Poul Anderson - Idő-őrjárat

Whitcomb elhajította a fejszét. Everard lebukott. Schtein felsikoltott, és sugár szisszent a fegyveréből. Whitcomb ugrott, és elkapta a fegyvert tartó kezet. Schtein felmordult, és megpróbálta kiszabadítani magát. Everard odaugrott, hogy segítsen a barátjának. Teljes volt a zűrzavar.

Aztán a sugárvető megint elsült, és Schtein egyszeriben holt súlyként nehezedett a karjukra. Vér fröccsent a kabátjukra a varázsló csúnya mellsebéből.

A két őr rohanvást érkezett. Everard felkapta a sokkfegyverét és teljes intenzitásra állította. Egy eldobott dárda megsebezte a karját. Kétszer tüzelt, mire a két alak összerogyott. Órákig nem térnek magukhoz.

Everard egy pillanatig összegörnyedve hallgatózott. Női sikoly hallatszott valamelyik belső szobából, de senki sem jött.

— Azt hiszem, végeztünk — zihálta.

— Igen — Whitcomb közönyösen nézett a lábánál heverő testre. Szánalmasan apró volt.

— Nem akartam, hogy meghaljon — mondta Everard. — De az idő… kegyetlen. Azt hiszem, így volt megírva.

— Inkább ez, mint egy őrjárati per és a száműzöttek bolygója — mondta Whitcomb.

— Tolvaj és gyilkos volt, legalábbis technikai értelemben — jegyezte meg Everard. — De nagyszerű volt, amit megálmodott.

— Mi pedig elrontottuk.

— A történelem is elrontotta volna. Nagyon is valószínű. Egyetlen ember egyszerűen nem lehet elég erős, elég bölcs. Azt hiszem, minden emberi nyomorúság ilyen jószándékú őrültek miatt van, mint amilyen ő volt.

— Akkor fonjuk karba a kezünket, és várjuk, mi következik.

— Gondolj csak a barátaidra, ott 1947-ben. Akkor nem is léteztek volna.

Whitcomb levette a köpenyét és igyekezett letisztítani a vért a ruháiról.

— Menjünk — mondta Everard, és kiballagott a hátsó ajtón. Egy ijedt ágyas figyelte tágra nyílt szemekkel.

Egy belső ajtó zárját kénytelen volt szétrobbantani. A szobában egy fríg-típusú időfülke volt, néhány doboz fegyverekkel és készletekkel, meg könyvek. Everard mindent berakodott a gépbe, az üzemanyagos láda kivételével. Annak itt kellett maradnia, hogy majd ott a jövőben észrevegye és visszajöjjön, hogy megállítsa az embert, aki Isten akart lenni.

— Vigyük az 1894-es raktárba — mondta. — Én visszaviszem a mi gépünket. Az irodában találkozunk.

Whitcomb hosszan pillantott rá. A férfi arca elkínzott volt, de még így is valami eltökéltség sugárzott róla.

— Rendben, öregfiú — mondta az angol. Elmosolyodott, egy kissé vágyakozva, aztán vállon veregette Everardot. — Akkor viszlát. Sok szerencsét.

Everard hosszan nézett utána, amikor belépett a nagy fémhengerbe. Furcsa volt, hogy ilyeneket mond, amikor néhány óra múlva már együtt fognak teázni 1894-ben.

Aggodalom fogta el, amikor kilépett az épületből és elvegyült a tömegben. Charlie különös fickó. Hát…

Senki sem állta az útjába, amikor elhagyta a várost és bevetette magát a bozótosba. Lehívta az időgépet, és bár sietnie kellett volna, hiszen valaki esetleg odamehetett megnézni, mi ez a furcsa madár, kibontott egy korsó sört. Nagyon szüksége volt rá. Aztán még egy utolsó pillantást vetett Régi Angliára és visszaugrott 1894-be.

Mainwethering és az őrök ígéretük szerint ott várták. Az irodavezető megriadt, hogy csak egy embert lát visszatérni véres ruhában, de Everard jelentése megnyugtatta.

Eltartott egy ideig, amíg kimosakodott, átöltözött és kimerítő beszámolót adott. Addigra Whitcombnak már meg kellett volna érkeznie, de egyelőre nyoma sem volt. Mainwethering rádión felhívta a raktárt, aztán összeráncolt homlokkal fordult vissza.

— Még nem érkezett meg — közölte. — Talán valami baj történt?

— Aligha. Azok a gépek teljesen bombabiztosak — harapta be a száját Everard. — Nem tudom, mi lehet a gond. Talán félreértette, amit megbeszéltünk, és 1947-be ment.

Egy újabb üzenetváltás kiderítette, hogy Whitcomb abban az évben sem jelentkezett. Everard és Mainwethering elmentek teázni. Amikor visszatértek, Whitcombnak még mindig nem volt se híre, se hamva.

— Legjobb lesz, ha értesítem a helyszíni ügynököket — mondta Mainwethering. — Nekik meg kell találniuk.

— Nem. Várjon — Everard egy pillanatig elgondolkodva állt. A gondolat már egy ideje ott motoszkált benne. Rettenetes.

— Van valami elképzelése?

— Igen. Valahogy úgy — Everard kezdte visszahúzkodni viktoriánus ruháit. Remegett a keze. — Kerítse elő a huszadik századi ruhámat, jó? Talán én magam is meg tudom találni őt.

— Az Őrjárat előzetes jelentést fog kérni az elképzeléseiről és szándékairól — figyelmeztette Mainwethering.

— Pokolba az Őrjárattal — morogta Everard.

London, 1944. A kora-téli este már leszállt, híg hideg szél fújdogált a sötét utcákon. Valahonnan egy robbanás dörrenése hallatszott, tűz lobbant fel, roppant vörös lángnyelvek csapkodtak a háztetők fölött.

Everard a járdaszélen hagyta gépét — senki sem járt kint amikor V-bombák hulltak — és lassan óvakodott előre a homályban. November tizenhét: kiképzett agya megőrizte a dátumot. Ezen a napon halt meg Mary Nelson.

Talált egy nyilvános telefonfülkét a sarkon és megnézte a telefonkönyvet. Sok Nelson volt, de a streathami körzetben csak egy Mary. Ez nyilván az anyja lesz. Csak reménykedhetett benne, hogy a lányának ugyanez a neve. A bomba becsapódásának időpontját sem tudta, de ezt ki lehet deríteni.

Tűz és robaj fogadta a fülkéből kilépve. Hasra vetette magát. Füle mellett üvegszilánkok süvítettek el. November tizenhetedike, 1944. Az ifjú Manse Everard az Egyesült Államok Hadmérnökeinek hadnagya valahol a csatornán hajózik, a német ágyúk célpontjaként. A pontos hely éppen nem jutott az eszébe, és nem állt meg csak azért, hogy ezen gondolkodjék. Úgysem számít. Tudta, hogy azt a veszedelmet túléli.

Újabb robbanás nyomult feléje, ahogy a gépe felé futott. Felpattant rá, és a levegőbe röppent. Magasan London felett csak roppant sötétséget látott apró lángpöttyökkel. Walpurgis-éj, amikor elszabadul a pokol a földön.

Jól emlékezett Streathamre: lehangoló téglaházak sora, ahol kishivatalnokok, zöldségesek, szerelők laknak, az a kispolgárság, ami felkelt és szembeszállt a hatalommal, ami sakkban tartotta Európát. Élt itt egy lány, még 1943-ban… aztán a végén valaki máshoz ment feleségül.

Alacsonyan repülve kereste a címet. A közelben mintha egy vulkán tört volna ki. Gépe megingott a levegőben, kis híján leesett róla. Egy házat látott megremegni és lángba borulni, alig három házra Nelsonék otthonától. Elkésett.

Nem! Megnézte, mennyi az idő — éppen 10:30 — aztán visszaugrott két órát. Még mindig éjszaka volt, de a felrobbant ház még szilárdan állt a helyén. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy figyelmeztesse a lakókat. De nem. Emberek halnak meg a világ minden táján, ő nem Schtein, hogy az egész történelem terhét vegye a vállára.

Szárazon elmosolyodott, leszállt a gépről, és bement a kapun. De nem is átkozott danelli. Kopogtatott, mire kitárult az ajtó. Egy középkorú nő nézett ki rá, és ekkor jött rá, hogy furcsa lehet itt civilruhás amerikait látni.

— Elnézést — mondta. — Ismeri Miss Mary Nelsont?

— Igen — tétovázott a nő. — Itt lakik a közelben. Nemsokára átjön. Ön a barátja?

Everard bólintott. — Ő küldött ide engem egy üzenettel, Mrs… ó…

— Enderby.