Poul Anderson: Delenda est

Felállt. Everard megpaskolta a lány kezét — meleg, puha kis kezek — és alattomosan rámosolygott. — Bátorság, fiú! — mondta angolul. A lány megremegett, elhúzta a kezét, és újabb védőjelet vetett magára.

— Nos — kérdezte Sarawak, amikor egyedül maradtak — mit tudtál meg? — Miután Everard elmesélt neki mindent, az állat kezdte vakargatni, úgy mormolta: — Szép kis szinuszoid-gyűjtemény. Ennél rosszabbra is fordulhatott volna a világ.

— Vagy jobbra — mondta Everard. — Nincs atombombájuk, de penicillinjük sem, ezt le merném fogadni. A mi dolgunk nem az, hogy istent játsszunk.

— Nem. Gondolom, nem — sóhajtott a vénuszi.

Zaklatott napjuk volt. Már leszállt az éj, amikor lámpások csillantak a folyosón, és egy katona kinyitotta a cellájukat. A rabokat csendben egy hátsó kijárathoz vitték, ahol két automobil várakozott: betuszkolták őket az egyikbe, és az egész csapat útnak indult.

Catuvellaunanban nem volt közvilágítás, de különösebb éjszakai forgalom sem. Ettől valahogy még valószínűtlenebb lett a sötétben terpeszkedő város. Everard az autó mechanikai szerkezetére koncentrált. Gőzhajtású volt, ahogy gondolta, és porított szenet égetett el. Gumírozott kerekű, karcsú testű, kihegyesedő orrú jármű volt kígyófejes orrdísszel: az egész batár egyszerű működésűnek, jól megépítettnek tűnt, de a tervezése nem volt valami remek. Úgy látszott, hogy ez a világ valamiféle hüvelykujj-szabályokon alapuló mérnöki tevékenységet fejlesztett ki, de rendszerezett tudományról szó sem volt.

Áthaladtak egy ormótlan vashídon Long Island felé, ami most is a jómódú népek lakónegyede volt. Az olajlámpa-fényszórók gyengécske fénye mellett is gyorsan haladtak. Kétszer kis híján balesetet szenvedtek: nem voltak forgalmi jelzések, a sofőröknek pedig láthatóan nem volt kenyere az óvatosság.

Kormány és közlekedés… hmm. Az egész valahogy a franciákra vall, kivéve azt a két rövid kis intermezzót, amikor Franciaország egy Navarrai Henriket vagy egy Charles de Gaulle-t mondhatott magáénak. Franciaország erősen kelta volt. Everard nem volt híve a veleszületett faji vonások elméletének, de valamivel mégis magyarázni kell azokat a tradíciókat, amelyek olyan ősiek, hogy már öntudatlanná és kiirthatatlanná válnak. Egy olyan nyugati világ, ahol a kelták jutnak uralomra, a germán népek pedig néhány kis településre szorulnak vissza… Igen, nézzük csak meg a régi Írországot, vagy emlékezzünk rá, hogyan vezetett a törzsi politika Vercingetorix lázadásához… De mi a helyzet Littornnal? Egy pillanat! Litvánia az Everard-féle középkorban is erős állam volt: hosszú ideig tartotta magát a németek, lengyelek, oroszok ellen egyaránt, és egészen a tizenötödik századig nem is vette fel a kereszténységet. A német verseny nélkül Litvánia nagyon is terjeszkedhetett volna kelet felé.

A kelta politikai instabilitás ellenére ez a nagy államok világa, kevesebb különálló nemzettel, mind Everard idejében. Ez egy régi keletű civilizáció mellett szól. Ha a saját nyugati civilizációja a haldokló római birodalomból fejlődött ki, mondjuk úgy i.sz. 600 körül, akkor a keltáknak ennél régebben kellett átvenniük a hatalmat.

Everard kezdte érteni, mi történt Rómával, de a következtetéseket egyelőre még nem vonta le.

A kocsik egy hosszú kőfalba ágyazott díszes kapu elé értek. A sofőrök beszédbe elegyedtek két őrrel, akik a magánházak szolganépének libériáját és a rabszolgák vékony fémnyakörvét viselték. A kapu kitárult, a kocsik pedig begördültek a pázsitfoltok és fák közt kanyargó köves útra. Az út végén, majdnem a tengerparton, egy ház állott. Everardéknak intettek, hogy szálljanak ki, és a ház felé vezették őket.

A ház zegzugos faépítmény volt. A tornác gázlámpáinak fénye megvilágította a ráfestett színes csíkokat, a sarkai, csúcsai sárkányfejformára voltak kifaragva. Idehallatszott a tenger moraja, és az ereszkedő holdsarló világánál Everard ki tudott venni egy várakozó hajót a parton: valószínűleg teherszállító magas kéménnyel, és faragott orrdísszel.

Az ablakok sárgán derengtek. Egy rabszolga-inas vezette be a társaságot. A házbelső sötét, szintén faragott fával volt burkolva, a padlókon vastag szőnyeg. A folyosó végéből nyílott a nappali a maga túlságosan puha bútoraival, a falakon mereven konvencionális stílusban készült festményekkel, és a hatalmas kőkandallóban lobogó virgonc tűzzel.

Ap Ceorn Saorann ült az egyik fotelben, Deirdre a másikban. Érkezésükre letette a kezéből a könyvet, és elmosolyodott. A tiszt szivarozott és mogorván méregette őket. Elvakkantotta magát, mire az őrök eltűntek. Az inas tálcán bort hozott be, Deirdre pedig intett Everardéknak, hogy üljenek le.

Everard belekortyolt a poharába — kiváló burgundi bor volt benne — és hűvösen megkérdezte:

— Miért vagyunk itt?

Deirdre mosolya lenyűgözte.

— Biztosan kellemesebb itt, mint a börtönben.

— Természetesen. És szebb is. De azért én mégis szeretném tudni. Elengednek minket?

— Jelenleg… — a lány diplomatikus válasz után kutatott, de őszintesége felülkerekedett. — Szívesen látunk itt benneteket, de nem hagyhatjátok el a birtokot. Reméljük, rá tudunk venni titeket arra, hogy segítsetek nekünk. Gazdag lesz jutalmatok.

— Segítsünk? Hogyan?

— Úgy, hogy megmutatjátok kézműveseinknek és druidáinknak, miként készítsenek a tieitekhez hasonló fegyvereket és mágikus szekereket.

Everard felsóhajtott. Úgysem tudja megmagyarázni. Nincsenek meg az eszközök ahhoz, hogy előállítsák azokat az eszközöket, amire szükség van, de hogyan értesse meg ezt egy olyan néppel, ami még hisz a boszorkányságban?

— Ez a bácsikád otthona? — kérdezte.

— Nem, az enyém — felelte Deirdre. — Szüleim, tehetős nemesek egyetlen gyermeke vagyok. Ők tavaly haltak meg.

Ap Ceorn vakkantott valamit, most hosszabban. — Deirdre aggodalmas rándulással tolmácsolta:

— Érkezésetek történetét már minden catu vellaunani ismeri, a külföldi kémeket is beleértve. Reméljük, hogy itt rejtve maradhattok előlük.

Everardnak eszébe jutottak azok a játékok, amiket a tengelyhatalmak és a Szövetségesek űztek az olyan kis semleges államokban, mint például Portugália, és megborzongott. Egy közeledő háború árnyékában tengődő, kétségbeesett emberek valószínűleg nem lennének olyan udvariasak, mint az afalloniaiak.

— Mi a lényege ennek a konfliktusnak? — érdeklődött.

— Természetesen az Iceni Óceán fölötti hatalom megszerzése. Különösen néhány gazdag szigeté, amit mi Ynys yr Lyonnach-nak hívunk — Deirdre egy légies mozdulattal felállt és megmutatta Hawaii-t a földgömbön. — Látod — folytatta egyenesen — mint mondtam, Littorn és Nyugati Szövetség — amiben mi is benne vagyunk — kölcsönösen kimerítették egymást a harcban. A nagy, terjeszkedő és mozgolódó hatalmak ma Huy Braseal és Hinduradzs. Az ő konfliktusuk pedig beszippantja a kisebb népeket, mert az összeütközés nem csak hatalmi tervek, de rendszerek között is fennáll: Hinduradzs monarchiája Huy Braseal napimádó teokráciájával szemben.

— És a ti vallásotok mi, ha szabad kérdeznem?

Deirdre pislogott. A kérdés szinte értelmetlennek tűnt számára.

— A műveltebb emberek azt gondolják, hogy van egy Hatalmas Baal, aki megteremtette a kisebb isteneket — felelte végül vontatottan. — De természetesen ápoljuk az ősi kultuszokat, és tiszteletben tartjuk a hatalmasabb idegen isteneket is, mint például a littorniak Perkunasát és Csernebogját, Cumberland Wotanját és Ammonját, Brahmát, a Napot… Jobb, ha nem haragítjuk őket magunkra.