Anne Rice - Interjú a vámpírral

Egész éjjel a Mariana nevű francia hajó fedélzetén álltam, és a hajóhidakat néztem. A hosszan elnyúló rakpart zsúfolt volt, a pompás luxuskabinokban késő éjjelig mulatoztak, a fedélzetek morajlottak az utasoktól és a vendégektől. De végül, ahogy közeledett a hajnal, a partik egymás után véget értek, és a kocsik eltávoztak a folyóparti keskeny utcákról. Néhány későn érkezett utas hajóra szállt, egy párocska sokáig őgyelgett a közeli vágányok mellett. De Lestat és tanítványa, ha túlélték a tűzvészt — az én meggyőződésem szerint túlélték — nem jöttek ki a hajóhoz. Csomagjainkat aznap elszállították a lakásból, és ha bármi maradt volna, ami elárulja nekik, hová készültünk, biztosra veszem, hogy elpusztult. De mégis figyeltem. Claudia biztonságosan bezárva ült luxuskabinunkban, szemét a kerek hajóablakra szögezte. Lestat azonban nem jött.

Végül, ahogy reméltem, napkelte előtt elindultunk. Néhányan a mólóról és a rakpart füves dombocskájáról integettek, amint a hatalmas hajó először remegni kezdett, majd erőteljes lökéssel a parttól elfordult, s végül méltóságteljes mozdulattal a Mississippi áramlatába siklott.

New Orleans fényei egyre kisebbek és homályosabbak lettek, míg végül csak egy halvány villódzás volt látható a világosodó felhők alatt. Olyan fáradt voltam, mint életemben soha, de azért a fedélzeten maradtam, amíg látni lehetett azt a fényt, jól tudva, hogy talán soha nem látom újra. Lefelé haladva a folyón, pillanatokon belül a Freniere-gát és Pointe du Lac mellett mentünk el, és amint megpillantottam a nyárfák hatalmas falát és a sötétségből zölden előtűnő ciprusokat a part mentén, tudtam, hogy hamarosan reggel lesz. Nagyon is veszélyesen közeledett.

Amikor a kabin zárjába illesztettem a kulcsot, olyan kimerültség vett erőt rajtam, amihez hasonlót nem éreztem még. Azokban az években, melyet elit családom körében töltöttem, soha nem ismertem az akkor este tapasztalt félelmet, sebezhetőséget, merő rettegést. És nem volt azonnali megnyugvás. Azonnali biztonságérzet. Csak az a megkönnyebbülés, amit végül a kimerültség nyújt, amikor már sem a test, sem a józan ész nem képes elviselni tovább a rettegést. Mert hiába volt Lestat most már mérföldekre tőlünk, feltámadása a félelem olyan bonyolult szövevényét keltette fel bennem, amitől nem tudtam szabadulni. Még amikor Claudia azt mondta nekem: „Biztonságban vagyunk Louis, biztonságban” , és én igen-nel válaszoltam rá, akkor is magam előtt láttam Lestatot, amint az ajtónak dől, láttam kidülledt szemét, sebhelyes ábrázatát. Hogy jött vissza, hogyan volt képes diadalmaskodni a halálon? Hogyan tudja bármely teremtmény túlélni azt a zsugorodásos pusztulást, azt a múmiává válást, ami őt érte? Bármi legyen a válasz, mit jelent ez, nemcsak az ő, hanem Claudia és az én számomra is? Tőle biztonságban voltunk, de vajon önmagunktól is?

Különös „láz” sújtotta a hajót. Szinte hihetetlenül mentes volt élősdiektől és rágcsáló állatoktól, de néhol azért látni lehetett súlytalan, kiszáradt hullájukat, mintha már napokkal azelőtt elpusztultak volna. És itt volt ez a láz. Először gyengeség és toroktáji fájdalom formájában csapott le az utasokra; néha látható jelek is voltak a torkon, néha máshol voltak a jelek, és előfordult, hogy egyáltalán nem mutatkoztak felismerhető jelek. Jóllehet egy régi seb újra felfakadt, újra fájt. Olykor az utas egyre aluszékonyabb lett, és ahogy a hajó maga mögött hagyta a mérföldeket, úgy nőtt a láz is, míg végül a beteg álmában meghalt. Így hát több alkalommal is volt temetés a tengeren, míg átszeltük az Atlanti-óceánt. Magától értetődően féltem a láztól, kerültem hát az utasokat, nem kívántam csatlakozni hozzájuk a dohányzóban, végighallgatni történeteiket, hallani álmaikat, reményeiket. Egyedül „étkeztem”. Claudia viszont szívesen nézegette az utasokat, szívesen ment fel a fedélzetre, és figyelte jövés-menésüket a kora esti órákban, hogy később halk hangon közölje velem a kabinablak mellett, ahol ültem: „Azt hiszem, ő zsákmányul fog esni…”

Letettem a könyvet, kinéztem a kerek kis ablakon, és éreztem a tenger lágy ringását, láttam a csillagokat, amelyek tisztábban, fényesebben ragyogtak, mint a szárazföld felett valaha is, és hirtelen alábuktak, hogy érintsék a hullámokat. Voltak pillanatok, amikor egyedül ültem a sötét luxuskabinban, hogy úgy tűnt, az ég alászáll, hogy találkozzék a földdel, és valamilyen nagy titoknak kell e találkozáson feltárulnia, valamilyen hatalmas szakadéknak kell mindörökre bezárulnia. De vajon ki fogja ezt felfedni, amikor az ég és a tenger már nem különböztethető meg egymástól, és káosz sincs többé? Isten? Vagy Sátán? Hirtelen rádöbbentem, mekkora vigasz lenne ismerni a Sátánt, látni az arcát, akármilyen szörnyűséges is, tudni, hogy egészen hozzá tartozom, és ily módon örökre megnyugszik, elcsitul a nem ismerés gyötrelme. Átlépni valamilyen leplen, amely örökre elválaszt mindattól, amit emberi természetnek neveztem.

Úgy éreztem, a hajó egyre közelebb jut ehhez a titokhoz. Az égbolt végtelennek tűnt — lélegzetelállító szépséggel és csönddel vett körül bennünket. Ám ekkor a megnyugszik szó egyszeriben félelmetessé vált. Mert az elkárhozásban nem lesz, nem lehet megnyugvás, és mi ez a gyötrelem a pokol szüntelen, meg nem nyugvó tüzéhez képest? Az örökkön egyforma csillagok alatt ringatózó tengernek — és maguknak a csillagoknak is — mi közük van a Sátánhoz? És azok a képmások, amelyek oly mozdulatlannak, változhatatlannak tűnnek gyerekkorban számunkra, amikor mindannyian úgy telítve vagyunk emberi féktelenséggel, hogy nemigen képzeljük őket kívánatos dolgoknak: az örökkön Isten képére tekintő szeráf — és magának Istennek a képe —, lám, ez az örök megnyugvás, amelynek a lágyan ringató tenger csupán a leghalványabb ígérete.

De még ezekben a pillanatokban is, amikor aludt a hajó, és aludt az egész világ, mennyország és pokol gyötrő látomásnak tűnt egyaránt. Ismerni egyiket vagy másikat, és hinni benne… ez volt talán az egyetlen megváltás, amiről álmodhattam. Claudia, aki éppúgy szerette a fényt, mint Lestat, meggyújtotta a lámpákat, amikor felkelt. Volt egy pakli csodaszép kártyája, amit egy útitársnőtől vett — a figurák Maria Antoinette korának stílusát tükrözték, hátlapjukon pedig arany Bourbon-liliom pompázott fénylő ibolyaszín alapon. Pasziánszot rakott ki, melyben a kártyák egy óra számjegyeit alkották. S közben faggatni kezdett, míg csak nem válaszoltam neki, hogy miképp tudta Lestat ezt véghezvinni. Claudia már nem volt megrendült. Ha emlékezett is sikoltozására a tűzben, nem kívánt hosszasan foglalkozni vele. Ha emlékezett is, hogy még a tűzvész előtt könnyeket hullatott karjaimban, semmilyen változást nem idézett ez elő benne. Most is az volt, ami a múltban: ingadozást nem ismerő teremtés, olyasvalaki, aki számára a szokásos nyugalom nem jelentett aggodalmat vagy megbánást.

„El kellett volna égetnünk” — mondta. „Ostobák voltunk, hogy a külseje alapján halottnak hittük.”

„De hogyan maradhatott életben?” — kérdeztem. „Te láttad, tudod mi lett belőle.” Igazán nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Szívesen elraktároztam volna agyam egy félreeső zugában, de képtelen voltam rá. És most már Claudia volt az, aki a válaszokat adta, hisz valójában önmagával folytatott párbeszédet.

„Tegyük fel, hogy abbahagyta az ellenünk való küzdelmet” — magyarázta, „hogy míg élt, bezárkózott abba a tehetetlen, összeszáradt tetembe, tudatosan és megfontoltan…”