Walter Miller - Hozsánna néked, Leibowitz!

Az eső áztatta köveken még maradt egy kis nedvesség. A pap megnedvesítette az ujja hegyét, intett a nőnek, hogy hajoljon közelebb. Akármi volt is ez a lény, valószínűleg akkora sugárdózist kapott, hogy nem élhetett sokáig. A nedves ujja hegyével Zerchi lassan keresztet rajzolt a homlokára.

— Nisi baptizata és ét nisi baptizari nonquis, te baptizo… [159] Nisi baptizata es et nisi baptizari nonquis, te baptizo — Hacsak nem vagy már megkeresztelve, én megkeresztellek téged (latin)

Ennél nem jutott tovább. A nő hátrahőkölt. Az arca megmerevedett, eltűnt róla a mosoly. Nem! — mintha az egész arckifejezése ezt kiáltotta volna. Elfordult Zerchitől. Letörölte a nedvességet a homlokáról, lehunyta a szemét, kezét lazán az ölébe ejtette. Teljesen kifejezéstelen lett az arca, passzív, befelé forduló. Ahogy így lehajtotta a fejét, az egész megjelenése olyan volt, mintha imádkoznék. Aztán a passzivitásból apránként újjászületett a mosoly. Egyre derűsebb lett. Amikor felnyitotta a szemét, és ismét ránézett Zerchire, ugyanaz a nyíltság, melegség sugárzott a szeméből. De körülpillantott, mintha keresett volna valamit.

A tekintete a szentségtartóra esett. Mielőtt a pap megakadályozhatta volna, fölemelte.

— Ne! — hörögte rekedten Zerchi, és utánakapott. A nő azonban sokkal gyorsabb volt, és az erőfeszítés a papnak megint egy ájulásába került. Amikor lassan visszatért az öntudata, és ismét fölemelte a fejét, csak ködösen látott mindent. A nő még mindig ott térdelt előtte. Zerchi a ködön át végre ki tudta venni, hogy bal kezében az aranykelyhet tartotta, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között pedig óvatosan egy szentelt ostyát. A pap felé nyújtotta az ostyát… vagy megint csak képzelődött, mint az előbb, amikor azt hitte, Pat testvérrel beszél?

Várt, hogy eloszoljék a köd. Ezúttal azonban tudta, hogy nem fog egészen kitisztulni.

— Domine, non sum dignus… — suttogta — sed tantum dic verbo… [160] Domine, non sum dignus, ut intres sub tectum meum, sed tantum dic verbo, et sanabitur anima mea — Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem (latin)

Elfogadta a nő kezéből az ostyát. A nő visszahelyezte a szentségtartó fedelét, és a kelyhet védett helyre, egy kiugró kőperem alá tette. Mozdulatai nem a szertartás megszokott mozdulatai voltak, de az a tisztelet, amely érzett belőlük, egyvalamiről meggyőzte a papot: hogy a nő megérezte a Láthatatlan Jelenlétet a látszat mögött. Ez a lény, aki még nem tudta használni a szavakat, meg sem értette még őket, úgy cselekedett, mintha közvetlen parancsra cselekedett volna, válaszként a szükségkeresztelési kísérletre.

Zerchi erőlködött, hogy újra tisztán lásson, hogy még egyszer megnézhesse az arcát ennek a lénynek, aki a néma gesztusaival az értésére adta: Nincs szükségem az első szentségedre, Ember, de méltó vagyok rá, hogy kiszolgáltassam neked az életnek ezt a szentségét! Most már tudta a pap, hogy micsoda ez a lény, és halk zokogás tört fel belőle, amikor képtelen volt ködös pillantásával tisztán látni újra azt a hűvös, zöld, háborítatlan tekintetet, egy szabadnak született lény tekintetét.

— Magnificat anima mea Dominum — suttogta. — Magasztalja az én lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára… — Utolsó cselekedeteként meg akarta tanítani ezeket a szavakat a nőnek, mert szilárdan, hitte, hogy valami közös benne azzal a Szűzzel, aki először kimondta őket.

— Magnificat anima mea Dominum et exultavit spiritus meus in Deo, salutari meo, quia respexit humilitatem… [161] Magnificat anima mea Dominum et exultavit spiritus meus in Deo, salutari meo, quia respexit humilitatem — Magasztalja az én lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára (latin)

Kifogyott a lélegzete, mielőtt befejezhette volna. Megint elhomályosult előtte minden; most már a nő körvonalait sem látta. De hűvös ujjak érintették meg a homlokát, és egyetlen szó hatolt a fülébe:

— Élj!

Aztán a nő elment. A pap hallotta, ahogy a hangja egyre távolodik az új romok között:

— la la la, la-la-la…

Annak a hűvös, zöld szempárnak a képe vele maradt, amíg életben volt. Nem kérdezte, miért látta volna jónak Isten, hogy Grales anyó vállán keltsen életre egy eredendő ártatlanságú teremtményt, vagy hogy miért ajándékozta meg Isten az Éden természetfeletti adományaival — azokkal az adományokkal, amelyeket az ember előzőleg mindig nyers erővel próbált visszaragadni az égtől, amióta először elveszítette őket. Zerchi eredendő ártatlanságot látott abban a szempárban, és a feltámadás ígéretét. Egyetlen pillantás is bőséges jutalom volt, és a papnak a hála könnyei szöktek a szemébe. Azután arcát a sárba temette és várt.

Semmi más nem jött már — semmi, amit látott, érzett vagy hallott volna.

Énekeltek, miközben beemelték a gyermekeket a hajóba. Régi űrhajósnótákat énekeltek, ahogy egyenként fölsegítették a gyermekeket a létrán, átadták őket a nővérek kezébe. Amikor a látóhatár megremegett, az éneklés abbamaradt. Beadták az utolsó gyermeket is a hajóba.

A látóhatárt villanások borították el, miközben a szerzetesek fölhágtak a létrán. A látóhatár végig vörösen felizzott. Felhőfal emelkedett a magasba a távolban, ahol addig nem volt felhő. A létrán a szerzetesek elfordították az arcukat a villanásoktól. Amikor a villanások kialudtak, visszanéztek.

Lucifer ábrázata förtelmes gombaként emelkedett a felhőfal fölé, lassan nyomult a magasba, mint valami óriás, aki végre lábra áll korszakos földi raboskodása után.

Fentről parancs harsant. A szerzetesek folytatták útjukat a létrán. Nemsokára mind a hajóban voltak már.

Az utolsó szerzetes megtorpant a légzsilipben. Megállt a nyílásban, levette a saruját. — Sic transit mundus [162] Sic transit mundus — így múlik el a világ (latin) — mormolta, ahogy visszanézett az izzásra. Összeütögette a saruja talpát, kiverte belőle a port. Az izzás már az égbolt harmadát elborította. A szerzetes megvakarta a szakállát, még egy utolsó pillantást vetett az óceánra, aztán hátralépett, becsukta a csapóajtót.

Párafelhő csapott elő, vakító fény villant, éles, sivító hang hallatszott, és a csillaghajó meglódult az ég felé.

A hullámok egyhangúan csapkodták a partot, kivetették az uszadékfát. A magas parti hullámok mögött egy elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Egy idő múlva a hullámok elkapták a hidroplánt, és a partra vetették az uszadékfával együtt. A hidroplán az oldalára borult, letörött a szárnya. Apró rákok nyüzsögtek vidáman a hullámok mélyén, meg tőkehalak, melyek a rákokkal táplálkoztak, és a cápa, mely felfalta a tőkehalakat, és kiválónak találta őket, a tenger pajkos brutalitásában.

Szél söpört át az óceán fölött, finom, fehér, fátyolos hamufelhőt sodort magával. A hamu belehullott a tengerbe, bele a hullámokba. A hullámok döglött rákokat mostak a partra az uszadékfával. Aztán partra mosták a tőkehalakat is. A cápa kiúszott a legmélyebb vizekbe, ott borongott a hideg, tiszta áramlatokban. Sokáig nagyon éhes maradt.

1.

2.

3.

4.

5.