Anne Rice - Interjú a vámpírral

Futva jött meg, és miközben letettem a könyvemet, azt gondoltam, megfeledkezett az időről. Valójában azt hitte, későbbre jár, mint amennyit az óra mutatott. Zsebórám szerint még egy óránk volt. De ahogy az ajtóhoz ért, tudtam, hogy nem erről van szó. „Louis, az ajtók!” — lihegte, keble hullámzott, kezét a szívén tartotta. Visszarohant a folyosón, én meg utána, és kétségbeesett integetésére becsuktam a teraszra nyíló ajtókat „Mi a baj?” — kérdeztem. „Mi történt veled?” A magas üvegajtókhoz lépett, amelyek az utca fölötti keskeny erkélyekre nyíltak. Felemelte a lámpaernyőt, és gyorsan elfújta a lángot. A szoba sötétbe borult, majd az utcai fénytől egyre világosabb lett. Kezét a mellére szorítva, lihegve állt az ablaknál, majd felém nyújtotta kezét, és szorosan magához húzott.

„Valaki követett” — suttogta. „Hallottam, amint házról házra jön mögöttem. Először nem is törődtem vele.” Megállt, hogy lélegzetet vegyen. A túloldali ablakok kékes fényétől halotthalvány volt az arca. „Louis, a muzsikus volt” — súgta.

„De hát mit számít ez? Biztosan látott már téged Lestattal.”

„Louis, ő odalenn van. Nézz ki az ablakon! Nézd meg te is!” Olyan felindultnak, szinte már rémültnek látszott! Mintha nem állna közszemlére kitéve a küszöbön. Kiléptem az erkélyre, de nem engedtem el a kezét, mialatt ő a függöny mellett álldogált. Olyan szorosan kapaszkodott belém, mintha féltene. Tizenegy óra volt, a Royale utca átmenetileg csendes: a boltok bezárva, a színházi forgalom épp véget ért. Valahol jobbra tőlem becsapódott egy ajtó, férfi és nő tűnt fel, siettek a sarok felé, a nő arcát hatalmas fehér kalap takarta el. Lépéseik elhaltak. Senkit sem láttam, senkit sem érzékeltem. Claudia ziháló lélegzése ütötte meg fülemet. Valami moccant a házban. Összerezzentem, de azután rájöttem, hogy a madarak surrognak-zörögnek. Megfeledkeztünk a madarakról. Claudia még jobban megijedt, mint én, és odahúzódott mellém.

„Nincs itt senki, Claudia…” — kezdtem elfojtott hangon.

Ekkor megláttam a muzsikust.

Olyan mozdulatlanul állt a bútorüzlet bejáratánál, hogy a leghalványabb sejtelmem sem volt ottlétéről, és ő ezt nyilván így is akarta. Mert most felfelé és énfelém fordította arcát, amely fehér fényként vált ki a sötétségből. A reményvesztettség és a gond teljesen eltűnt merev vonásaiból; fehér arcából kémlelve néztek rám nagy sötét szemei. Vámpír lett belőle.

„Látom” — suttogtam Claudiának, alig mozgatva ajkamat, miközben a muzsikus tekintetét figyeltem. Éreztem, hogy Claudia közelebb húzódik, keze remeg, tenyerét erősen dobogó szívére szorítja. Lélegzete elakadt, amikor most újra megpillantotta a muzsikust. A még mindig mozdulatlanul álló embert néztem én is, de közben éreztem, hogy valami megdermedt bennem. Lépéseket hallottam az alsó folyosón. A kapu sarokvasa csikorgott. Majd ugyanaz a lépés megint, megfontolt, erőteljes, hangja visszaverődött a kocsibejáró boltíves mennyezete alatt, megfontolt, jól ismert lépés. Már a csigalépcsőn haladt felfelé. Claudia halkan felsikoltott, de nyomban szája elé kapta kezét. A vámpír nem mozdult a bútorüzlet bejáratától. És én ismertem a lépcsőn baktató lépéseket. Ismertem a tornácon kongó lépéseket. Lestat volt. Lestat rángatta az ajtót, dörömbölt rajta, próbálta feltépni, mintha ki akarná szakítani a falból. Claudia a szoba sarkába húzódott, teste előregörnyedt, mintha kemény ütést mértek volna rá, kétségbeesett tekintetét hol az utcán álló alakra, hol rám vetette. Mind hangosabb lett a dörömbölés az ajtón. És ekkor meghallottam a hangját. „Louis!” — kiáltotta. „Louis!” — üvöltött az ajtó előtt. Majd betörte a hátsó szalon ablakát. Hallottam, hogy a kilincs belülről mozdul. Sietve megragadtam a lámpát, de a gyufát idegességemben eltörtem, végül mégiscsak meggyulladt a láng, és a kis petróleumos edényt most már higgadtabban a kezemben tartottam. „Menj el az ablaktól! Csukd be!” — mondtam Claudiának. Engedelmeskedett, mintha a váratlan, világos utasítás feloldotta volna görcsös félelmét. „És most azonnal gyújtsd meg a többi lámpát.” Hallottam, hogy keservesen zokog, amint gyufát gyújt. Lestat belépett az előszobába.

Már az ajtóban állt. Elakadt a lélegzetem, és akaratom ellenére hátrább léptem, amikor megláttam. Claudia felkiáltott. Kétségkívül Lestat volt, gyógyultan, épen dőlt az ajtónak, előrenyújtotta a fejét, szeme kiguvadt, mint aki részeg, és csak az ajtófélfába kapaszkodva tudja elkerülni, hogy beessen a szobába. Sebhelyek tömege lepte el a bőrét, sérült hústömeg förtelmes takarójaként, mintha „halálának” minden ránca nyomot hagyott volna rajta. Mint akire vaktában sújtanak le számtalanszor tüzes piszkavassal, olyan összeégettnek, megbélyegzettnek látszik, és az egykor tiszta pillantású szürke szemeket véres erek szőtték át keresztül-kasul.

„Ne moccanj… az isten szerelmére… maradj ott hátul…” — suttogtam. „Rád fogom ezt dobni. Elevenen megégetlek” — tettem hozzá. S ugyanabban a pillanatban egy hangot hallottam bal felől, valami kaparást, vakarást a ház homlokzatán. A másik volt. Láttam a kezét a kovácsoltvas erkélyen. Amikor teljes súllyal nekilódult az üvegajtónak, Claudia élesen felsikoltott.

Nem tudok kimerítően beszámolni arról, ami ezután történt. Sehogy sem tudom pontosan felidézni, hogyan zajlott le az egész. Emlékszem, hogy Lestathoz vágtam a lámpát, a lába előtt tört össze, és azon nyomban lángok csaptak fel a szőnyegről. Fáklyát vettem a kezembe, nagy halom lepedőt húztam ki a kanapéból és gyújtottam meg a lángokban. De akkor már verekedtem vele, vad ütésekkel, rúgásokkal támadtam hatalmas erejét. Valahonnan a háttérből hallottam Claudia rémült sikoltozását. A másik lámpa is eltört. A láng átterjedt a függönyökre. Emlékszem, hogy Lestat ruhadarabjai petróleumtól bűzlöttek, és egy ideig vadul csapkodta a lángokat. Ügyetlen volt, beteg, nem tudta tartani az egyensúlyát, de amikor sikerült megmarkolnia, ujjába kellett harapnom, hogy elengedjen. Zaj támadt az utcán, kiáltások, harangzúgás. A szoba égő pokollá változott, és a felvillanó tűzfényben láttam, hogy Claudia viaskodik a kezdő vámpírral, aki — mint madarat üldöző ügyetlen ember — láthatóan nem tudta megragadni őt. Ide-oda gurultam Lestattal a lángokban, arcomon éreztem a fullasztó hőséget, és láttam háta fölött a lángokat, amikor alája kerültem. És ekkor Claudia alakja vált ki a zűrzavarból, újra meg újra rásújtott Lestatra a piszkavassal, míg végül engedett a szorítása, és én elszabadulva feltápászkodtam mellőle. Láttam, hogy a piszkavas újra meg újra lesújt Lestatra még mindig, és hallani lehetett, hogy Claudia minden ütést dühös, acsargó morgással kísér, mint egy öntudatlan állat. Lestat fájdalomtól eltorzult arccal tartotta maga elé a kezét. És a parázsló szőnyegen elterülve, vérző fejjel feküdt a másik.

Ami ezután történt, nem világos előttem. Azt hiszem, kiragadtam a piszkavasat Claudia kezéből, és jókora ütést mértem oldalvást Lestat koponyájára. Emlékszem, hogy megállíthatatlannak, sebezhetetlennek tűnt az ütésekkel szemben. A tűz addigra már a ruhámat perzselte, belekapott Claudia pókháló vékonyságú köpenyébe, úgyhogy megragadtam őt, és lerohantam a folyosóra, testemmel próbálva elfojtani a lángokat. Emlékszem, hogy levettem a kabátomat, és azzal csapdostam a lángokra, odakinn, a szabadban, és közben férfiak futottak el mellettem, föl a lépcsőn. Nagy tömeg áradt ki a folyosóról az udvarba, valaki a konyha téglaépületének lejtős tetején állt. Karomban tartottam Claudiát, és elrohantam mindannyiuk mellett, nem törődve kérdéseikkel, átfurakodva közöttük, szétválasztva őket egymástól. S akkor már szabadok voltunk mindketten, hallottam lihegését, zokogását, amint futottam a Royale utcán, vaktában be az első sikátorba, futottam, futottam, amíg minden zaj megszűnt, csupán saját lépteim hangja hallatszott. Meg Claudia lélegzése. És ott álltunk mi ketten, a felnőtt és a gyerek, megperzselve, sajgó testtel és mélyen lélegezve az éjszaka csendjében.