Anne Rice - Interjú a vámpírral

„A fene essen beléd!” — kiáltottam, mire haragtól égő tekintettel pisszegett le. A pamlagon ült a csuklójához tapadt kislánnyal. Láttam, hogy fehér kezecskéje a férfi kabátujját markolja, és láttam, amint Lestat emelkedő kebellel szívja be a levegőt, és arca oly mértékig eltorzul, amilyennek még soha nem láttam. Felnyögött, és újra suttogni kezdett a gyereknek, hogy ne hagyja abba. Amikor beléptem a szobába, dühös pillantást vetett ismét rám, mintha azt mondaná: Megöllek!

„Miért teszed ezt, Lestat?” — súgtam neki. Most már próbálta eltaszítani a gyereket, de az nem akarta abbahagyni. Ujjaival Lestat karjára és ujjaira tapadt, száját annak csuklójához szorította, és felmordult. „Hagyd abba, hagyd abba!” — szólt Lestat. Nyilván fájt már neki. Elhúzódott tőle, és mindkét kezével átfogta a kislány vállát. A kicsi kétségbeesetten próbált fogaival a csuklóhoz érni, de nem tudott, mire naiv, gyermeteg elképedéssel nézett rá. Lestat hátralépett, kezét előrenyújtotta, attól félve, hogy a kislány megmozdul. Zsebkendőt szorított a csuklójára, és odébbment, a csengőzsinór felé. Szemét még mindig a kislányra szögezve, erősen meghúzta a csengő zsinórját.

„Mit tettél, Lestat?” — kérdeztem tőle. „Mit tettél?” A kislányra néztem. Nyugodtan, felfrissülten ült, tele volt élettel, sápadtságnak, gyengeségnek nyoma sem volt rajta, lábát kinyújtotta a damaszton, fehér köntöse — akár egy angyalé — vékonyan, puhán övezte kicsiny alakját. Lestatra nézett. „Engem aztán nem” — szólt hozzá az — „soha többé! Érted? De megmutatom neked, mit tegyél!” Amikor követeltem, hogy nézzen rám, és adjon választ, hogy mit tesz, lerázott magáról. Karjával akkora ütést mért rám, hogy a falnak repültem. Ekkor kopogtak az ajtón. Tudtam, mit szándékozik tenni. Újra kinyújtottam a kezem utána, de olyan gyorsan fordult meg, hogy még csak nem is láttam, amikor megütött. Elnyúlva hevertem a széken, mikor megláttam, épp az ajtót nyitotta ki. „Igen, jöjjön be, kérem, baleset történt” — mondta a fiatal szolgának. Azután becsukta az ajtót, és hátulról elkapta a fiút, úgyhogy az sosem tudta meg, mi történt. És Lestat még a test fölé térdelve ivott, amikor intett a gyereknek, az pedig lesiklott a kanapéról, letérdelt, megfogta a felkínált csuklót, sebtében feltolva az ing kézelőjét. Először rágni kezdte, mintha meg akarná enni a húst, de aztán Lestat megmutatta neki, mit tegyen. Hátradőlt, hagyta, hogy a gyerek igya meg a többit, szemét a fiú mellére szegezte, és a kellő időben előrehajolt:

„Ne igyál többet, haldoklik… Sosem szabad innod, miután a szív megállt, mert újra beteg leszel, halálos beteg. Érted?” De a kislány már jóllakott, és Lestat mellé ült. Hátukat a kanapé lábához támasztották, lábukat kinyújtották a padlón. A fiú pillanatokon belül meghalt. Kimerültnek, betegnek éreztem magam, mintha ezer éve tartana ez az éjszaka. Ültem, és figyeltem őket. A gyerek szorosan Lestat mellé húzódott, odabújt hozzá, ő meg átölelte a kislányt, ámbár közönyös tekintetével továbbra is a holttestre nézett. Azután rám pillantott.

„Hol van a mama?” — kérdezte halkan a gyerek. Hangja is olyan volt, mint a szépsége — tiszta, világos, akár egy kis ezüstcsengő. Érzéki hang volt, mint ahogy ő maga is érzéki volt. Szeme olyan nagy, mint Babette-é, és világos. Én alig-alig voltam tudatában annak, hogy mindez mit jelent. Persze tudtam, hogy mit jelenthet, de megbénított a döbbenet. Lestat felállt, felemelte őt is a padlóról, és odalépett hozzám. „Ő a mi lányunk” — mondta. „Velünk fogsz most már élni.” Sugárzó mosollyal nézett rá, de tekintete hideg maradt, mintha rémítő tréfa lenne az egész, majd rám nézett, arca mélységes meggyőződést árult el, és felém tolta a gyereket. A kislány az ölembe ült, karjaimat köréje fontam, és megint csak éreztem, milyen bársonyosan lágy, milyen telt és sima a bőre, mint az átmelegedett gyümölcs héja, mint a napfénytől langyos szilváé. Hatalmas, foszforeszkáló szemét bizalomteli kíváncsisággal függesztette rám. „Ez itt Louis, én meg Lestat vagyok” — mondta Lestat a gyereknek, lezökkenve mellé. A kislány körülnézett, kijelentette, hogy ez szép szoba, nagyon szép, de ő a mamáját akarja. Lestat kivette a fésűjét, végigszántott vele a kislány haján, ügyelve, hogy fésűjével ne húzza meg a tincseket. A haj kiszabadult, és atlaszselyemként hullt alá. A leggyönyörűbb gyermek volt, akit valaha láttam, és most már hideg vámpírtűzzel izzott. Hogy egy nőnek a szeme néz rám, azt máris láttam. Ő is fehér lesz és szikár, mint mi, de nem veszíti el az alakját. Most már világos lett számomra, amit Lestat a halálról mondott, amire célzott. Megérintettem a nyakát, ott, ahol a harapás okozta két seb vöröslött, és még kicsit vérzett. Felvettem Lestat zsebkendőjét a padlóról, és gyengéden megtöröltem a gyerek nyakát. „A mamád nálunk hagyott. Azt akarja, hogy boldog legyél.” — mondta Lestat, változatlan és rendíthetetlen meggyőződéssel. „Tudja, hogy mi nagyon boldoggá tudunk téged tenni.”

„Szeretnék még inni” — szólt a gyermek, a padlón fekvő holttest felé fordulva.

„Nem, ma éjjel már nem szabad, majd holnap éjjel” — felelte Lestat. És elment, hogy kivegye a nőt a koporsóból. A gyerek lecsúszott az ölemből, és utánament. Figyelte, amint Lestat ágyba fekteti a két nőt meg a rabszolgafiút, és állig betakarja őket. „Betegek?” — kérdezte. „Igen, Claudia.” — felelte Lestat. „Betegek és meghaltak. Amikor iszunk belőlük, meghalnak.” Odament a gyerekhez, és lendületes mozdulattal újra a karjába repítette. Ott álltunk, és kettőnk között a gyerek. Engem megigézett a lénye, átváltozása, minden mozdulata. Nem volt többé gyerek, vámpírgyerek volt. „Louis el akart hagyni bennünket” — mondta Lestat, arcomról a gyerek arcára emelve tekintetét. „El akart menni. De most már nem akar. Maradni fog, hogy gondot viseljen rád, és boldoggá tegyen.” Rám nézett. „Ugye nem mégy el, Louis?”

„Aljas fickó! Szörnyeteg!” — mondtam fojtott hangon.

„Így beszélni a lányod előtt!” — méltatlankodott.

„Nem vagyok a lányod” — mondta ezüstcsengésű hangján a gyerek. A mama lánya vagyok.”

„Nem, drágám, most már nem” — válaszolta Lestat. Az ablakra pillantott, majd becsukta mögöttünk a hálószobaajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. „A mi lányunk vagy, Louis lánya és az én lányom, tudod? És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem?” Rám nézett, és hozzátette: „Talán inkább Louis-val aludj. Mert én, ha fáradt vagyok… nem vagyok túl kedves.”

A vámpír elhallgatott. A fiú sem szólt semmit. — Vámpírgyerek! — suttogta végül. A vámpír hirtelen felpillantott, mint aki megriadt, de aztán nem mozdult. Haragos tekintetet vetett a magnóra, mintha valami szörnyűséget látna.

A fiú észrevette, hogy a szalag már csaknem teljesen lement. Sietve kinyitotta aktatáskáját, új kazettát vett elő, és kissé esetlenül betette. Míg a felvételi gombot benyomta, a vámpírra nézett. A vámpír arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai erősebben kiálltak, és a csillogó zöld szempár óriásira nőtt. Sötétedéskor kezdték, ami korán jött ezen a San Francisco-i téli estén, és most már csaknem este tíz óra volt. A vámpír kiegyenesedett, mosolygott, és nyugodt hangon kérdezte: — Folytathatjuk?

— Azért tette ezt a kislánnyal, hogy magát megtartsa?

— Nehéz ezt megmondani. Egyszerűen bejelentette. Meggyőződésem szerint Lestat még önmaga előtt sem szívesen vélekedett, beszélt saját indítékairól, feltevéseiről. Olyan lény volt, akinek cselekedni kell. Az ilyen emberre komoly nyomást kell gyakorolni, hogy megnyíljék, és bevallja, hogy mégiscsak van rendszer és megfontolás az életében. Ez történt azon az éjszakán Lestattal. Olyan nyomás alá került, amikor önmaga előtt is fel kellett fednie, miért él úgy, ahogyan él. A szándék, hogy engem maga mellett tartson, kétségkívül szerepet játszott a folyamatban. De visszatekintve úgy gondolom, hogy ő maga akarta tudni, milyen indokok késztetik ölésre, ő maga akarta megvizsgálni életét. Amikor beszélt, felfedte, mit hisz. De azt csakugyan akarta, hogy maradjak vele. Úgy élt velem, ahogyan egyedül sosem tudott volna élni. Én pedig, mint már mondtam, óvakodtam tőle, hogy bármilyen értéket átírassak rá, ami módfelett feldühítette. Erre nem tudott rávenni. — A vámpír felnevetett. — Vegye csak szemügyre mindazt, amire rá tudott venni! Milyen furcsa! Rá tudott venni, hogy gyereket öljek, de arra nem, hogy megváljak a pénzemtől. — Megcsóválta a fejét. — De maga is láthatja, hogy itt egyáltalán nem kapzsiságról volt szó. A tőle való félelem tett szűkmarkúvá vele szemben.