Poul Anderson - Idő-őrjárat

— Ó igen, Mrs. Enderby. Szörnyen feledékeny vagyok. Nézze, Miss Nelson általam üzeni, hogy nagyon sajnálja, de nem jöhet át. Viszont szeretné, ha ön az egész családjával együtt meglátogatná őt 10:30-kor.

— Mindnyájan menjünk, uram? De hát a gyerekek…

— Természetesen a gyerekek is. Önök mindnyájan. Valami nagyon különleges meglepetést készített, amit csak akkor mutathat meg. Mindnyájuknak ott kell lennie.

— Nos… rendben van, uram, ha ő így üzente.

— Mindnyájan legyenek ott 10:30-kor, hiánytalanul. Majd ott találkozunk, Mrs. Enderby. — Ezzel Everard biccentett és kiment az utcára.

Megtette, amit megtehetett. Most a Nelson ház következik. Három házzal visszarobogott, leparkolt egy sikátor sötétjében, és odasétált a házhoz. Most már ő is benne van, éppolyan bűnös, mint Schtein. Vajon milyen lehet a száműzöttek bolygója, tűnődött.

Nem látta sehol az Ing-időfülkét, márpedig azt igencsak nehéz lett volna elrejteni. Tehát Charlie még nem érkezett meg. Addig rögtönöznie kell.

Amikor bekopogott az ajtón, azon gondolkodott, hogy vajon mit jelent az Enderby család megmentése. Azok a gyerekek felnőnek, saját gyerekeik lesznek: kétségtelenül jelentéktelen középosztálybeli angolok lesznek, de valahol az elkövetkezendő századokban egy fontos ember születhet meg, vagy talán éppen hogy nem születik meg. Ritka esetektől eltekintve a pontos leszármazás nem számított, csak az emberi gének és az emberi társadalom nagy összessége. Mégis, lehet, hogy ez a ritka esetek egyike lesz.

Fiatal nő nyitott ajtót. Csinos kis teremtés volt, nem látványosan szép, de kellemes megjelenésű jólszabott egyenruhájában.

— Miss Nelson?

— Igen.

— A nevem Everard. Charlie Whitcomb barátja vagyok. Bemehetnék? Meglehetősen meglepő híreim vannak az ön számára.

— Éppen indulni akartam — szabadkozott a lány.

— Nem, nem akart — Ezt rosszul mondta: a lány megdermedt. — Elnézést. Hadd magyarázzam meg.

A lány bevezette a nappaliba.

— Üljön le, Mr. Everard. Kérem, ne beszéljen túl hangosan. Alszik a család. Korán kell kelniük.

Everard kényelembe helyezte magát. Mary a kanapé szélére kuporodott, és nagy szemekkel nézte. Everard azon tűnődött, vajon Wulfnoth és Eadgar ott voltak-e az ősei között. Igenkétségtelenül ott voltak, ennyi évszázad után. Talán Schtein is ott van.

— A Légierőnél van? — kérdezte a lány. — Ott találkozott Charlie-val?

— Nem. A Felderítésnél vagyok, azért a civil ruha. Megkérdezhetném, mikor látta utoljára?

— Ó, hetekkel ezelőtt. Most éppen Franciaországban állomásozik. Remélem, ennek a háborúnak hamarosan vége lesz. Olyan őrültség, hogy még most is kitartanak, amikor már tudják, hogy végük, nem? — Csodálkozva csóválta a fejét. — De mi az a hír, amit közölni akar?

— Egy pillanat múlva rátérek — Elkezdett mellébeszélni, amennyire csak mert: a Csatornán uralkodó állapotokról mesélt. Fura volt ott ülni és egy szellemmel beszélgetni. És kondicionálása nem engedte, hogy elmondja az igazat. Pedig el akarta mondani, de a nyelve mindannyiszor cserbenhagyta.

—… és mennyibe kerül egy üveg…

— Kérem — szakította félbe türelmetlenül a lány. — Rátérne a lényegre? El kell mennem.

— Ó, bocsásson meg. Higgye el, nagyon sajnálom. Tudja, én már csak ilyen vagyok…

Kopogtattak. Megmenekült.

— Elnézést — morogta a lány, és elment a sötétítőfüggönyös ablakok mellett, hogy ajtót nyisson. Everard utána osont.

A lány halk sikollyal döbbent vissza. — Charlie!

Whitcomb magához szorította, mit sem törődve még vértől nedves jütlandi ruhájával. Everard kilépett az előszobába. Az angol mintha megrémült volna tőle.

— Te…

Sokkfegyvere után kapott, de Everard már kézben tartotta a sajátját. — Ne légy ostoba — mondta az amerikai. — A barátod vagyok. Segíteni akarok neked. Amúgy milyen hülyeséget terveltél ki?

— Én… itt akarom tartani… hogy ne menjen át…

— És gondolod, hogy nincsenek eszközeik arra, hogy észrevegyenek? — Everard átváltott temperáiba, az egyetlen nyelvre, amit a rémült Mary jelenlétében is nyugodtan használhattak. — Amikor otthagytam Mainwetheringet, már eléggé gyanakodott. Ha nem jól csináljuk, hamarosan az Őrjárat minden egysége a nyakunkon lesz. És helyrehozzák a hibát, valószínűleg úgy, hogy megölik a lányt. Te pedig száműzetésbe kerülsz.

— Én… — hebegte Whitcomb. Arca a félelem maszkjába merevedett. — Te hagynád, hogy kimenjen és meghaljon?

— Nem. De ennél óvatosabban kell cselekedni.

— Megszökünk… keresünk egy korszakot, távol mindentől… akár a dinoszauruszokig is visszamegyünk, ha kell.

Mary kibontakozott a karjából. Már nyitotta a száját, hogy sikoltson.

— Maradjon csendben! — reccsent rá Everard. — Veszélyben forog az élete, mi pedig éppen a megmentésén fáradozunk. Ha bennem nem bízik, legalább Charlie-nak higgyen.

Temporálban folytatta:

— Nézd, haver, nincs olyan hely vagy idő, ahol elrejtőzhetnétek. Mary Nelson ma éjjel meghalt. Ez a történelem. 1947-ben nem létezett. Ez is történelem. Én már így is elástam magam: az a család, akikhez át akart menni, házon kívül lesz, amikor a bomba becsapódik. Ha el akarsz szökni vele, rád találnak. Színtiszta szerencse, hogy nincsenek itt máris az Őrjárattól.

Whitcomb küszködött magával.

— Tegyük fel, hogy elugrom vele 1948-ba. Honnan tudod, hogy nem bukkant fel hirtelen 1948-ban? Talán ez is benne van a történelemben.

— Nem tudod megtenni. Tessék, próbáld meg. Mondd meg neki, hogy négy évvel előre viszed az időben.

Whitcomb felhördült.

— Ez árulás… és én kondicionálva vagyok…

— Ez az. Már az is súrolta a lécet, hogy így megjelentél előtte, és ha még beszélsz is vele, hazugsággal kell kivágnod magad, mert nem tehetsz mást. Különben is hogyan magyaráznád el neki? Ha Mary Nelson marad, akkor dezertőr lesz a női csapatoktól. Ha más nevet vesz fel, akkor hol van a születési bizonyítványa, az iskolai papírjai, az élelmiszerjegyei, meg az a rengeteg fecni, amit ezek a huszadik századi kormányok annyira imádnak? Reménytelen a dolog, haver.

— Akkor mit tehetünk?

— Nézz szembe az Őrjárattal és bekkeld ki. Várj itt egy percet — Everardot hideg nyugalom szállta meg, nem ért rá megijedni vagy elcsodálkozni saját viselkedésén.

Visszament az utcára, megkereste a gépét, és beállította öt évvel későbbre, fényes délben a Piccadily Circusra. Lecsapta a főkapcsolót, látta a gépet eltűnni, aztán visszament a házba. Maryt Whitcomb karjában rázta a zokogás. Szegény elátkozott, tévelygő gyerekek!

— Oké — Everard visszavitte őket a nappaliba, aztán készen tartott fegyverrel elült. — Most pedig várni fogunk.

Nem kellett sokkig várniuk. Hamarosan előbukkant egy időugró, nyergében két szürke egyenruhás járőrrel. Fegyver volt a kezükben. Everard kisenergiájú sugárral elkábította őket. — Segíts megkötözni őket, Charlie — mondta.

Mary hangtalanul sírt a sarokban.

Amikor a járőrök magukhoz tértek, Everard állt fölöttük sötét mosollyal. — Mivel vádolnak minket, fiúk? — kérdezte temporálban.

— Szerintem ti is tudjátok — mondta hűvösen az egyik fogoly. — A központi iroda küldött, hogy lenyomozzunk benneteket. A következő heti ellenőrzésnél észrevettük, kimentettél egy családot, aminek bombatámadás áldozatául kellett volna esnie. Whitcomb életrajza azt sugallta, hogy aztán idejöttél, hogy segíts neki megmenteni ezt a nőt, akinek ma este meg kéne halnia. Jobb lesz, ha elengedtek, különben nagyon megjárjátok.