Poul Anderson: Delenda est

— Szentséges istenek! — meredt Everard a kijelzőkre. A gép alsó-Manhattanbe vitte őket, 1960 október 23-ra, délelőtt 11:30-ra, a raktárház térbeli koordinátáira. De itt szaggató szél vágta az arcába a port és a kormot, a kémények szagát, és…

Előkerült Van Sarawak szonikus sokkolója. A tömeg elfelé kavargott tőlük, és valami érthetetlen nyelven vartyogott. Vegyes társaság volt: magas, szőke, kerekfejű emberek, amerindek, és mindenféle félvérek. A férfiak színes ingeket, skót szoknyát, szintén skótos sapkát, cipőt, és térdzoknit viseltek. Hajukat hosszúra hagyták, és sokan bajszot hordtak. A nőknek bokáig érő teli szoknyájuk és köpenyük csuklyája alá hajtott befont copfjuk volt. Mindkét nemnél általános volt a vastag karkötők és nyakláncok viselete.

— Mi történt? — suttogta a vénuszi. — Hol vagyunk?

Everard dermedten ült. Agya kattogva pásztázott végig minden kort, amiről olvasott vagy hallott. Ipari kultúra ez — az autók gőzzel mennek, de miért keskeny az eléjük, és miért van rajta orrdísz? — szénnel tüzelnek — ez valami posztnukleáris Rekonstrukció? Nem, akkor nem hordanának skótszoknyát, és angolul beszélnének…

Ez nem stimmel. Ilyen miliőt nem tartottak nyilván.

— Menjünk innen!

Keze már a kapcsolón volt, amikor a nagydarab férfi ráugrott. Dühös öklök és lábak erdeje fogadta őket a járdán. Van Sarawak tüzelt, de valaki más esett össze, őt viszont már meg is ragadták hátulról. A tömeg összezárult fölöttük, és elszabadult a pokol.

Everardnak még volt valami zavaros képe rezesen csillogó mellvértes, sisakos férfiakról, akik kanyarogva törtek át a népen. Kihalászták a kupac aljáról és talpra támogatták, miközben bilincset csattintottak a csuklójára. Aztán Sarawakkal együtt betuszkolták egy nagy, zárt kocsiba. A rabomobilok minden korban nagyon hasonlók.

Még nem is tért teljesen magához, máris egy nedves, hideg, vasrácsos cellában voltak.

— A tűz nevére! — rogyott a vénuszi az egyik fapriccsre, és arcát a kezébe temette.

Everard az ajtónál állt, és kifelé nézelődött. Csak egy szűk betonfolyosót látott, szemben egy cellával.

— Mi történik itt? — remegett meg Sarawak.

— Nem tudom — mondta Everard lassan. — Egyszerűen nem tudom. Ez a gép állítólag teljesen üzembiztos, még egy hülye sem ronthatja el az irányítását, de mi talán nagyobb hülyék vagyunk az átlagnál.

— Ilyen hely nincs — mondta Van Sarawak kétségbeesetten. — Álmodom? — Megcsípte magát, aztán keserűen elmosolyodott. A szája véres és dagadt volt, és egy kapitális monokli volt rajta keletkezőben. — A logika szerint, barátom, a csípés nem próbája a valóságnak, de van bizonyos megerősítő hatása.

— Bár ne lenne — mondta Everard.

Olyan erősen kapta el a rácsot, hogy a rudak megcsörrentek. — Talán mégis félrement a műszer? Van valahol a Földön — mert legalább abban biztos vagyok, hogy ez a Föld — valami olyan város, bármilyen különös is, ami valaha is hasonlított ehhez?

— Tudomásom szerint nincs.

Everard görcsösen kapaszkodott a józan észbe, és latba vetett minden mentális tudást, amit az Őrjáratnál tanult. Ebben benne volt a teljes emlékezet is: ő pedig tanult történelmet, még olyan korokról is, amiket sosem látott, és olyan alapossággal, amivel akár több doktori címet is szerezhetett volna.

— Nem — mondta végül. — Skótszoknyás brachikefalikus fehérek, indiánokkal, és gőzhajtotta autómobilokkal: ilyen sosem volt.

— Stantel V. Koordinátor — mondta halkan Van Sarawak. — A harmincnyolcadik században. A Nagy Kísérletező — a letűnt társadalmakat modellező kolóniák…

— Nem erről van szó — hűtötte le Everard.

Az igazság egyre duzzadt benne, és ő a lelkiüdvösségét is odaadta volna, hogy a dolog másképpen legyen. Minden erejére szüksége volt, hogy ne ordítson fel, és ne kezdje a fejét a falba verni.

— Körül kell néznünk — mondta tompán. Egy rendőr (Everard feltételezte, hogy az igazságszolgáltatás kezén vannak) ételt hozott nekik, és megpróbált beszélgetni velük. Van Sarawak azt állította, hogy a nyelv keltának hangzik, de egy-két szónál többet nem tudott belőle kivenni. Az ennivaló viszont nem volt rossz.

Estefelé elvezették őket egy tisztálkodóhelységbe, és hivatalos fegyverek őrizete alatt lecsutakolták őket. Everard megnézte a fegyvereket: nyolclövetű revolverek és hosszúcsövű puskák voltak. Gázlámpák szolgáltatták a fényt, melyek falikarjain tekergő inda- és kígyóminta ismétlődött. A berendezések és a fegyverek, csakúgy, mint a szag, a kora tizenkilencedik századival durván megfeleltethető technológiáról árulkodtak.

Visszafelé menet észrevett néhány táblát a falon. Az írás láthatóan sémi volt, de bár Van Sarawak szert tett némi héber nyelvismeretre a vénuszi izraeli kolóniákkal folytatott kereskedelem folyamán, nem tudta elolvasni.

Újra rács mögött látták, hogyan viszik a többi rabot: a meglepően víg kedélyű csavargókat, banditákat és iszákosokat fürödni.

— Úgy látszik, mi különleges bánásmódot kapunk — jegyezte meg Van Sarawak.

— Ez nem meglepő — mondta Everard. — Te mit tennél valami vadidegenekkel, akik a semmiből bukkannak fel, és sosem hallott fegyvereket használnak?

Van Sarawak arca akaratlanul is elkomorodott.

— Te is arra gondolsz, amire én? — kérdezte.

— Valószínűleg.

A vénuszi szája megrándult, és rettegő hangon mondta:

— Egy másik idővonal. Valakinek sikerült megváltoztatnia a történelmet.

Everard bólintott.

Nyomorúságos éjszakájuk volt. Jó lett volna, ha alusznak, de a többi cellák túl nagy zajjal voltak. A fegyelmet itt, úgy látszik, hírből sem ismerték. Ezenkívül poloskák voltak az ágyban.

A jellegtelen reggeli után Everardék megint megmosakodhattak, aztán biztonsági borotvával meg is borotválkozhattak. Aztán egy tíztagú őrcsapat valami irodába masírozott velük, és felállt a falak mentén.

Everardék leültek egy asztalhoz, és vártak. A bútorzat nyugtalanítóan félig-ismerős volt, félig-idegen, mint minden más. Eltelt egy kis idő, mire a fejesek felbukkantak. Ketten voltak: egy fehérhajú, vörösarcú férfi mell vértben és zöld tunikában, feltehetőleg a rendőrfőnök, meg egy sovány, kemény arcú félvér, szürke hajjal de fekete bajusszal, kék tunikában, kerek skót sapkában, bal mellén egy arany bikafejdísszel, ami rangjelzésnek tűnt. Ha nem lógtak volna ki szőrös, pipaszár lábai a szoknya alól, még akár méltóságteljesnek is lehetett volna mondani. Két fiatalabb ember követet, az övéhez hasonló ruházatban és fegyverzettel, és amikor leült, megálltak a háta mögött.

Everard a társához hajolt, és azt suttogta:

— Fogadjunk, hogy katonák. Úgy látszik, érdekesek vagyunk.

Van Sarawak nyomorultul bólintott.

A rendőrfőnök fontossága teljes tudatában megköszörülte a torkát, és mondott valamit a tábornok-külsejűnek. Az türelmetlenül válaszolt, és a rabokhoz fordult. Olyan tisztasággal beszélt, hogy Everard el tudta különítem a fonémákat, de modora nem volt éppen bizalomgerjesztő.

Egy idő után valahogy muszáj lesz egymással kommunikációs kapcsolatot létesíteniük. Everard saját magára mutatott:

— Manse Everard — mondta. — Van Sarawak követte példáját, és hasonlóképpen bemutatkozott.

A tábornok vartyogni kezdett a rendőrfőnökkel. Aztán odavakkantotta nekik:

— Yrn Cimberland?