Poul Anderson - Idő-őrjárat

— Oké — Everard és Whitcomb újra felpattantak a gépre, és eltűntek. Mainwethering sóhajtott, ásított egyet, adott néhány instrukciót a titkárának, aztán hazament. Reggel 7:45-kor, amikor gép megint materializálódott, a titkár ott volt.

Everard most először érezte meg az időutazást a maga valóságában. Az eszével eddig is ismerte, és kellőképpen csodálta, de érzelmei számára csak egzotikum volt. Most egy ismeretlen London utcáin zötykölődött egy jópofa taxiban (nem turista-csalogató anakronizmus, hanem poros, elnyűtt, igazán működő kocsi), beszívta a levegőjét, amiben por ugyan több volt, mint a huszadik században, benzingőz viszont egyáltalán nem, látta a tolakodó tömeget — cilinderes és keménykalapos urakat, piszkos kubikosokat, hosszúszoknyás nőket, ezeket a saját valóságos dolguk után siető, nevető és komor emberi lényeket — és ekkor döbbent rá a maga teljes valóságában, hogy itt van. Az anyja még meg sem született, a nagyszülei még fiatal házasok, akik még csak most kezdenek beletörni a közös istrángba, Grover Cleveland az Egyesült Államok elnöke, és Viktória az angol királynő. Kipling most ír, és Amerikában még hátravannak az utolsó indiánfelkelések…

Mintha fejbekólintották volna.

Whitcomb nyugodtabban viselte a dolgot, de tekintete egy pillanatra sem állapodott meg, úgy pásztázta Anglia dicsőséges korának jelenetit.

— Kezdem érteni — mormolta. — Sosem tudtak megegyezni abban, hogy ez a természetellenes, felfuvalkodott konvenciók és a rosszul leplezett brutalitás kora volt-e, vagy a hanyatló nyugati civilizáció utolsó virágbontása. Ahogy így elnézem ezeket az embereket, rá kell jönnöm, hogy ezzel mindent elmondtak, a jót is és a rosszat is, mert itt nem egyszerre mindenkivel történt valami, hanem milliónyi emberrel külön-külön.

— Igen — mondta Everard. — Ez valószínűleg minden korra igaz.

A vonat szinte ismerős volt. Nem sokban különbözött az angol vasutak 1954-es kocsijaitól, ami Whitcombot szarkasztikus megjegyzésekre ragadtatta a szent és sérthetetlen hagyományokkal kapcsolatban. Néhány óra múlva leszálltak egy gondosan ápolt virágágyásokkal övezett álmos kis vidéki állomáson, ahol kocsit fogadtak, hogy a Wyndham-birtokra vigye őket.

Egy udvarias rendőr néhány futó kérdés után beeresztette őket. Archeológusnak adták ki magukat — Everard amerikainak, Whitcomb pedig ausztrálnak — akik rendkívül szerettek volna Lord Wyndhammal találkozni, és megrázta őket a lord tragikus halála. Mainwethering, akinek a keze, úgy tűnt, mindenhová elér, a British Museum egyik jól ismert szaktekintélyétől származó ajánlólevelekkel látta el őket. A Scotland Yard nyomozója beleegyezett, hogy megtekinthessék a sírt — "az ügy megoldást nyert, uraim, nincs több nyom, még ha a tisztelt kolléga ezt nem is így gondolja, haha!". A magándetektív savanyúan elmosolyodott és összehúzott szemmel méregette őket, ahogy a sírhoz léptek: magas, vékony, sólyomarcú ember volt. Zömök, bajuszos, enyhén bicegő férfi kísérte, amolyan titkárféle.

A sírbolt hosszú és magas volt, fű nőtte be, csak a sír kamra fölött látszott az ásás sebhelyén a föld. Valamikor durva deszkakorláttal volt körülkerítve, de a tákolmány már rég összedőlt: a deszka egyes darabjai még mindig ott hevertek a mocsokban.

— Az újságok említést tettek egy fémládikóról is — mondta Everard. — Vethetnénk arra is egy pillantást?

A felügyelő beleegyezőleg bólintott, és egy melléképülethez vezette őket, ahol a jelentősebb leletek voltak kiterítve egy asztalra. A ládika kivételével mindegyikből csak korrodált fém vagy törött csont maradt.

— Hm — mondta Whitcomb. Elgondolkodva méregette a kis doboz sima, sértetlen felületét. Kékesen csillogott: valami még felfedezetlen, időtálló ötvözet. — Felettébb különös. Egyáltalán nem primitív. Az ember szinte azt hinné, hogy valami masina, mi?

Everard óvatosan közelebb lépett. Meglehetősen biztos volt benne, hogy mit fog találni, és ilyen ügyekben a Sogenannte Atomkor embere a lehető legelővigyázatosabb. Táskájából előhúzott egy számlálót, és a ládikához tartotta. A tű kilendült, nem túlságosan, de…

— Érdekes eszköz — jegyezte meg a felügyelő. — Megkérdezhetem, mi ez?

— Kísérleti elektroszkóp — hazudta Everard. Óvatosan felhajtotta a fedelet, és a doboz fölé tartotta a számlálót.

Atyaúristen! Ez a sugárzásmennyiség egy nap alatt megöl egy embert! Éppen csak egy pillantást vetett a nehéz, tompán csillogó rudakra, aztán visszacsapta a láda fedelét. — Legyenek óvatosan ezzel ez anyaggal! — mondta remegő lábbal. Hál' istennek az, aki ezt a pokoli szállítmányt idehozta, az olyan korból jött, amikor már le tudták árnyékolni a sugárzást.

A magándetektív hangtalanul mögöttük termett. Éber arcára ragadozópillantás költözött.

— Tehát azonosította a tartalmát, uram? — kérdezte csendesen.

— Igen. Azt hiszem, igen — Everardnak eszébe jutott, hogy Becquerel még vagy két évig nem fogja felfedezni a sugárzást: még a röntgenig is több mint egy év van hátra. Körültekintően kell viselkednie. — Az… indiánok között hallottam történeteket mérgező ércekről…

— Felettébb érdekes — kezdte tömködni öblös pipáját a detektív. — Mint a higanypor, ugye?

— Ugye akkor Rotherhithe rakta a dobozt a sírba? — motyogta a detektív.

— Ne nevettesse ki magát! — reccsent rá a detektív. — Három vonalon is teljes oksági láncolattal tudom bizonyítani, hogy Rotherhithe tökéletesen ártatlan. Engem a lord halálának tényleges oka zavart meg. De ha úgy van, ahogy ezek az urak állítják, és történetesen valami halálos méreg volt elásva a sírban… a sírrablók elijesztésére? Mindazonáltal kíváncsi vagyok, hogyan juthattak hozzá az ősi szászok egy amerikai ásványféleséghez. Talán mégis lehet valami azokban az elméletekben, miszerint a korai föníciaiak áthajózták az Atlanti óceánt. Saját szakállamra végeztem egy kis kutatást azzal az ötletemmel kapcsolatban, hogy a kimri nyelv kaldeus elemeket tartalmaz, most viszont ez megdőlni látszik.

Everard némi bűntudattal látta, mit művel a régészet tudományával. A ládát szépen be fogják dobni a tengerbe, és elfeledkeznek róla. Whitcombbal együtt a lehető leghamarabb kimentették magukat és távoztak.

Londonba visszafelé menet, amikor biztonságban, magukban ültek a fülkében, az angol előszedett egy rothadófélben lévő fadarabot.

— Beleesett a zsebembe a sírnál — közölte. — Segíteni fog az időmeghatározásnál. Ideadnád azt a C-14-es számlálót? — A szerkezetbe csúsztatta a fadarabot, elfordított néhány kapcsolót, és leolvasta az eredményt: — Ezernégyszázharminc éves, plusz-mínusz tíz év eltéréssel. A sírdombot tehát… hmmm… i.sz. 464 körül emelhették, amikor a jütlandiak még éppen letelepedőben voltak Kentben.

— Ha azok a rudak ennyi idő múltán is olyan veszélyesek — mormogta Everard — akkor milyenek lehettek eredetileg? Nehéz elképzelni, hogyan lehet ilyen aktvitást elérni ilyen hosszú felezési idő mellett, de ott a jövőben olyanokra is képesek lehetnek, amiről az atomkor még csak nem is álmodik.

Benyújtották jelentésüket Mainwetheringnek, aztán városnézéssel töltötték a napot, amíg az irodavezető elküldte üzeneteit az időbe, és mozgásba hozta az Őrjárat roppant gépezetét. Everardot érdekelte, sőt, minden komorsága és nyomora ellenére is szinte lenyűgözte a viktoriánus London. Whitcomb szemébe távoli tekintet költözött.