomultam mellette a fogadóba.

Rögvest izgalom támadt odabent, de én ellentmondást nem tűrő hangon közöltem, hogy elviselhetetlenül fáradt vagyok. Imádkoznom és pihennem kell. Hozzák be a ládámat a kocsiból, és tegyék egy megfelelő szobába, ahol alhatok. De üzenet fog jönni a várnai püspöktől számomra, és emiatt, kizárólag csak emiatt ébreszthetnek fel. „Mondják meg a jó atyának, amikor megérkezik, hogy a vámpír meghalt, azután adjanak neki ételt-italt, és kérjék, hogy várjon rám” — közöltem. Az asszony keresztet vetett. „Megérti, ugye?” — mondtam neki, miközben a lépcső felé siettem. „Addig nem fedhettem fel a küldetésemet maguk előtt, amíg a vámpír…” „Persze, persze” — szólt. „De maga nem pap… a gyerek!” „Nem, csak fölöttébb járatos vagyok efféle dolgokban. A Gonosz Lélek erőtlen velem szemben” — jelentettem ki. Megtorpantam. A kis társalgó ajtaja nyitva állt, és már nem volt ott más, csak egy négyszögletes fehér terítő a tölgyfa asztalon. „A barátja…” — mondta az asszony, és lesütötte a szemét. „Kirohant az éjszakába. Őrült volt.” Némán bólintottam.

Amikor becsuktam a szoba ajtaját, hallottam, hogy rikoltoznak. Minden irányba szétfutottak, majd zúgni-bongani kezdett a templomban a harang. Claudia lesiklott a karomból, és komor figyelemmel nézett rám, amint elreteszeltem az ajtót. Nagyon óvatosan kinyitottam az ablaktáblát. Fagyos fény szűrődött be a szobába. Még mindig engem figyelt. Azután éreztem, hogy ott áll mellettem. Lefelé pillantva láttam, hogy felém tartja a kezét. „Tessék” — szólt. Nyilván látta, hogy zavarba hozott. Olyan gyenge voltam, hogy vibrált az arca előttem, és szemének kékje táncot lejtett a fehér orcákon.