Poul Anderson - Idő-őrjárat

Keresünk — ffi., 21-40, lehetőleg nőtlen, kat. v. tech. tapaszt., jó fizikummal, magas fizetés, külföldi utazás. Engineering Studies Co. 305 E. 45,9-12 és 2-6.

— A munka, tudja, némileg különleges — mondta Mr. Gordon. — És bizalmas is. Bízhatok a titoktartásában?

— Általában igen — felelte Manse Everard. — De persze ez a titoktól függ.

Mr. Gordon elmosolyodott. Rejtélyes mosoly volt ez, az ajak zárt görbülete, ami más volt mindennél, amit Everard eddig látott. Gordon könnyedén beszélte a mindennapi Általános Amerikait, és szolid öltönyt viselt, mégis volt benne valami idegen, de ez nem sötét bőrét, szakálltalan arcát, vagy kaukázusi orra fölött barnálló mongolos szemeit jelentette. Valami megfoghatatlan dolog volt.

— Nem vagyunk kémek, ha erre gondolt — mondta Gordon.

Everard elvigyorodott.

— Ne haragudjon. Kérem, ne gondolja, hogy én is olyan hisztérikus lettem, mint ez az ország. Különben sem dolgoztam még soha bizalmas adatokkal. De az önök hirdetésében tengerentúli feladatokról volt szó, és ahogy most a dolgok állnak — szeretném, ha megmaradna az útlevelem, ugye megérti?

Everard termetes, szögletes vállú férfi volt, nyűtt arcú, katonásra nyírt, barna hajú. Papírjai ott feküdtek előtte: katonai elbocsátópapírja, mechanikai mérnökként végzett munkáinak tanúsítványai. Mr. Gordon szinte meg se nézte őket.

Az iroda maga teljesen szokványos volt: egy íróasztal, néhány szék, egy iratszekrény, és egy hátsó ajtó. A hat emeletnyi magasból New York nyüzsgő forgalmára lehetett kilátni.

— Önálló szellem — mondta a férfi az íróasztal mögött. — Ez tetszik nekem. Nagyon sokan már az elején olyan meghunyászkodva jönnek be, mintha alig várnák, hogy beléjük rúgjanak. Persze az ön hátterével nem kell ennyire aggódnia. Tud munkát szerezni, még ilyen… ó, azt hiszem, a pillanatnyi szakkifejezés szerint átmeneti gazdasági pangásnak mondják.

— Én többfelé érdeklődtem — mondta Everard. — Mint látja, külföldön is dolgoztam, és szeretnék újra utazni. De az igazat megvallva egyelőre fogalmam sincs, mit csinál az ön cége.

— Sok mindennel foglalkozunk — közölte Mr. Gordon. — Lássuk csak… maga harcolt már. Franciaországban, Németországban — Everard pislogott: a papírjai közt ott volt kitüntetéseinek felsorolása is, de esküdni mert volna rá, hogy a fickónak nem volt ideje elolvasni. — Hmmm… megtenné, hogy megfogja azokat a dudorokat a széke karfáján? Köszönöm. Nos, hogyan reagál a fizikai veszélyre?

Everard dühbe jött.

— Idefigyeljen…

Mr. Gordon tekintete egy szerkezetre villant az íróasztalán: egy doboz volt csupán, mutatótűvel és néhány tárcsával. — Ugyan, hagyja. Hogyan vélekedik az internacionalizmusról?

— Mondja…

— A kommunizmusról? A fasizmusról? A nőkről? A személyes ambícióiról?… Ez minden. Nem kell válaszolnia.

— Hát ez meg mi a fene? — vakkantotta Everard.

— Egy kis pszichológiai teszt. Felejtse el. Nem érdekelnek a vélekedései, csak annyiban, amennyiben alapvető érzelmi orientációját tükrözik. — Mr. Gordon hátradőlt, és ujjbegyeit összeillesztette maga előtt. — Idáig nagyon ígéretes. A felállás a következő: olyan munkát végzünk, ami, mint ön is tudja, szigorúan bizalmas. Éppen… hm… egy kis meglepetést akarunk szerezni a versenytársainknak — kuncogott. — Menjen csak, és jelentsen az FBI-nak, semmi akadálya. Minket már átvizsgáltak, és tiszták vagyunk. Látni fogja, hogy valóban folytatunk nemzetközi pénzügyi és tervezési tevékenységet. De a munkának van egy másik aspektusa is, és ehhez van szükségünk emberekre. Száz dollárt kap, ha bemegy a hátsó szobába és elvégez egy tesztsorozatot. Körülbelül három órán át fog tartani. Ha nem felel meg, akkor békével elmehet. Ha viszont alkalmasnak bizonyul, leszerződünk magával, mindent megtud, és elkezdődik a kiképzése. Benne van?

Everard tétovázott. Nem szerette, ha siettetik. Az irodán és ezen a nyájas idegenen kívül még semmit sem látott a vállalatból. Mégis…

Megvan a döntés.

— Leszerződöm, de csak az után, hogy mindent elmondtak.

— Ahogy óhajtja — vont vállat Mr. Gordon. — Készüljön. A tesztek majd eldöntik, hogy így lesz, vagy sem. Nagyon jók a módszereink.

Ez legalább igaz volt. Everard tudott egy keveset a modern pszichológiáról: enkefalográfok, asszociációs tesztek, Minnesota-profil. A körülötte villogó és zümmögő, eltakart masinák közül egyet sem ismert fel. Azoknak a kérdéseknek, amiket az asszisztens — egy fehérbőrű, tökéletesen szőrtelen, meghatározhatatlan korú, erős akcentussal és tökéletesen kifejezéstelen arccal beszélő ember — föltett neki, látszólag semmihez nem volt közük. És mi lehet az a fémsisak, amit a fején kell hordania? Vajon mibe vezetnek belőle a drótok?

Időnként lopva a kijelzőkre tekintett, de a számok és betűk, amiket látott, semmire sem hasonlítottak, amit ismert. Nem angol, nem francia, nem orosz, nem görög, nem kínai, semmi olyan, ami i.sz. 1954-hez rendelhető lett volna. Talán már akkor kezdte sejteni az igazságot.

A teszt előrehaladtával valami furcsa öntudat alakult ki benne. Manson Emmert Everard, 30 éves, az Amerikai Hadmérnökök hajdani hadnagya, amerikai, svédországi és arab tervezési és kivitelezési tapasztalatokkal, még nőtlen, bár egyre inkább csendes irigységgel figyeli házas barátait. Jelenleg nincs barátnője, semmilyen szoros érzelmi kapcsolata, kicsit könyvmoly, makacs pókerjátékos, szereti a vitorlásokat, a lovakat és a puskákat, szabadságát táborozással, horgászással tölti. Persze mindezt eddig is tudta, de csak széteső tényszilánkok formájában. Nagyon különös volt ez az érzés, ahogy hirtelen egyetlen integrált organizmusnak látta magát, ez a felismerés, hogy minden egyes tulajdonsága egy átfogó mintázat apró, de nélkülözhetetlen eleme.

Kimerülten és izzadtan jött ki. Mr. Gordon cigarettával kínálta, aztán fürge tekintettel átfutotta a kódolt adatlapokat, amiket az asszisztens átadott neki. Időnként félhangon elismételt egy-egy mondatot:

— Zeth-20 kéreg… itt differenciálatlan értékelés… antitoxinra fizikai reakció… gyengeség a központi koordinációban… — Átcsúszott akcentusba, dallamos és furcsa magánhangzókat használó beszéde semmihez sem volt fogható Everard hosszú tapasztalatában, amit az angol nyelv különféle torzításairól szerzett.

Csak fél óra múlva nézett föl újra. Everard már kezdett nyugtalankodni, erőtlen düh kapálózott benne a hánya veti bánásmód miatt, de az érdeke azt diktálta, hogy maradjon nyugton. Mr. Gordon széles, elégedett mosolyra húzta valószínűtlenül fehér fogsorát.

— Ó. Végre. Tudja, hogy már huszonnégy jelentkezőt utasítottam el? De maga meg fog felelni. Határozottan meg fog felelni.

— Mihez fogok megfelelni? — hajolt előre Everard, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.

— Az őrjárathoz. Afféle rendőr lesz.

— Igen? És hol?

— Mindenhol. És mindenkor. Kapaszkodjon meg: nem lesz mindennapi, amit hallani fog.

— Tudja, a mi cégünk, bár teljesen törvényes, csak homlokzat és anyagi forrás. Valódi tevékenységünk az, hogy őrjáratozunk az időben.

Az Akadémia az amerikai Nyugaton volt. Az oligocén korszakban, a füves puszták meleg időszakában, amikor az ember patkányszerű ősei még óriás emlősök döngő léptei elől cikáztak. Az Akadémiát ezer éve építették, és félmillió évre szánták — elegendő időre ahhoz, hogy az Idő-őrjárat számára elegendő végzőst biztosítson — aztán pedig majd gondosan megsemmisítik, hogy nyom se maradjon utána. Aztán majd jön a jégkorszak, jön az ember, és i.sz. 19352-ben (a Morenniai Diadal 7841-edik évében) ez az ember felfedezi az időn keresztüli utazás módját és visszatér az oligocénbe, hogy létrehozza az Akadémiát.