Poul Anderson - Delenda est

Jó dolog a vadászat a húszezer évvel ezelőtti Európában, a téli sport-lehetőségek pedig egyenesen fantasztikusak. Ezért az Őrjárat, ami mindig szívén viselte magasan képzett tagjainak érdekeit, fenntart egy házat a pleisztocén-kori Pireneusokban.

Manse Everard egy üvegezett verandán álldogált, és a jégkék távolba nézett az északi lejtők felé, ahol a hegyek erdőkbe, mocsarakba és tundrákba lankásodtak. Bő zöld nadrág és huszonharmadik századi inzulsynth tunika volt rajta, csizmáját egy tizenkilencedik századi francia-kanadai mester készítette saját kezűleg. A szájában meghatározhatatlan eredetű hangafa pipa füstölgött. Valami halvány nyugtalanság vibrált körülötte, és ügyet sem vetett a bentről kiszűrődő zajra: féltucat ügynök iszogatott, beszélgetett és klimpírozott a zongorán.

Egy cro-magnoni hegyivezető vágott át a hólepte udvaron: magas, jóvágású fickó meglehetősen eszkimós öltözékben (a romantikus képzelet miért nem tulajdonított soha annyi józan észt a paleolitikus embernek, hogy dzsekit, nadrágot és csizmát hordhasson a jégkorszakban?), festett arccal, övén az egyik acélkésével, amiért elszegődött. Az őrjárat meglehetősen szabadon cselekedhetett ilyen messze az időben. Nem állt fenn a múlt megzavarásának esélye, mert a fém elrozsdál, az idegeneket pedig néhány évszázad alatt elfelejtik. A legfőbb gond az volt, hogy a szabadosabb későbbi korokból származó női ügynökök mindig szerelmi ügyekbe keveredtek a bennszülött vadászokkal.

Piet van Sarawak (holland-indonéz-vénuszi, a korai i.sz. huszonnegyedik századból), ez a karcsú, sötét bőrű fiatalember, akinek külseje és technikája bízvást versenyre kelhetett a vadászokéval, odalépett Everardhoz. Ő is Független volt, készen arra, hogy beavatkozzon bármelyik miliőben, és már dolgoztak is együtt az amerikaival. Együtt vették ki a szabadságukat.

Először a fiatalabbik szólalt meg, temporálban:

— Hallom, Toulouse mellett mammutokat láttak. — A város ugyan még javában nem létezett, de a szokás hatalma erős volt.

— Már lőttem egyet — mondta Everard türelmetlenül. — Meg síeltem is, hegyet is másztam, és a helyi táncokat is megtekintettem.

Van Sarawak bólintott, elővett egy cigarettát, és rágyújtott. A csontok kiálltak vékony barna arcából, ahogy beszívta a füstöt.

— Jót le lehet lógni itt — helyeselt — de egy idő után már kicsit unalmas a kinti élet.

Még vagy két hét volt hátra a szabadságukból. Elméletben szinte az indulásuk pillanatába térhettek volna vissza, egy ügynök bármennyit lehetett szabadságon, de valójában valószínű élethosszának egy meghatározott százalékát a munkának kellett szentelnie. (Sosem mondták meg senkinek, mikor kell majd meghalnia, és mindenkinek több esze volt annál, minthogy ezt meg akarja tudni. Amúgy sem lehetett volna benne biztos, hisz az idő változékony. Az ügynöki állás egyik mellékes haszna a danelli élethosszabbító kezelés volt.)

— Én most fényeket szeretnék — folytatta Van Sarawak — zenét, és lányokat, akik hírét sem hallották az időutazásnak…

— Rendelést vettem! — mondta Everard.

— Augusztusz Rómája? — kérdezte a másik mohón. — Ott még sosem voltam. Hipnóval gyorsan megtanulnám a nyelvet meg a szokásokat…

Everard a fejét rázta.

— Nem olyan jó, mint amilyen a híre. De ha már úgyis előre akarunk menni, akkor a legszívderítőbb romlottságot éppen az én miliőmben találhatjuk meg. Mondjuk, New Yorkban… Már ha az ember tudja a megfelelő telefonszámokat. Én pedig tudom.

Van Sarawak felkacagott.

— Én is ismerek egy pár helyet a saját szektoromban — felelte —, de őszintén szólva, egy pionír-társadalom nem igen tud mit kezdeni a szórakozás kifinomultabb módozataival. Jól van, akkor menjünk New Yorkba. Mikorra is?

— Legyen 1960. Ez volt az utolsó idő, amikor rendes mindennapi személyemben ott éltem, mielőtt most idejöttem.

Egymásra vigyorogtak, és mentek csomagolni. Everard előrelátóan hozott magával néhány huszadik századi ruhát a barátja méretében.

Miközben egy kicsi bőröndbe dobálta ruháit és a borotváját, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja-e Van Sarawak iramát. Sosem volt az a lumpoló fajta, azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a tivornyázó élethez. Egy jó könyv, egy szolid kanmuri, egy pofa sör — az ő tempója ez volt. De néha még a legjózanabb embernek is ki kell rúgnia a hámból.

Főleg akkor, ha az Időőrjárat Független ügynöke, ha állása az Engineering Studies Társaságnál csak álca történelmi kalandozásaihoz, ha látta, hogyan lehet megváltoztatni a történelemben a kisebb dolgokat — nem Isten keze által, ami még elviselhető lett volna, hanem halandó és esendő emberek által —, hisz Istennel azért még a danelliek sem értek fel, ha örökké kísértette egy nagyobb változás lehetősége, melynek következtében ő és az egész világa sem jön létre soha… Everard nyűtt, jelentéktelen arca grimaszba rándult. Beletúrt drótszerű barna hajába, mintha ki akarná söpörni belőle a gondolatot. Haszontalan dolog ezen rágódni. A nyelv és a logika csődöt mond a paradoxonokkal szemben. Az ilyen pillanatokban a legjobb lazítani egy kicsit.

Felkapta a bőröndjét és elment Piet Van Sarawakért.

Kicsi, kétüléses antigrav gépük készen várta őket a garázsban. Ránézésre szinte hihetetlen volt, hogy a kapcsolókat a Föld bármely pontjára és bármilyen időpillanatra be lehetett állítani. De hisz egy repülőgép is maga a csoda, vagy egy hajó, vagy a tűz.

Van Sarawak ezt énekelte teli torokból, és lehelete felhőkben szállt a fagyos légben, amikor a hátsó ülésre pattant. A dalt akkor tanulta, amikor XIV. Lajos ármádiáját kísérte. Everard elnevette magát.

— Ne olyan hevesen, fiú!

— Jaj, gyerünk már — trillázta a fiatalabbik. — Csodás ez a kontinuum, vidám és nagyszerű a világegyetem. Nyomasd meg a gépet!

Everard nem volt ilyen biztos a dolgában: már épp elég emberi nyomorúságot látott az idők során. Az ember egy idő után belefásul a szakmába, de valahol a lelke mélyén valami felsír, amikor egy paraszt ránéz elkínzott szemeivel, vagy amikor hallja egy lándzsával átszúrt katona sikolyát, vagy amikor a szeme láttára pusztul el egy város a radioaktív robbanásban. Meg tudta érteni a fanatikusokat, akik megpróbálták megváltoztatni az eseményeket. Csak éppen olyan valószínűtlen, hogy ténykedésükkel bármit is jobbra fordítanak…

Beállította a kapcsolókat az Engineering Studies raktárára: ez jó, biztos hely, ahol megjelenhetnek. Aztán elmennek a lakására, és akkor kezdődhet a buli.

— Remélem, elbúcsúztál minden itteni hölgyismerősödtől — csipkelődött Everard.

— Ó, biztosíthatlak, hogy nagyon is gálánsan. Gyerünk már. Olyan lassú vagy, mint a csurrantott melasz a Plútón. Ismereteim szerint ezt a gépet nem evezővel kell elhajtani hazáig.

Everard megvonta a vállát, és elfordította a főkapcsolót. A garázs eltűnt körülöttük.

Egy pillanatig mozdulatlanságban tartotta őket a döbbenet.

A terep apránként bontakozott ki előttük. Néhány arasznyira a talaj fölött jelentek meg — a gépet úgy tervezték, hogy sose bukkanjon elő szilárd objektum belsejében — és mivel ez váratlan dolog volt, fogcsattintó döccenéssel zöttyentek a járdára. Valami tér-félén voltak. A közelben egy szökőkút csobogott, kőmedencéjét egymásba fonódó indák faragványa díszítette. A térből utcák ágaztak ki a hat-tíz emeletes, szögletes tégla- vagy betonházak között, amelyek vad színekben és mintákban pompáztak. Autók is voltak: ormótlan, semmilyen ismert típushoz nem hasonlító alkotmányok, valamint rengeteg ember.