Anne Rice - Interjú a vámpírral

A tenger ringatása rossz álmokat hozott, fájdalmas emlékeket idézett fel. Téli este New Orleansban, amikor a St. Louis temetőben bolyongva, nővéremet pillantottam meg, öregen, kortól meggörbülten, fehér rózsacsokorral karján, amelynek tövisei pergamenpapírba voltak gondosan beburkolva, ősz fejét lehajtotta, léptei kitartón vitték a veszélyes sötétségen át a sírhoz, amelyen bátyjának, Louis-nak a sírköve állt, s közvetlenül mellette a testvéröccséé… Louis-é; aki Pointe du Lac-ban halt meg, a tűzvészben, és gazdag örökséget hagyott keresztfiára és névrokonára, akit nővére nem is ismert. Louis-nak hozta a virágokat, mintha nem telt volna el fél évszázad a halála óta, mintha emlékezete, akárcsak Louis emlékezete, nem hagyná nyugton. A bánat élessé tette hamvasan szép arcvonásait, a bánat meggörbítette keskeny hátát. Mit nem adtam volna, miközben néztem, ha megérinthetem ezüstös haját, ha kimutathatom szeretetemet, ámbár a szeretet szabadította hátralévő éveire a bánatnál is rosszabb rettegést. Bánatosan hagytam ott. Ki tudja, hányadszor. És most túl sokat álmodtam. Túl hosszan álmodtam a hajó börtönében, testem börtönében, egybehangolva minden napkeltével, amire halandó ember nem volt még képes. A szívem gyorsabban kezdett verni Kelet-Európa hegyeinek láttán; gyorsabban vert a reménytől, hogy ezen a primitív környéken választ kaphatunk valahol majd arra, hogy Isten oltalma alatt miért létezhet ez a szenvedés, hogy Isten oltalma alatt miért kezdődhetett el, és hogy Isten oltalma alatt hogyan érhet véget. Tudtam, hogy e válasz nélkül nincs bátorságom önként véget vetni neki. És a Földközi-tenger vize idővel a Fekete-tenger vizévé vált.

A vámpír sóhajtott. A fiú a könyökére támaszkodott, tenyerébe fogva arcát, és sóvár arckifejezése nem illett össze kivörösödött szemével.

— Azt hiszi, tréfálok magával? — kérdezte a vámpír, finom vonalú, sötét szemöldökét összevonva egy pillanatra.

— Nem — tiltakozott azonnal a fiú. — Most már tudom, hogy fölösleges kérdésekkel zavarnom. Úgyis elmond mindent a maga idején. — Elhallgatott, és a vámpírra nézett, mintha várná, hogy újra kezdje.

Messziről egy hang hallatszott. Először hallottak ilyen hangot; ebből a Viktória kori, régi épületből jött valahonnan. A fiú az előszobaajtó felé pillantott. Mintha elfelejtette volna, hogy a ház egyáltalán létezik. Valaki súlyos lépésekkel járt a régi padlózaton. A vámpírt azonban nem zavarta. Elfordította tekintetét, mintha ki akarna szabadulni a jelenből.

— Az a falu. Nem tudom megmondani a nevét, kiment a fejemből. Csak arra emlékszem, hogy több mérföldre volt a tengerparttól, és hogy kocsin mentünk oda, kettesben. És micsoda kocsin! Claudia műve volt ez a kocsi, számítanom kellett volna effélére, de hát engem váratlanul ér minden. Várnába érkezésünk első pillanatától kezdve bizonyos változásokat észleltem nála, amelyek azonnal tudatára ébresztettek, hogy Lestat lánya ő éppannyira, mint az enyém. Tőlem tanulta a pénz értékét, de Lestattól örökölte a pénzköltés szenvedélyét, és nem indult útnak a legelegánsabb kocsi nélkül, amire szert tudtunk tenni. Bőrüléses, fekete luxuskocsi volt, elegendő hellyel nem hogy egy férfi és egy gyerek számára — akik csupán egy díszesen faragott tölgyfa láda szállítására használták a pompás batárt —, hanem akár csapatnyi utasnak is. Hátuljához két bőrönd volt szíjazva, tele a legfinomabb ruhaneművel, amit a boltokban kapni lehetett. Gyorsan haladtunk előre, a könnyedén gördülő, hatalmas kerekek és finom rugók meglepő könnyedséggel vitték terhüket a hegyi utakon. A gyönyörűséget — ami ismeretlen dolog volt ebben a különös országban — még csak fokozta a lovak vágtatása és a kocsi lágy ringatása.

Igen, különös ország volt ez. Elhagyatott, sötét, mint ahogy minden falusias jellegű ország sötét, kastélyai, romjai gyakran sötétségbe burkolóznak, amikor felhők mögé kerül a hold, úgyhogy ezekben az órákban szorongás fogott el, amit soha nem éreztem New Orleansban. És az emberek sem jelentettek megkönnyebbülést. Védtelennek, elveszettnek éreztük magunkat kicsiny falvaikban, és szüntelenül tudatában voltunk, hogy komoly veszélyt jelent közöttük lenni.

New Orleansban sosem kellett leplezni, ha öltünk. Láz, pestis, bűnözés szüntelen versenyben álltak velünk, és túltettek rajtunk. Itt azonban nagy távolságokat kellett megtennünk, hogy észrevétlenül ölhessünk. Mert ezek az egyszerű falusi emberek, akik New Orleans forgalmas utcáit igencsak rémítőnek találták volna, teljes mértékben hitték, hogy a halottak járnak-kelnek, és az élők vérét isszák. Ismerték nevünket: vámpír, sátán. És mi, akik kósza hírek, jelentéktelen szóbeszédek után kutattunk, semmi körülmények között nem akartunk okot adni a szóbeszédre.

Magányosan, gyorsan, a pénzzel bőkezűen bánva, jártunk-keltünk közöttük, hivalkodásunk mélyén biztonságunkért küzdöttünk, és túl közönségesnek tartva, hogy vámpírokról beszélgessünk a vendégfogadók kemencéi mellett, ahol lányom békésen aludt az ölemben, mindig találtam valakit a parasztok vagy a vendégek között, aki elég jól beszélt németül, néha éppen franciául, ahhoz, hogy családi legendákról meséljen nekem.

Végül abba a faluba értünk, amely fordulópontot jelentett utazásunkban. Nem mondok véleményt, nem minősítem utazásunknak ezt a részét, még a friss levegőről, a hűvös éjszakákról sem ejtek szót. Ma sem tudok enyhe remegés nélkül beszélni róla.

Az előző éjjelt egy tanyán töltöttük, így semmilyen szóbeszéd nem készített fel bennünket arra, amit itt találtunk, csak a hely kietlensége volt szokatlan. Nem érkeztünk későn, legalábbis nem olyan későn, ami indokolná, miért van a kis utcán az összes ablaktábla elreteszelve, vagy miért himbálózik egy sötét lámpás fölöslegesen a fogadó kapuboltozatáról.

Szemét gyülemlett fel a kapualjakban. És egyéb jelek is arra vallottak, hogy itt valami nincs rendben. Kis ládikában hervadt a virág egy kirakat lehúzott redőnye alatt. Ide-oda guruló hordó a fogadó udvarának közepén. Olyan képet nyújtott a hely, mint egy pestistől pusztított város.

Amikor Claudiát letettem a kocsi mellé, a ledöngölt földre, fénycsíkot láttam a fogadó ajtaja alatt. „Húzd fel a körgallérod csuklyáját” — mondta sebtében Claudia. „Jönnek.” Valaki elhúzta belül a kallantyút az ajtón.

Először csak a fényt láttam meg a női alak mögött azon a nagyon keskeny sávon, amit meghagyott. Azután a kocsilámpások fénye megvillant a szemében.

„Egy szobát kérek éjszakára” — mondtam németül. „És a lovaimat is sürgősen el kell látni.”

„Az éjszaka nem való utazásra…” — szólt sajátos, igen határozott hangon. „Különösen gyerekkel.” Szavai közben másokat is megpillantottam mögötte a szobában. Hallottam mormogásukat, és láttam, hogy pislákol a tűz. Amennyire ki tudtam venni, főleg parasztok gyűltek a tűz köré, egyvalaki kivételével, aki hozzám nagyon hasonlóan volt öltözve, angolos szabású zakót viselt, felöltőjét a vállára vetette, de elhanyagolt, elnyűtt volt az öltözéke. Vörös haja fénylett a tűz világánál. Külföldi volt, akárcsak mi, és az egyetlen, aki nem nézett ránk. Feje meg-megbillent, mintha részeg lett volna.

„A lányom fáradt” — mondtam az asszonynak. „Nincs más hely, ahol megszállhatunk.” Karomba vettem Claudiát. Felém fordította arcát. „Fokhagyma és feszület van az ajtó fölött, Louis” — suttogta.