Poul Anderson - Idő-őrjárat

— Szerettem volna itt élni — jegyezte meg.

— Igen? Ezzel az orvostudománnyal meg fogászattal?

— De hulló bombák nélkül — felelte Whitcomb némi daccal.

Mainwethering már végzett az előkészületekkel, mire visszatértek az irodába. Szivarral pöfékelve járkált fel s alá, párnás kezeit összefonta a háta mögött, és belekezdett a történetbe:

— A fémet nagy valószínűséggel azonosították. Izotópikus hajtóanyag a harmincadik századból. Az ellenőrzés feltárta, hogy az Ing Birodalom egyik kereskedője látogatott el 2987-be, hogy nyersanyagokat cseréljen szintropára, aminek a titka feledésbe merült az Interregnum alatt. Természetesen tett bizonyos óvintézkedéseket, és megpróbálta a Szaturnusz Rendszerből érkezett kalmárnak kiadni magát, de ezzel együtt eltűnt, az időfülkéjével együtt. Feltehetően 2987-ben valaki rájött a kilétére, és megölte az időgépéért. Az őrjáratot értesítették, de nyoma sem volt a gépnek. Végül a tizenötödik századi Angliában találta meg két járőr, hmm, Everard és Whitcomb nevűek.

— Ha egyszer már sikerrel jártunk, akkor minek vacakolunk még? — vigyorodott el az amerikai.

Mainwethering megütközve pillantott rá. — De drága uram! Még nem jártak sikerrel. A munka még önökre vár, az önök és az én időérzékelésem szerint is. És kérem, nem vegyék garantáltnak a sikert csak azért, mert a történelem feljegyzi. Ez a dolog nem hajlíthatatlan: az embernek szabad akarata van. Ha kudarcot vallanak, akkor a történelem megváltozik, és sosem fog beszámolni az önök sikeréről: és én sem mondtam ezt el önöknek. Pontosan ez az, ami megtörtént — már ha a "történt" szót lehet alkalmazni itt — abban a néhány esetben, amikor az Őrjárat sikertelenségről számolt be. Ezeken az ügyeken továbbra is dolgoznak, és ha végül sikerre viszik őket, akkor megváltozik a történelem, és az eredmény mintha mindig is létezett volna. Tempus non nascitur, fit, már ha megengedhetek magamnak egy kis gúnyt.

— Jól van, jól van, csak vicceltem — mondta Everard. — Induljunk. Tempus fugit — A g betűt némi gonosz hátsó gondolatokkal mondta bele, és Mainwethering összerezzent.

Kiderült, hogy még az Őrjárat is keveset tud arról a sötét korszakról, amikor a rómaiak elhagyták Britanniát, a római-brit civilizáció megroppant, és a britek előretörtek. Ez a kor sosem tűnt túlságosan fontosnak. Az i.sz. 1000-es londoni iroda minden fellelhető anyagot megküldött, elfogadható ruhadarabokkal együtt. Everardék egy teljes órát töltöttek eszméletlenül a hipnotikus tanítógépekben, hogy folyékony latintudással, valamint több szász és jütlandi dialektus, meg a dívó szokások ismeretével ébredjenek.

A ruha nagyon szokatlan volt: durva vászonból készült nadrág, ing és kabát, bőrcsuklya, valamint madzagok és zsinórok rengetege. Hosszú lenszőke paróka alá rejtették modern frizurájukat: borotvált ábrázatuk észrevétlen maradhatott, még az ötödik században is. Whitcomb fejszét, Everard kardot cipelt magával, amelyet méretre készítettek magas széntartalmú acélból, de a biztonság kedvéért egy-egy kis huszadik századi szónikus sokkfegyver is ott lapult a kabátjuk alatt. Páncéljuk nem volt, de az időugróhoz volt két motoros bukósisak a nyeregtáskában: ezek nem fognak feltűnést kelteni a házi készítésű felszerelések korában, ezenkívül sokkal erősebbek és kényelmesebbek, mint az igaziak. Némi elemózsiát is magukhoz vettek, na meg néhány agyagkorsónyit a jóféle viktoriánus sörből.

— Kiváló — húzott elő Mainwethering egy órát a zsebéből, és figyelmesen megnézte. — Itt fogom várni önöket… mondjuk négy órakor. Vannak kéznél fegyveres őreim, ha esetleg foglyot hoznának magukkal, aztán pedig megteázhatunk. — Kezet rázott velük. — Jó vadászatot!

Everard az időgépre pattant, a tárcsát i.sz. 464-re, Addletonra, egy nyári éjszakára állította, aztán elindultak.

Telihold volt. A vidék szélesen és elhagyatottan terült szét a kilátást sötét erdő zárta el. Valahol felvonyított egy farkas. A sírhalom már ott volt: későn érkeztek.

Az antigravitációs egységgel felemelkedve felülről tekinthettek a sűrű, árnyas rengetegre. Egy kis tanya szerénykedett mintegy mérföldnyire a sírdombtól, egy durva deszkákból ácsolt ház és kisebb melléképületek. A rezzenetlen holdfényben teljesen nyugodtnak látszott.

— Művelt földek — jegyezte meg Whitcomb. Hangját suttogóra fogta a végtelen csendességben. — A jütlandiak és a szászok főleg szabad kisbirtokosok voltak, akik földet keresve jöttek ide. A briteket már jópár éve kiverték innen.

— Meg kell tudnunk mindent arról a temetésről — mondta Everard. — Menjünk vissza akkorra, amikor a sírt ásták? Nem, talán biztonságosabb, ha most kérdezősködünk, egy kicsit később, amikor már lecsillapodtak a kedélyek. Mondjuk holnap reggel.

Whitcomb bólintott, mire Everard egy bozótos oltalmába vitte a gépet, és előre ugrottak öt órát. A nap vakítóan ragyogott az északkeleti égen, harmat csillogott a hosszú fűszálakon, és a madarak istentől elrugaszkodott csivitelést műveltek. Leszálltak a gépről, aztán felküldték, hogy körülbelül tíz mérföldes magasságban lebegjen fölöttük, ahonnan majd a sisakjukba épített rádió hívására fog leereszkedni.

Nyíltan közelítettek a tanyához, kardjuk és fejszéjük lengetésével ijesztve el a feléjük acsargó vad küllemű kutyákat. A tanya udvara kövezetlen volt, ellenben gazdagon borította a sár és a trágya. Mezítelen, szöszke fejű gyerekek kandikáltak ki rájuk egy sárból és vesszőből tapasztott kunyhóból. Egy kislány, aki a kunyhó előtt fejt egy rozoga kis tehenet, elvisította magát, egy zömök, alacsony homlokú cseléd, aki a disznóknak adott moslékot, lándzsára kapott. Everard fintorogva gondolt arra, mi lenne, ha százada néhány "Nemes Észak"-rajongója idelátogathatna.

Fejszét markoló, szürke szakállú ember jelent meg a ház ajtajában. Mint ebben a korban mindenki, jópár centiméterrel kisebb volt a huszadik századi átlagnál. Aggályosan felmérte őket, mielőtt jó reggelt kívánt volna nekik.

Everard udvariasan elmosolyodott.

— Uffa Hundingssonnak hínak, eppedig a fivérem, Knubbi — mondta. — Jütlandi kalmárok vogymuk, és Canterburybe tartunk. (Persze a régi nevét, a Cant-wara-byriget használta.) — Hajónk kikötési helyétől elindulván eltévedtünk, és egész éjszakai tévelygés után találtunk házadra.

— Én Wulfnoth vónék, Aelfred fia — mondta a gazda. — Lépjetek be és költsétek el velünk szerény früstökünket.

A ház nagy volt, homályos és füstös, tele zsongó sokadalommal: Wulfnoth gyerekei, azok házastársai és gyerekei, jobbágyok és az ő feleségük és gyermekeik. A reggeli nagy fatálakon érkezett: félig főtt szalonna, amit gyenge, savanyú sörrel öblítettek le. Nem volt nehéz szóba elegyedni: az itteni emberek éppen olyan pletykásak voltak, mint a világtól elzárt bugrisok bárhol másutt. A baj ott volt, hogy Everardéknak hihető beszámolót kellett kitalálniuk arról, hogy mi újság Jütlandban. Wulfnoth, aki nem volt ostoba, egyszer-kétszer rajtacsípte őket, hogy rosszat mondanak, de Everard szilárdan kijelentette:

— Hamisságot hallottál. A hírek gyakran furcsák lesznek, ha átkelnek a tengeren. — Meglepve látta, hogy még mindig ennyire eleven a kapcsolat az őshazával. De az időjárásról és a termésről folytatott társalgás nem sokban különbözött attól, amit a huszadik századi Középnyugaton is tapasztalhatott az ember.