Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat

— Micsoda!? — kiáltottam.

Mindenki sejtette, mi történhetett, anélkül hogy fordítottam volna. Sir Roger átkozódott, s eszelősen rontott Branitharra, ám a képernyőn eléje táruló látvány teljesen megbénította. Kardja hangos csörömpöléssel esett ki remegő kezéből. Arcát elöntötte a Veríték.

Iszonyatos volt! A Föld egy szempillantás alatt apró, alig látható ponttá zsugorodott, mintha egy feneketlen kútba esett volna. Körülöttünk lassan elsötétült az ég, s mindenfelé csillagok ragyogtak fel. Különös volt, hiszen még nem alkonyodott. Az egyik képernyőn a Nap, ragyogóbban sütött, mint valaha.

Sir Owain a walesiek nyelvén kiabált valamit. Én kétségbeesetten térdre borultam.

Branithar az ajtóhoz ugrott. Sir Roger utánavetette magát, és megragadta.

Fantasztikus küzdelem vette kezdetét.

Sir Owainnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Engem teljesen lenyűgözött az égitestek hátborzongatóan szép látványa. Képtelen voltam levenni a szemem a sötét foltokkal tarkított Földről, amitől oly gyorsan távolodtunk. Csak néztem az egyre zsugorodó gömbölyű alakját — mert csakugyan gömbölyű volt!

A halkan búgó hangot mélyebb váltotta föl. Újabb tűk rajzolgatták megfejthetetlen ábráikat. Kis idő elteltével már hatalmas sebességgel száguldottunk az űrben. Ismeretlen elven működő szerkezetek indultak be.

Magunk előtt megpillantottam a Holdat. Felszínét kisebb-nagyobb kiemelkedések és bemélyedések szabdalták. Nem akartam hinni a szememnek. Eddig úgy tudtuk, hogy a felszíne tökéletesen sima.

Zokogva próbáltam betörni a hazug képernyőt, de nem sikerült.

A küzdelemben eközben Sir Roger kerekedett felül. Branithar félájultan feküdt a padlón. A lovag zihálva hajolt fölé.

— Hol vagyunk? — kérdezte kimerültén. — Mi történt?

— Repülünk. Egyenesen a világűrbe — sóhajtottam. — Száguldunk a semmibe. — Tenyeremet a fülemre tapasztottam, hogy meg ne süketüljek, amikor beleütközünk a vészesen közeledő égitestek egyikébe.

Kis idő elteltével, mivel semmi sem történt, kinyitottam a szemem. Egy kék és egy aranyszínű gömb lebegett alattunk. A Föld és a Hold. A végtelen sötétséget csak a csillagok ragyogása törte meg. Mintha egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk volna.

Kétségbeesetten imádkoztam, Sir Roger elkeseredetten ordítani kezdett.

— Esküszöm, elbánok ezzel az átkozott hitszegő féreggel! — s vadul oldalba rúgta a még mindig a padlón fekvő Branithart. A wersgor felült, szemeit gúnyosan meresztette a lovagra.

Összeszedtem magam, és odafordultam hozzá.

— Mit tettél? Vissza kell juttatnod minket a Földre, különben pokoli kínok között halsz meg.

Felemelkedett, karjait összefonta a mellén, s lenézően végighordozta rajtunk a tekintetét.

— Barbárok! Ti komolyan azt hittétek, hogy elbánhattok egy intelligens lénnyel? Tegyétek csak, amit akartok! Elég büntetés lesz az nektek, amit majd az út végén kaptok.

— De hát mi az ördögöt csináltál?

Vérző száján undorító vigyor jelent meg.

— A hajó irányítását átadtam a robotpilótának. Mostantól minden automatavezérléssel működik: az, ahogyan kilépünk a légtérből, ahogy fokozzuk a sebességünket, az optikai hatások kompenzálása, a mesterséges gravitáció fenntartása, és az egyéb környezeti tényezők szabályozása.

— Akkor… állítsd le a motorokat!

— Lehetetlen. Most, hogy átadtam a gépnek az irányítást, már semmit sem tehetek. A vezérlőkar vízszintes helyzetben van, és mindaddig úgy is marad, míg meg nem érkezünk a Tharixanra. Ez a legközelebbi bolygó azok közül, amelyeken az én népem él.

Odaléptem a vezérlőpulthoz, és óvatosan megpróbáltam átállítani néhány kallantyút, de nem sikerült. Meg sem mozdultak. Ekkor a lovagok felé fordultam, és tolmácsoltam nekik Branithar szavait. Sir Owain siránkozni kezdett.

Sir Roger némi gondolkodás után megszólalt. Tekintete villámokat szórt.

— Meg kell tudnunk, vajon igazat mond-e. A vallatás során legalább megbűnhődik árulásáért.

Mint mindig, most is az én feladatom volt tolmácsolni a fogoly megvető szavait:

— Csak rajta! Töltsétek ki rajtam a haragotokat. Nem félek tőletek. Ám azt tudnotok kell, még ha sikerülne is megtörnötök engem, semmire sem mentek vele. Már semmin sem tudtok változtatni. A hajót senki sem állíthatja meg. Az automatavezérlést arra az esetre dolgoztuk ki, amikor a hajónak úgy kell eljutnia a célállomásra, hogy közben egyetlen lélek sem tartózkodik a fedélzeten. — Elgondolkodott, majd elkomorult tekintettel tovább beszélt. — Meg kell értenetek! Tudom, hogy nem vagytok gonoszak, de nem tehettem mást. Bátor nép a tiétek, őszintén sajnálom, hogy éppen a ti Földetekre kellett rátalálnunk. Ha nem nyúltok hozzám, megígérem, hogy közbenjárok majd az érdeketekben, amint megérkezünk a Tharixanra. Talán akkor életben maradtok.

Sir Roger gondterhelten simogatta borostás állat.

— Tehát a hajó újra irányíthatóvá válik, amint megérkezünk.

Csak csodálni tudtam a lelki erejét, amivel ilyen gyorsan túltette magát az előbbi megrázkódtatáson.

— Az út végén megfordulunk, és hazamegyünk.

— Ebben nem leszek a segítségetekre — mondta erre Branithar. — Egyedül pedig képtelenek lennétek visszatalálni, hiszen még a navigációs tájékoztatókat sem tudjátok használni. Olyan távolságban leszünk a Földetektől, amit a fény is csak ezer év alatt tud megtenni, ha a ti mértékegységetekkel számolunk.

— Ha másért nem is, de legalább udvariasságból megkímélhetnél minket az intelligenciánkra tett sértő megjegyzéseidtől! — fakadtam ki. — Ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy a fénynek óriási a sebessége.

Branithar vállat vont.

Sir Roger szeme felcsillant.

— Mennyi idő alatt érünk oda? — kérdezte.

— Tíz nap alatt — válaszolta Branithar. — Nem a bolygóink közötti óriási távolság miatt tartott ilyen sokáig, míg megtaláltunk benneteket. Másról van szó. A rengeteg csillag miatt történt.

— Hmm. Nézzük csak! A hajó a miénk, minden beépített és kézi fegyverével együtt. Teszünk róla, hogy a wersgorok megérni égessék a látogatásunkat.

Én pedig, éppúgy, ahogyan azt eddig is tettem, most is hűen tolmácsoltam.

— A legokosabb, amit tanácsolhatok, hogy amint megérkeztünk, azonnal adjátok meg magatokat. Igaz ugyan, hogy ezekkel a fegyverekkel meg lehet ölni egy embert, sőt egy egész várost is el lehet tüntetni velük a föld színéről, de a mi népünknek nem árthatnak. A bolygónkat ugyanis olyan védőburok veszi körül, ami mindenféle támadásnak képes ellenállni. A hajó ezzel szemben sokkal jobban ki van szolgáltatva a védelem erőinek. Megsemmisítése nem sok gondot fog okozni.

E szavak hallatán Sir Roger csak ennyit mondott:

— Mindenesetre van még tíz napunk, hogy a helyzetünket alaposan átgondolhassuk. Nem akarok pánikot. Mindannak, ami itt elhangzott, szigorúan titokban kell maradnia. Senki sem láthatja a képernyőket, azokat kivéve, akik most is jelen vannak itt. Én majd kitalálok valami hihető történetet, ami nem ijeszti meg annyira a többieket — mondta, s kiment a teremből. Vállára vetett köpönyege óriási szárnyként suhogott utána.

Mivel én — mint azt már korábban említettem — csak egy egyszerű tolmács voltam, így számos eseményből teljesen kimaradtam. Ennek ellenére igyekszem a történetemet hiányosságok nélkül elmesélni. Ha egyszeregyszer mégis elakadnék, akkor jobb híján a feltevéseimre fogok hagyatkozni. A lelkészek sokmindenről a gyóntatószékben értesülnek, s ha képesek a logikus gondolkodásra, módjukban áll tisztázni a kusza dolgokat; a gyónási titok megsértése nélkül. Úgy gondolom hát, hogy Sir Roger legelőször is asszonyához, Catherine-hez fordult, hogy elmondja neki a tényállást. Minden bizonnyal megnyugvást és bátorítást remélt hitvesétől, de ő, ehelyett eszeveszetten dühöngeni kezdett.