Anne Rice - Interjú a vámpírral

„Mondtam, hogy megteszem. Mondtam…” — felelte. Soha nem hallatszott ilyen törékenynek a hangja, mint egy kis ezüstcsengettyű csilingelése. Meghökkenten, de tántoríthatatlanul pillantottam rá. Mintha nem az ő arca lett volna. Soha senki nem formált még ilyen feldúlt kifejezést egy baba arcára. „Megmondtam neked, Louis!” — szólt remegő szájjal. „Magunkért tettem. Hogy szabadok lehessünk.” Nem tudtam elviselni a látványt. Szépségét, látszólagos ártatlanságát és e borzalmas megrázkódtatását. Elmentem mellette, lehet, hogy hátra is löktem, nem tudom. És már majdnem a lépcsőkorlátnál voltam, amikor különös hang ütötte meg fülemet.

Közös életünk sok-sok évében sohasem hallottam ezt a hangot. Sohasem, az óta a rég volt éjszaka óta, amikor először rátaláltam, a halandó életű gyerekre, aki anyjába kapaszkodott. Claudia sírt!

Ez a hang akaratom ellenére visszahúzott. Olyan öntudatlanul, olyan kétségbeesetten hangzott, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, vagy azt sem bánná, ha az egész világ hallaná. Ágyamra feküdt, arra a helyre, ahol gyakran ültem és olvastam, mindkét térdét felhúzta, és egész testét rázta a zokogás. Félelmetes hangon zokogott. Sokkal inkább szívből jött, sokkal rémítőbb volt, mint ahogyan halandó életében valaha is sírt. Lassan, óvatosan melléje ültem, és vállára tettem a kezem. Meglepődve emelte fel a fejét, szeme tágra nyílt, szája remegett. Arca könnyfoltos volt, vérrel színezett könnyek maszatolták be. Szeme könnyben úszott, és a halványpiros könnyek enyhe nyomot hagytak parányi kis kezén. Úgy tűnt, hogy nem látja, nem veszi észre. Félrerázta haját a homlokából. Hosszan tartó, könyörgő, halk zokogástól remegett a teste. „Ha elveszítlek téged… Louis, semmim sem marad.” — suttogta. „Meg nem történtté tenném, hogy visszakapjalak. De nem tudom visszacsinálni, amit tettem.” Körém fonta karját, odakúszott mellém, a szívemen zokogott. Nem akartam megérinteni, de kezem önmagától megmozdult, szorosan átölelte a testét, a haját simogatta. „Nem tudok nélküled élni” — mondta halkan. „Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek. Ugyanúgy akarok meghalni, ahogyan ő. Nem tudom elviselni, hogy úgy nézz rám, mint az előbb!” Egyre jobban, egyre keservesebben sírt, míg végül lehajoltam, és megcsókoltam puha nyakát és orcáját. Téli szilvák. Elvarázsolt erdőből valók, ahol a gyümölcs sosem hull le az ágakról. Ahol sosem hervadnak és halnak el a virágok. ,,Jól van, drágám…” — mondtam. „Jól van, szerelmem.” És lassan, lágyan ringattam karjaimban, míg végül elszenderedett. És mormolt valamit, hogy örökké boldogok leszünk, hogy örökre megszabadultunk Lestattól, és hogy most kezdődik életünk nagy kalandja.

Életünk nagy kalandja. Mit jelent meghalni, amikor a világ végéig élhetünk? És mi más a „világ vége”, mint üres szólam; mert ki tudja egyáltalán, hogy mi is maga a világ? Én most már két évszázadot éltem végig, láttam, hogy egyiknek ábrándjait mily maradéktalanul semmisíti meg a másik, voltam örökké ifjú és örökké agg, nem voltak illúzióim, pillanatról pillanatra éltem, ahogy egy ezüstóra tiktakol a semmiben: festett számlap, finoman metszett mutatók, amelyekre nem néz senki, melyek nem néznek senkire, melyeket olyan fény világít meg, ami nem fény, mint az a fény, mellyel Isten megteremtette a világot, mielőtt világosságot teremtett volna. Ketyegni, ketyegni, az óra pontosságával ketyegni egy szobában, amely olyan hatalmas, mint maga a világ.

Újra az utcákat róttam, Claudia áldozat után járt; ujjaim, kabátom őrizték hajának, ruhájának illatát, szemeim — akár egy lámpa halvány fénye — messze előttem jártak. A katedrális előtt találtam magam. Mit jelent meghalni, ha a világ végéig élhetünk? Fivérem halálára, a tömjénfüstre, a rózsafüzérre gondoltam. Hirtelen elfogott a vágy, hogy ott legyek, abban az egykori ravatalozóban, halljam az asszonyok emelkedő-ereszkedő hangját, ahogy az üdvözlégyeket mondják, halljam a rózsafüzérek pergését, beszívjam a viaszgyertyák illatát. Emlékeztem a jajveszékelésre. Mintha az egész tegnap történt volna itt, valamelyik ház ajtaja mögött. Láttam magam, amint sietve végigmegyek egy folyosón, és halkan benyitok az ajtón.

A katedrális terjedelmes homlokzata sötét tömbként emelkedett a magasba, de a kapui nyitva voltak, és lágyan vibráló fényt pillantottam meg odabent. Szombat volt, és a kora esti órában gyónni mentek az emberek, hogy a vasárnapi misén áldozhassanak. A csillárokban sápadtan égtek a gyertyák. A főhajó túlsó végén a fehér virágokkal megrakott oltár átviláglott a homályon. Ezen a helyen állt az a régi templom, ahol fivérem temetési szertartása volt. És hirtelen rádöbbentem, hogy azóta sem jártam itt, egyszer sem jöttem fel a kőlépcsőkön, mentem át az előcsarnokon, léptem be a nyitott ajtókon.

Nem volt bennem félelem. Talán inkább vágyódást éreztem, hogy történjen valami, remegjenek meg a kövek, amikor belépek a homályos előcsarnokba és megpillantom a tabernákulumot, távol az oltáron. Most már eszembe jutott, hogy jártam én itt egyszer — lángok fényében csillogtak az ablakok, és éneklés hangja áradt ki a Jackson térre. Tétováztam, és azon tűnődtem, van-e valamilyen titok, amelyről Lestat sohasem beszélt nekem, valami, ami talán megölne, ha belépnék. Egy érzés arra késztetett, hogy menjek be, de a gondolatot elűztem agyamból, kiszakítottam magam a nyitott ajtók, az egy emberként éneklő tömeg vonzerejéből. Volt akkor nálam valami, amit Claudiának vittem — egy baba, menyasszony baba, amit egy játékbolt sötét kirakatából csentem el és tettem be egy szalagos selyempapírba csomagolt nagy dobozba. Egy baba Claudiának. Emlékszem, hogy sietve mentem el vele, hallottam az orgona súlyosan zengő hangját a hátam mögött, és szemem összeszűkült a gyertyák lángjainak lobogásától.

Most erre a pillanatra gondoltam, a félelemre bennem az oltár puszta látványától, a Pange Lingun hangjától. S megint csak a testvéremre gondoltam kitartón. Láttam, ahogy a koporsó végiggördül a középső hajóban, s mögötte felvonulnak a gyászolók. Most nem éreztem félelmet. Mint már mondtam, ha egyáltalán éreztem valamit, az valamilyen félelem vagy félelmet kiváltó ok utáni vágyakozás volt, miközben lassan lépkedtem a sötét kőfalak mellett. Nyár volt, mégis hideg és nyirkos a levegő. Újra Claudia babájára gondoltam. Hová lett az a baba? Éveken át játszott vele Claudia. Hirtelen megláttam magamat, amint a babát kutatom, olyan hajthatatlanul és értelmetlenül, ahogyan gyötrő álomban kutat az ember valami után, az ajtók nem nyílnak ki, a fiókok nem zárulnak be, újra meg újra viaskodunk-küzdünk ugyanazért az értelmetlen valamiért, és közben nem tudjuk, miért tűnik az erőlködés kétségbeejtőnek, s egy váratlanul előbukkanó szék a rádobott kendővel miért tölt el bennünket rémülettel.

Benn voltam a katedrálisban. Egy nő kilépett a gyóntatószékből, és elhaladt a várakozók hosszú sora mellett. A soron következő férfi nem mozdult, érzékeny szemem ezt feszült idegállapotomban is rögtön észrevette. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Kitartón nézett engem, mire gyorsan hátat fordítottam neki. Hallottam, hogy belép a gyóntatószékbe, és beteszi az ajtót. Végigmentem a templom oldalhajóján, és ezután inkább kimerültségből, mint bármiféle meggyőződésből, bementem egy üres padsorba, és leültem. Régi szokástól vezetve, kis híján térdet hajtottam. Gondolataim olyan zavarosak voltak, lelkem úgy gyötrődött, mint bármely halandóé. Lehunytam egy pillanatra a szemem, és próbáltam elűzni minden gondolatot. Hallj és láss! — mondtam magamnak. És akaratom ezzel kiemelt a gyötrődésből. Körös-körül a homályban halk imádkozást, rózsafüzérek pergetésének neszét és a tizenkettedik stációnál térdelő nő leheletszerű sóhaját hallottam. Patkánybűz áradt a fapadok tengeréből. Egy patkány valahol az oltár közelében futkosott, egy másik Szűz Mária pompázatos fafaragású mellékoltárában izgett-mozgott. Az arany gyertyatartók fényt árasztottak az oltáron, egy pompás, fehéren vibráló krizantémnak hirtelen lefelé görbült a szára, apró cseppek csillogtak a dús virágú szirmokon, savanykás illat szállt fel a mintegy húsz vázából, oltárokról és mellékoltárokról. Szűz Mária, Krisztus és a szentek szobrairól. A szobrokra bámultam. Rossz szellemként szálltak meg hirtelen ezek az élettelen profilok, a meredt szemek, az üres kezek, a fagyos-merev ráncok a ruhán. Testem olyan hevesen vonaglott, hogy kezemmel az előttem levő padba kapaszkodva, előrebuktam. Temető volt ez — halott formák, temetési képmások, kőangyalok temetője. Felfelé néztem, és saját magamat láttam, amint felmegyek az oltárlépcsőn, kinyitom a szent és sérthetetlen kis tabernákulumot, gyalázatos kézzel a megszentelt ostyatartó után nyúlok, kiveszem Krisztus testét, és szétszórom az Ő fehér ostyáit az egész szőnyegen, majd összetaposom a szentelt ostyákat, járkálok rajtuk az oltár előtt, porba tiporva ily módon az áldozást. Felálltam, és meredten néztem a látomást. Tökéletesen tisztában voltam a jelentésével.