Anne Rice - Interjú a vámpírral

Én magam egész idő alatt Claudiát tanítottam, apró kis kagyló formájú fülébe súgtam, hogy az örök életnek semmi haszna számunkra, ha nem látjuk meg a szépséget magunk körül, a halandók alkotásait mindenütt; szüntelenül fürkésztem néma pillantásának mélységét, amikor átvette a könyveket, amelyeket adtam neki, suttogta a verset, amelyre tanítottam, és könnyed, de biztos érintéssel zongorázta saját különös dallamait. Órákig el tudott mélyedni egy könyv képeiben, és hallgatni, ahogy olvasok, míg végül olyan mozdulatlanságba merevedett, hogy már a puszta látvány is őrölni kezdte idegeimet, és arra késztetett, hogy letegyem könyvemet, és visszanézzek rá a megvilágított szobában, azután megmoccant, mint életre kelt baba, és halkan kért, hogy olvassak tovább.

És aztán furcsa dolgok kezdtek történni, mert bár keveset beszélt, és még mindig dundi, párnás kacsójú gyerek volt, székem karfájához bújva találtam, amint éppen Arisztotelészt, Boéthiust vagy egy Európából frissen érkezett regényt olvas. Vagy az előző este hallott Mozart-darabot pötyögtette biztos füllel, és már-már kísértetiesen összpontosított figyelemmel ült órák hosszat ott, felfedezve a muzsikát — a dallamot, a szólamot, míg végül összekapcsolta a kettőt. Claudia rejtély volt. Nem lehetett rájönni, mit tud vagy mit nem tud. Látni, ahogy gyilkol, hátborzongató volt. Állt a sötét téren, szenvtelenebb arccal, mint amilyenre Lestat valaha is képes volt, és várta, hogy egy jószívű úr vagy hölgy rátalál. Mint félelemtől dermedt kisgyerek, suttogva kért segítséget barátságos és a szépségében gyönyörködő pártfogóitól, majd amikor magukkal vitték a térről, két karját nyakuk köré fonta, és látása fátyolos lett az epesztő szomjúságtól. Eleinte gyorsan végzett áldozataival, míg meg nem tanult játszadozni velük, játékboltba vagy kávéházba vezette őket, ahol, hogy kipiruljon sápadt kis arca, egy csésze gőzölgő csokoládét vagy teát rendeltek számára, amit ő eltolt magától, és várt, egyre csak várt, mintha elviselhetetlen szívélyességüket lakmározná be alattomban.

De amikor ezzel végzett, a társam volt, a tanítványom, a velem töltött hosszú órákon mind gyorsabban sajátította el az ismereteket, melyeket tőlem kapott, s eközben egyfajta szótlan megértés alakult ki közöttünk, amelyen Lestat kívül maradt. Hajnalban együtt tértünk nyugovóra, szíve szívem mellett dobogott, s nemegyszer, amikor elnéztem őt — amikor muzsikált vagy festett, és nem tudta, hogy a szobában állok —, arra a rendkívüli élményre gondoltam, amelyben senki mással, egyedül ővele volt részem: megöltem, megfosztottam életétől, összes vérét kiszívtam abban a végzetes ölelésben, amelyben oly sok más embernek volt része; embereknek, akik most a nyirkos földben porladnak. Ő azonban élt, élt, hogy átölelhessen, hogy csöppnyi Ámor-nyilát ajkamhoz nyomja, csillogó szemét az enyémhez közelítse, míg szempillánk össze nem ér, és nevetve keringtünk körbe-körbe a szobában, mintha eszeveszett valcert járnánk. Apa és lánya. Szerelmes a szerelmesével. Elképzelhető, milyen jó volt, hogy Lestat nem irigyelte ezt tőlünk, csak messziről mosolygott rajta, és várt, amíg Claudia odament hozzá. Akkor elvitte hazulról, az ablak alól integettek nekem, majd továbbmentek, hogy megosszák, amit megosztottak: vadászatot, csábítást, ölést.

Évek teltek így. Évek, évek és újabb évek. Csak némi idő elmúltával fedeztem fel egy nyilvánvaló tényt Claudiával kapcsolatban. A maga arckifejezéséből arra következtetek, hogy már kitalálta, és csodálkozik, miért nem találtam ki én is. Erre csak azt mondhatom, hogy az idő nem ugyanaz az én számomra, és nem volt ugyanaz akkoriban sem a számunkra. A napok nem fonódtak egymáshoz, feszes, meg-megránduló láncot alkotva, csak a hold kelt fel minduntalan a csapkodó hullámok felett.

— A teste! — szólt a fiú. — Nem nőhetett meg soha.

A vámpír bólintott. — Démongyereknek kellett maradnia örökké — mondta halkan, mintha csodálkozna rajta. — Mint ahogy én is az a fiatalember maradtam, aki halálomkor voltam. És Lestat? Ugyanígy van ő is. De Claudia észjárása! Vámpírészjárása volt. Feszülten figyeltem, hogyan következik be nála az asszonnyá érés. Többet beszélt, bár mindig is gondolkodó lény maradt, és órákon keresztül türelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatott meg. A babaarcból azonban egyre inkább mindent értő, felnőtt szempár pillantott szét, és a gyermeteg ártatlanság, sőt némiképp a türelem is elveszni látszott az elhanyagolt játékszerek között valahol. Volt valami félelmetesen érzéki abban, ahogyan gyönggyel hímzett, csipkés, csöppnyi hálóingében a kanapén henyélt. Titokzatos és ellenállhatatlan erejű csábító lett, hangja tisztán csengő és behízelgő, mint régen, noha nőies zengéssel telítődött, s olykor megdöbbentően éles tudott lenni. Miután szokásához híven napokig békésen hallgatott, hirtelen gúnyolni kezdte Lestat jóslásait a háborút illetően, vagy miközben vért ivott egy kristálypohárból, kijelentette, hogy nincsenek könyvek a házban, szert kell tehát tennünk rájuk, ha másként nem, akkor lopunk, és rideg hangon közölte, hogy hallott a Faubourg St. Marie egyik pompás palotájában található könyvtárról, és hallott egy nőről, aki úgy gyűjti a könyveket, mintha ritka kavicsok vagy préselt pillangók lennének. Azt akarta, hogy vigyem be a nő hálószobájába.

Ilyen pillanatokban megdöbbentem, oly mértékig kiszámíthatatlan, előre nem sejthető volt az észjárása.

De aztán ölembe ült, ujjait a hajamba fúrta és keblemre hajtott fejjel szendergett, halkan suttogva, hogy csak akkor leszek olyan felnőtt, mint ő, ha már tudom, hogy a gyilkolás a fontosabb, nem a könyvek, nem a muzsika. „Mindig csak a muzsika…” — suttogta. „Baba, babuska” — mondtam neki. Mert az volt. Varázslatos baba. Kacagás, végtelen értelem, gömbölyded orcák, rózsabimbó száj. „Hadd öltöztesselek, hadd fésüljelek” — kértem, régi szokásunkhoz híven, jól tudva, hogy mosolygó, enyhén unott arccal néz majd rám. „Tedd, amiben kedved telik” — lehelte a fülembe, amint lehajoltam, hogy gyöngyházgombjait begomboljam. „Csak jöjj velem ölni ma éjjel! Sosem mutatod meg, hogyan ölsz, Louis!”

Most már külön koporsót akart magának, amivel olyan fájdalmat okozott, hogy leplezni voltam kénytelen előtte. Miután jól nevelt ember módján beleegyeztem, tüntetően eltávoztam hazulról, hiszen nem is tudom, hány éven át aludtam vele, mintha csak része lenne életemnek. Az Orsolya-zárda mellett, mint sötétben eltévedt árvára, találtam rá, egyszeribe felém szaladt, és emberi kétségbeeséssel kapaszkodott belém. ,,Ha bánt téged, inkább nem akarom” — közölte oly halkan, hogy ha mindkettőnket átölel valaki, akkor sem hallotta volna meg szavait, nem érzékelte volna szájának mozgását. „Veled maradok mindig. De látnom kell, értsd meg. Egy gyereknek készült koporsót.”

El kellett hát mennünk a koporsókészítőhöz. Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni. Beszéltem szeretetről, meg hogy a koporsókészítőnek meg kell a koporsót csinálni a gyerek számára, méghozzá a legjobb minőségben, de a gyereknek nem szabad tudni róla. A koporsókészítőt megrendítette a tragédia, és elképzelve őt a fehér atlaszselyemben kiterítve, élemedett kora ellenére egy könnyet préselt ki szeméből.

„Mire való ez, Claudia?” — próbáltam lebeszélni. Irtóztam az egész dologtól, irtóztam macska-egér játékot űzni a tehetetlen emberrel. De mint reménytelen szerelmese, elvittem oda, leültettem a pamlagra, összefont kezét ölében tartotta, kicsiny sapkáját lehajtotta, mintha nem tudná, mit suttogunk róla a hallban. A temetkezési vállalkozó öreg és rendkívül kifinomult színes bőrű volt, aki tüstént félrehúzott, nehogy meghallja a „csöppség”. „De miért kell meghalnia?” — kérdezte esengve, mintha én lennék az Isten, aki elrendelte. ,,A szíve miatt. Nem maradhat életben” — feleltem, s a szavak, úgy éreztem, különös erőt, zavaró utózengést öltöttek magukra. Az elérzékenyülés ezen a vékony, mély ráncokkal barázdált arcon zavarba hozott, eszembe juttatott valamit — sajátságos fényt, gesztust, valaminek a hangját… gyerek sír egy bűzös szobában. Ekkor kinyitotta tágas szobáinak sorát, és megmutatta a koporsókat, feketére lakkozottakat és ezüstöket; Claudia ez utóbbit választotta. S máris távoztunk a koporsóraktárból, s nagy hirtelen megfogtam Claudia kezét. „A rendelést felvették” — mondtam neki. „De én megőrülök ettől!” Szinte fuldokolva szívtam a friss utcai levegőt, s ekkor észrevettem, hogy teljes részvétlenséggel figyeli arcomat. Kicsiny. kesztyűs kezét az enyémbe csúsztatta. „De én akarom, Louis” — mondta türelmesen.