Poul Anderson: Delenda est

— Gothland? Svea? Nairoin teutonach?

— Ezek a nevek — ha ugyan nevek — elég németesen hangzanak, nem? — motyogta Van Sarawak.

— Ha belegondolsz, a mi nevünk is — felelte Everard. — Talán azt hiszik, hogy németek vagyunk — A tábornokhoz fordult: — Sprechen sie Deutsch? — Üres tekintet volt a válasz. — Taler ni svensk? Niederlands? Dönsk tunga? Parlez-vous français? A francba is, Habla usted español?

A rendőrfőnök ismét krákogott, és magára mutatott:

— Cadwallader Mac Barca — mondta. A tábornok neve pedig Cynyth ap Ceorn volt, vagy legalábbis Everard angolszász agya így értelmezte a fülével felfogott zajt.

— Tényleg kelta — mondta. Veríték kezdet kiütközni a hóna alatt. — De hogy biztosak legyünk a dolgunkban… — Kérdően mutatott néhány másik emberre, és olyan neveket kapott válaszul, mint Hamilcar ap Angus, Asshur yr Cathlan és Finn O'Carthia. — Nem… van benne valami határozott sémi beütés is. Ez passzol az ábécéjükhöz.

Van Sarawak megnyalta a száját.

— Próbálkozzunk klasszikus nyelvekkel. Talán rájövünk, hol siklott ki ez a történelem.

— Loquerisne latine? — Bamba tekintetek. — Ez itt a görög szó helye.

Ap Ceorn tábornok összerezzent, megpödörte a bajuszát, és összehúzta a szemét.

— Hellenach? — kérdezte. — Yrn parthia?

Everard a fejét rázta.

— De legalább hallottak a görögökről — mondta lassan. Újabb szavakkal próbálkozott, de senki sem ismerte a nyelvet.

Ap Ceorn mondott valamit az egyik emberének, mire az meghajolt és kiment. Hosszas csend állt be.

Everard rádöbbent, hogy nincs benne személyes félelem. Persze, szorult helyzetben van, és talán nem is él soká, de ami vele történt, az nevetségesen piti dolog ahhoz képest, ami az egész világot érte.

Az egész univerzumot! Szent isten!

Nem is tudta felfogni ésszel. Agyában mindegyre előtolakodott az ismert táj képe: széles síkságok, magas hegyek és büszke városok. Ott volt az apja komoly képe, mégis emlékezett még rá, hogy amikor kicsi volt, az apja magasra felemelte, és közben ő is nevetett. És az anyja… milyen szépen éltek ők ketten.

Volt egy lány is az egyetemről: a legédesebb kis nőszemély, akivel az ember az esőben sétálhat, és Bernie Aaronson, akivel éjszakákat sörözött, cigizett és beszélgetett át, aztán Phil Brackney, aki kihúzta a sárból, amikor gépfegyverek csattogtak a felszaggatott mezőn, Charlie és Mary Whitcomb, azok a teák, és az a kandalló a viktoriánus Londonban. Keith és Cynthia Denison csupakróm New York-i lakásukban, John Sandoval a homokszín arizonai szirtek között. Egy Rutya, ami valaha az övé volt, Dante kemény dalai és Shakespeare csilingelő morajlása, a yorki apátság és a Golden Gate híd dicsősége — krisztusom, egy ember élete, és még ki tudja, hány milliárd emberi lényé — akik ott tolongtak, nevettek, sírtak a porban, hogy helyet csináljanak fiaiknak… Mindez sosem létezett.

A keserűségtől szédülten rázta meg a fejét, csak ült, megfosztva az igazi megértés lehetőségétől.

A katona egy térképpel jött vissza, és kiterítette az asztalra. Ap Ceorn kurtán intett, mire Everard és Van Sarawak az asztal fölé hajolt.

Igen, a Föld az, Mercator-vetületben, bár emlékeikkel összehasonlítva az ábrázolás eléggé elnagyolt volt. A kontinenseket és a szigeteket élénk színekkel ábrázolták, de az országok másképpen voltak jelölve.

— El tudod olvasni a neveket, Van?

— A héber ábécé alapján vannak tippjeim — mondta a vénuszi. Elkezdte kiolvasni a szavakat. Ap Ceorn felhördült, és kijavította.

Észak-Amerika egészen le Kolumbiáig a Ynys yr Afallon nevet viselte: láthatóan egyetlen nagy, államokra oszló ország volt. Dél-Amerika is egy hatalmas összefüggő birodalom volt, Huy Braseal, és volt néhány indián nevű kisebb állam is. Ausztrálázsia, Indonézia, Borneó, Burma, Kelet-India és a Csendes-óceáni szigetek zöme Hinduradzshoz tartozott. Han foglalta magába Kínát, Koreát, Japánt és Kelet-Szibériát. Littorn volt Oroszország többi része, és jócskán benyúlt Európába is. A brit szigetek Brittys voltak, Franciaország és a Németalföld Gallis, az Ibériai félsziget pedig Celtan. Közép-Európa és a Balkán sok kis országra oszlott, amelyek némelyike hun eredetűnek tűnő nevet viselt. Svájc és Ausztria alkotta Helvetit, Olaszország neve Cimberland volt, a Skandináv félsziget pedig középen oszlott ketté Svea-ra északon, és Gothlandra délen. Észak-Afrika konföderációnak tűnt, Szenegáltól Szuezig, délre pedig majdnem az egyenlítőig, Carthagalann név alatt. A kontinens déli része apró királyságok közt oszlott meg, melyek zömmel tisztán afrikai nevűek voltak. A Közel-Keleten Parthia és Arabia látszott.

Van Sarawak felpillantott. Könnyek csillogtak a szemében.

Ap Ceorn odavetett egy kérdést és szélesen intett. Azt akarta tudni, hova valósiak.

Everard vállat vont, és az ég felé mutatott. Az igazság volt az egyetlen, amit nem vallhatott be. Megegyeztek Sarawakkal, hogy azt mondják, egy másik bolygóról jöttek, mivel ez a világ aligha ismeri az űrutazást.

Ap Ceorn mondott valamit a rendőrfőnöknek, aki bólogatott és válaszolt valamit. A rabokat visszavitték a cellájukba.

— És most mi lesz? — rogyott a priccsre Sarawak, és a padlót bámulta.

— Belemegyünk a játékba — mondta Everard komoran. — Mindent elkövetünk, hogy kijussunk a géphez és megszökjünk. Ha már szabadok leszünk, tehetünk is valamit.

— De hát mi történt?

— Hidd el, fogalmam sincs! Magunk közt szólva úgy tűnik, mintha valami megingatta volna a görög-rómaiakat, és a kelták kerekedtek volna felül, de azt meg nem tudom mondani, miért — járkált fel-alá. Valami keserű eltökéltség kezdett kialakulni benne.

— Jusson eszedbe az alapvető elméleted — mondta. — Az események egy bonyolult komplexum eredményei. Nincsenek egyedüli okok. Ezért olyan nehéz megváltoztatni a történelmet. Ha visszamennék, mondjuk, a középkorba, és lelőném Abraham Lincoln ük-ükapját, attól ő még ugyanúgy megszületne, amikor kell — mivel őt és a génjeit az ősei teljes készlete adja, és a kis hiány kompenzálódik. De időnként valóban vannak kulcsfontosságú események. Egy bizonyos történés olyan sok világvonal nexusa, hogy kimenetele döntő hatású az egész jövőre nézve.

— Valahogy, valamiért valaki ott a múltban belepiszkált egy ilyen eseménybe.

— Nincs többé Hesperus City — motyogta Van Sarawak. — Nem ülhetek többet a csatorna partján a kék alkonyaiban, nincs többé Afrodité-szüret, nincs többé… tudtad, hogy volt egy húgom a Vénuszon?

— Pofa be! — Everard majdnem ordított. — Tudom. A pokolba vele. Most az számít csak, hogy mit tehetünk.

— Nézd — mondta kisvártatva. — Az Őrjárat és a danelliek megszűntek. (Ne kérdezd, hogy miért nem voltak mindig is nemlétezőek, és hogy miért ez az első alkalom, amikor a múltból visszatérve megváltozott jövőt találunk. Én sem értem ezeket a változékony-idő paradoxonokat. Egyszerűen így van, ezek a tények.) Mindazonáltal a változás pontja előtti irodák és helyek változatlanul megmaradnak. Kell lennie néhány száz ügynöknek, akikre számíthatunk.

— Ha vissza tudunk jutni hozzájuk.

— Akkor megkereshetjük azt a kulcsfontosságú eseményt, és megakadályozhatjuk a beavatkozást. Meg kell akadályoznunk!

— Szép gondolat. De…