Anne Rice - Interjú a vámpírral

Csak most láttam meg én is. Kis feszület volt, bronztestű Krisztus a fához szögezve, és fokhagymakoszorú övezte — friss füzér fonnyadt, elszáradt hagymájú régi füzérrel átfonva. A nő szeme követte tekintetemet, éles pillantást vetett rám, és ekkor láttam, mennyire kimerült, milyen véraláfutásos a szeme, és hogy a vállkendőjét szorító keze mennyire reszket. Fekete haja fésületlen volt, kócos. Közelebb nyomultam, csaknem a küszöbre, és ekkor hirtelen szélesre tárta az ajtót, mintha csak most döntött volna úgy, hogy beenged bennünket.

Fohászt mondott, amikor elmentem mellette, ebben biztos vagyok, bár a szláv szöveget nem értettem.

Az alacsony gerendázatú, kis szoba telis-tele volt emberekkel, a táblákra osztott, egyenetlen falak mellett férfiak-nők ültek padokon és még a földön is. Mintha itt gyűlt volna össze az egész falu. Egyik nő ölében gyerek aludt, egy másik meg takarókba bugyolálva a lépcsőkön, térdét az egyik lépcsőfoknak támasztotta, két karját a másikra tette, hogy párnának használva, lehajtsa rájuk a fejét. És mindenhol fokhagyma lógott szögekről, kampókról, főzőedények, kancsók társaságában. A tűz volt az egyetlen fény a szobában, torz árnyékokat vetett a mozdulatlan, bennünket figyelő arcokra.

Senki sem intett, hogy üljünk le, senki sem kínált meg semmivel, végül az asszony németül közölte, hogy ha akarom, bevihetem a lovakat az istállóba. Mereven nézett rám, kissé eszelős, véraláfutásos szemeivel, majd meglágyult az arca. Azt mondta, ott fog állni egy lámpással a fogadó ajtajában, de siessek, és hagyjam itt a gyereket.

Engem valami más nyugtalanított. Az égő fa és a bor erős illata mögött másmilyen szagot is éreztem. Halálszagot. Éreztem, hogy Claudia mellkasomra szorítja a kezét, és láttam, ahogy pici ujjával egy ajtóra mutat a lépcső alján. Onnan jött a szag.

Az asszony egy csésze bort és egy tálka húslevest készített elő számunkra, mire visszatértem. Leültem, Claudia az ölemben helyezkedett el, és a tűztől a rejtélyes ajtó felé fordította a fejét. Most is, mint előbb, minden szem ránk szegeződött, csak az idegené nem. Világosan láttam a profilját. Jóval fiatalabb volt, mint gondoltam, de megviseltnek tűnt, mint aki folyton küszködik saját érzéseivel. Sovány, de voltaképpen nagyon megnyerő arcával, szeplős, világos bőrével akár kamasz fiú is lehetett volna. Tágra nyílt, kék szeme a tűzre szegeződött, mintha beszélgetne vele, szempillája, szemöldöke aranynak látszott a fényben, ami kimondottan ártatlan, nyílt kifejezést kölcsönzött arcának. De boldogtalan volt, nyugtalan és részeg. Hirtelen felém fordult, és láttam, hogy sír.

„Beszél angolul?” — kérdezte, hangja zengett a csendben.

„Igen, beszélek” — feleltem neki. Diadalmas pillantást vetett a többiekre. Azok hidegen néztek vissza rá. „Beszél angolul!” — kiáltott fel, kesernyés mosolyra húzva száját, szemét körüljáratta a mennyezeten, majd az enyémre szegezte. „Menjen el ebből az országból!” — mondta. „Most rögtőn. Vigye a kocsiját, a lovait, űzze-kergesse őket, míg össze nem esnek, de tűnjön el innét!” Megvonaglott a válla, mintha beteg lenne. Kezét a szájához tette. Az asszony; aki most a fal mellett állt, és karját összefonta pecsétes köténye fölött; csendesen így szólt németül:

„Hajnalban elmehet. Hajnalban.”

„De hát mi ez?” — kérdeztem suttogva az asszonytól, majd a férfira pillantottam. Figyelmesen nézett rám, a szeme üveges volt és kivörösödött. Senki sem szólt. Egy tuskó zuhant súlyosan a tűzbe.

“Nem akarja megmondani?” — kérdeztem barátságosan az angoltól. Felállt a helyéről. Egy pillanatra azt hittem, felbukik. Fölém emelkedett, jóval magasabb volt nálam, feje előrebukott, majd hátra, de hamarosan visszanyerte egyensúlyát, és az asztal szélére tette a kezét. Fekete zakója borpecsétes volt, ingének kézelője nemkülönben. „Látni akarja?” — kérdezte elakadó lélegzettel, és merőn nézett a szemembe. „Látni akarja a saját szemével?” Halkan, riadtan beszélt.

„A gyereket hagyja itt!” — szólt közbe hirtelen az asszony, gyors, erélyes kézmozdulattal.

„Alszik” — feleltem. Azzal felálltam és követtem az angolt a lépcső alján nyíló ajtóhoz.

Kisebb felfordulás támadt, mert az ajtóhoz legközelebb ülők elhúzódtak helyükről. Mi ketten a vendégfogadó kis társalgójába léptünk. Egyetlen gyertya égett csak a tálalóasztalon, és először egy sor finoman festett tányért pillantottam meg egy polcon. A kis ablakon függöny volt, és Szűz Mária meg a kis Jézus csillogó képe a falon. A falak és székek alig tudtak körülfogni egy nagy tölgyfa asztalt, és az asztalon egy fiatal nõ holtteste feküdt, fehér kezei összekulcsolva a mellén, összekuszált, gesztenyebarna haja vékony, fehér nyaka körül és a válla alatt terült szét. Szép arcvonásait már megmerevítette a halál. Borostyán rózsafüzér csillogott a csuklója körül és végig a sötét gyapjúszoknyája oldalán. Széles karimájú, fátyolos, nagyon szép piros szalmakalap hevert mellette és egy pár sötét kesztyű. Mindez úgy volt kirakva, mintha a fiatal nő mindjárt felkelne, és magára öltené e holmikat. Az angol óvatosan megsimogatta a kalapot, miközben a halott mellé húzódott. A teljes idegösszeroppanás határán volt. Jókora zsebkendőt húzott elő kabátjából, és az arcához szorította. „Tudja, mit akarnak csinálni vele?” — kérdezte suttogva, és rám nézett. „Van fogalma róla?”

Az asszony bejött mögöttünk, és a férfi karja után nyúlt, de az durván lerázta magáról. „Tudja?” — kérdezte ádáz tekintettel. „Vademberek!”

„Most már hagyja abba!” — szólt halkan az asszony. Az angol összeszorította a fogát, és megrázta a fejét, hogy vörös hajának egy fürtje a szemébe hullott. „Menjen innen!” — mondta németül az asszonynak. „Takarodjon előlem!” — Valaki fojtott hangon beszélt a másik szobában. Az angol megint a fiatalasszonyra nézett, és könnyel telt meg a szeme. „Olyan ártatlan” — szólt halkan, majd a mennyezetre nézett, ökölbe szorította jobb kezét, és lihegve felkiáltott: „Légy átkozott… Isten! Légy átkozott!”

„Úristen!” — suttogta az asszony, és gyorsan keresztet vetett.

„Látja ezt?” — kérdezett a férfi. Figyelmesen kémlelte a halott nő torkán a csipkét, mintha nem tudná, nem kívánná megérinteni a mind merevebbé váló testet. Ott, a torkán félreismerhetetlenül látszott a két seb, pontosan olyan, amilyet ezerszer és ezerszer láttam már bevésődve a sárgás bőrbe. A férfi arcához emelte a kezét, és talpán himbálva magas, szikár testét, így szólt: „Azt hiszem, meg fogok tébolyodni.”

„Jöjjön már!” — mondta a nő, és rángatni kezdte az embert, majd hirtelen elpirult.

„Hagyja nyugton!” — szóltam közbe. „Hagyja csak nyugton! Én majd vigyázok rá.”

„Mindannyiukat kidobom innen, ki a sötétbe, ha nem hagyják abba” — mondta eltorzult arccal. Túl elcsigázott volt, ő maga is túl közel az összeomláshoz, de azután hátat fordított nekünk, szorosan összehúzta a vállkendőjét, és nesztelenül kiment; az ajtónál összegyűlt férfiak utat engedtek neki.

Az angol sírt.

Tudtam, mit kell tennem, de a szívem nemcsak azért vert izgatottan, mert sokat akartam megtudni tőle. Szívfacsaró volt látni őt ebben az állapotban. A végzet könyörtelenül közel volt hozzá.

„Magával maradok” — ajánlkoztam. És két széket hoztam az asztal mellé. Nehézkesen ült le, szemét a mellette pislákoló gyertyán tartotta. Becsuktam az ajtót, és a falak mintha visszahúzódtak volna, a gyertyafény gyűrűje mintha fényesebbé vált volna lehajtott feje körül. A tálalóasztalnak támasztotta hátát, és zsebkendőjével megtörölte arcát. Flaskát húzott elő a zsebéből, itallal kínált, de nem fogadtam el.