Felsóhajtott. Kezét a lábára ejtette, megrázta fejét, és egy pillanatig szemét meresztve, némán ült. „Esküszöm magának!” — szólt. „És akkor az a fickó, aki a sírban volt, felemelte a halott kezét. Higgye el, hogy az a kar olyan könnyedén mozgott, akár az enyém! Kinyújtotta a halott kezét, mintha a körmeit vizsgálná. Felrikkantott, és ekkor az asszony ott a sír mellett rugdosni kezdte azokat az alakokat, és nyomni, rúgni, taszítani a földet, és az a halott arcába, hajába hullott odalenn. Ha látta volna, milyen szép volt az a halott nő! No és hogy aztán mit csináltak!”
„Mondja el, mit csináltak” — kértem csendesen. De mielőtt elmondta volna, már tudtam.
„Elmondom” — felelte. „El sem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi létezhet, amíg saját szemünkkel nem látjuk.” Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mint aki szörnyűséges titkot akar közölni. „Egyszerűen nem tudjuk.”
„Valóban nem tudjuk” — mondtam.
„Elmondom. Hoztak egy karót, és az ott benn a sírban fogott egy kalapácsot, a karót meg a nő mellére tette. Nem akartam elhinni! Hatalmas ütéssel egyenesen a halott szívébe döfte. Higgye el, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmoccanni, sóbálvánnyá meredve álltam. És akkor az az alak, az a vadállat a lapátjáért nyúlt, és mindkét kezével hirtelen a halott nyakára sújtott vele. A fej azonmód levált.” Behunyta a szemét, arca eltorzult, és oldalra billentette a fejét.
Ránéztem, de nem őt láttam. A nőt láttam levágott fejjel a sírban, és olyan undort éreztem, mint még soha, mintha egy kéz összeszorította volna a torkomat, és a gyomrom-beleim felnyomultak volna bennem, hogy lélegezni sem tudok. Ekkor Claudia ajkát éreztem a csuklómon. Feltehetően már egy ideje itt volt, és Morgant nézte mereven.
Morgan lassan, eszelős tekintettel rám vetette a szemét. ,,Ezt akarják ővele is csinálni” — mondta. „Emily-vel! Hát én nem engedem meg nekik!” Hajthatatlanul rázta a fejét. „Nem hagyom! Segítenie kell nekem, Louis!” Ajka remegett, és a hirtelen kétségbeesés úgy eltorzította arcát, hogy önkéntelenül visszarettentem. „Ugyanaz a vér folyik ereinkben, a magáéban és az enyémben. Úgy értem, hogy egyikünk francia, a másik angol — civilizált emberek vagyunk, Louis. Ezek meg vadak!”
„Nyugodjék meg, Morgan” — szóltam, feléje nyújtva kezemet. „Szeretném, ha elmondaná, mi történt azután. Maga és Emily…”
Erőlködött, hogy előhúzza flaskáját. Kivettem zsebéből, ő pedig lecsavarta a kupakot. „Derék fickó maga, Louis, igaz jó barát” — mondta lelkesen. „Emily-t, tudja, gyorsan elvittem. El akarták égetni a holttestet ott a temetőben, és Emily-nek nem volt szabad ezt látnia, nem bizony, amíg én… Megrázta a fejét. De nem tudtam kocsit szerezni, hogy elvigyen bennünket, senki sem akarta két napra otthagyni a falut, míg megfelelő helyre szállít minket.”
„De mivel indokolták a történteket magának, Morgan?” — faggattam makacsul. Láttam, hogy nincs már sok ideje.
„Vámpírokkal!” — fakadt ki, kezére löttyentve a whiskyt. „Vámpírok, Louis! el tudja ezt hinni? Az ajtó felé hadonászott a pálinkásflaskával. Vámpírok sorscsapása. S mindezt suttogva mondták, mintha maga az ördög hallgatózna az ajtónál! Isten kegyelméből persze véget vetnek neki. Megakadályozták, hogy ez a szerencsétlen nő a temetőben, körmével túrva a földet, éjjelenként kimásszon, és kiszívja a vérünket!” Ajkához emelte a flaskát. „Ó… Isten…” — nyögött fel.
Néztem, amint iszik, és türelemmel vártam. „És Emily…” — folytatta. „Lenyűgözőnek találta. Fényes tűz odakint, finom ebéd, hozzá egy pohár jó bor. Ő nem látta azt a nőt! Nem látta, mit csináltak, tette hozzá elkeseredetten. Ó, hogy el akartam innen menekülni! Pénzt kínáltam nekik. Ha ennek vége lesz, nagy szükségük lenne még erre a pénzre, ismételgettem nekik. Valóságos vagyon, csak azért, hogy elvigyenek bennünket.”
„De nem lett vége” — mondtam csendesen.
Könny gyűlt a szemébe, fajdalomtól vonaglott a szája.
„Hogy történt ez vele?” — kérdeztem.
„Nem tudom” — felelte zihálva, megrázta a fejét, és homlokához szorította a flaskát, mintha hűsölést, felfrissülést keresne, de nem talált.
„Bejött a fogadóba?”
„Azt mondják, Emily ment ki hozzá” — vallotta meg, és végigperegtek arcán a könnyek. „Minden be volt zárva. Erre vigyáztak. Ajtók is, ablakok is. Aztán reggel lett, kiáltozásra ébredtem, Emily meg eltűnt. Az ablak tárva-nyitva volt, s ő sehol. Még arra sem szakítottam időt, hogy felöltözzek. Futottam. Akkor torpantam meg, amikor ott kinn, a fogadó mögött, odaértem hozzá. Lábaim lerogytak, kis híján rázuhantam… ott feküdt az őszibarackfák alatt. Üres csészét tartott a kezében. Belekapaszkodott egy üres csészébe! Azt mondták, a vámpír csalogatta… ő meg vizet próbált adni neki…”
A flaska kicsúszott a kezéből. Fülére szorította a tenyerét, teste meggörnyedt, lehajtotta fejét.
Sokáig ültem és néztem, nem tudtam mit mondani neki. És amikor halkan elsírta magát, hogy meg akarják szentségteleníteni Emily-t, hogy szerintük Emily most már vámpír, halkan bizonygattam az ellenkezőjét, bár nem hiszem, hogy hallotta, mit mondok. Végül mégiscsak elindult, de úgy, mint aki össze akar esni. Úgy rémlett, a gyertya után nyúl, és mielőtt a pohárszékre helyezte volna karját, ujjai már megérintették a gyertyát, és a forró viasz eloltotta azt a kis darabot, ami a kanócból maradt. Sötétség borult ránk, feje a karjára hullott.
A szoba összes fénye — úgy tetszett — Claudia szemében gyűlt most össze. De ahogy mind hosszabb ideig tartott a csend, és én ott ültem csodálkozva és reménykedve, hogy Morgan nem emeli fel többé a fejét, az asszony odajött az ajtóhoz. Gyertyájának fénye a részegen alvó Morganre esett. „Most már menjenek el” — szólt hozzám. Sötét figurák csődültek köréje, és az ócska faház férfiak és nők lépteitől lett eleven.
„Menjenek, az istenért” — parancsolta.
„Ne tegye ezt” — kértem. De ő összehúzta a szemét, és fogát vicsorgatta. „Menjenek!” — morogta.
„Morgan” — szóltam hozzá, de ő nem hallott, nem hallhatott engem.
„Hagyja békén!” — csattant fel indulatosan az asszony.
„De hát nem érti, hogy képtelenség, amit csinál? Az a nő ott halott!” — próbáltam meggyőzni.
„Louis” — szólt Claudia olyan halkan, hogy nem hallhatták meg, és csuklyám szőrméje alatt nyakam köré fonta karját. „Ne avatkozz ezeknek az embereknek a dolgába!”
Most már a többiek is bejöttek a szobába, körülállták az asztalt, és fenyegető pillantásokat vetettek rám.
„De hát honnan jönnek ezek a vámpírok?” — kérdeztem halkan. Átkutatták a temetőjüket! Ha vámpírok, hol rejtőznek el maguk elől! Ez a nő nem tud ártani maguknak. Kerítsék kézre a vámpírjaikat, ha mar bűnösökre vadásznak.”
„Nappal” — mondta komoran az asszony, ránk villantva a szemét és lassan bólintva. „Nappal. Nappal elfogjuk őket.”
„Hol? Kinn a temetőben, kiásva a saját falujukból valóknak a sírját?”
Fejét rázta. „A romokban” — mondta. „Mindig a romokban. Tévedtünk. Nagyapám idején is a romokban voltak, és most megint a romokban vannak. Kövenként bontjuk le, ha kell. De maguk… maguk menjenek most. Mert ha nem mennek, arrafelé kergetjük magukat most, a sötétben.”
Köténye mögül előhúzta összeszorított öklét, benne egy karót, és felmutatta a gyertya reszkető fényében. „Hallja, amit mondok? Menjen!” — folytatta, és az emberek szorosan mögéje húzódtak, összeszorított szájjal, fénytől lángoló szemekkel.
Читать дальше