Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat

Ugyanakkor, azt hiszem, felbátorodtunk, megrészegültünk a túlvilági erőkön aratott győzelmünkön. Egyértelműnek tűnt önelégülten arra következtetni, hogy Isten velünk van.

A várudvaron elhaladtam a megháromszorozott őrség mellett, s mentem egyenesen be a nagyterembe. Ansby vára régi normann építmény volt. Ránézésre zord, sivár, az ottlakók számára hűvös. A teremben már sötét volt, csak a gyertyák és a pislákoló tűz fénye emelte ki a falakon lógó fegyvereket és szőnyegeket a homályból. Az asztaloknál az előkelőség, valamint a város és a katonaság legfontosabb emberei foglaltak helyet. Mindenfelől beszélgetés hallatszott, szolgák sürögtek-forogtak. A kutyák nyelvüket lógatva lustálkodtak az asztalok alatt. Megszokott kép volt ez, ám ezúttal tele feszültséggel. Sir Roger — ki asszonya mellett ült — intett, hogy telepedjek oda hozzájuk, ami nemes gesztus volt tőle.

Hadd szóljak itt pár szót Roger de Tourneville lovagról és báróról. Nagydarab, harmincas éveiben járó, csontos arcú férfi volt, horgas orral. Kese haját — a fegyverforgató nemesek szokása szerint — alul leborotválta, ami az amúgy előnyös megjelenését elálló fülei miatt teljesen tönkretette. Otthona meglehetősen szegényes és sivár volt. Legtöbb idejét családjától távol, háborúkban töltötte, így érthető, hogy hiányzott belőle az előkelőekre jellemző elegancia. Ettől eltekintve azonban megnyerően okos volt, és a maga módján még kedves is. Felesége, Lady Cathrine, Mornay vicomtjának leánya volt. Sokan úgy vélekedtek, hogy a hölgy ezzel a házassággal hozzá méltatlan környezetbe került, hiszen Winchesterben, előkelő, finom környezetben nevelkedett. Gyönyörű asszony volt, óriási kék szemmel és csodás, gesztenyebarna hajjal, ám a lényében volt valami taszító. Csupán két gyermekük született: a hatéves, elbűvölő Róbert, akinek a nevelésével engem bíztak meg, és a hároméves Matilda.

— Nos, Parvus testvér, ülj ide mellém! Igyuk meg ezt a kancsó bort! A mai naphoz méltatlan a sör.

Lady Cathrine elfintorította az orrát. Ahonnan ő származott, a sör a köznép itala volt. Ahogy leültem, Sir Roger azonnal odahajolt hozzám:

— Mire jutottál? Valóban egy démon a foglyunk?

A terem hirtelen elcsendesedett. Még a kutyák is elhallgattak, csak a kandallóban égő tűz pattogása, és a falakról lógó régi zászlók egyhangú suhogása hallatszott.

— Azt hiszem, uram — válaszoltam óvatosan —, mivel azonnal dühöngeni kezdett, amikor szenteltvizet hintettünk rá.

— Ha ördög, miért nem tűnt el füstté válva? Ha mégis az, akkor más, mint amikről eddig hallottunk. Halandó, akár az ember.

— Sőt mi több, uram — szólalt meg az egyik kapitány. — Ezeknek még lelkük sincs.

— Nem érdekel az átkozott lelkük — horkant fel Sir Roger. — Engem csak a hajójuk érdekel. A csata után alaposan körülnéztem benne. Óriási hajó. Ansby összes lakosa kényelmesen elférne a gyomrában. Megkérdezted a démonunktól, hogy minek kellett az alig száz emberüknek olyan hatalmas tér?

— Egyetlen, általunk ismert nyelven sem beszél, uram.

— Ostobaság! Minden démonnak tudnia kell legalább latinul. Csak makacskodik.

— Talán elébb meg kellene ismertetnünk a hóhérral — vigyorgott kajánul Sir Owain Montbelle lovag.

— Ne! Kérem, inkább ne. Egészen tanulékonynak tűnik. Már jó néhány szót utánam, tud ismételni. Nem hiszem, hogy tettetné a tudatlanságát. Adj nekem néhány napot, uram, talán sikerül beszélnem vele.

— Néhány nap múlva talán már túl késő lesz — hördült fel Sir Roger.

A marhacsontot, amit eddig olyan jóízűen szopogatott, most dühösen a kutyák, elé dobta, majd hangos cuppogással nyalta végig ujjait. Lady Cathrine rosszallóan mutatott az előtte levő kézmosó edényre és törlőre.

— Bocsánat, édesem — mormogta az ura —, mindig megfeledkezem az új szokásokról.

Ebből a kínos helyzetből Sir Owain kérdése szabadította meg.

— Miért gondolod, hogy néhány nap múlva talán már késő lesz? Újabb hajóra számítasz?

— Nem, de az emberek egyre nyugtalanabbak lesznek. Már majdnem készen álltunk az indulásra, amikor ezek ideérkeztek.

— De hát miért nem indulhatnánk a tervezett időben?

— Nem érted, te tökfej? — Sir Roger öklével dühösen az asztalra csapott. Az egyik serleg felborult. — Nem látod, micsoda lehetőséget kaptunk? Bizonyos vagyok benne, hogy maguk a szentek küldték nekünk ezt a hajót.

Megszeppenve ültünk, mialatt ő nagy hévvel tovább magyarázott.

— Azon a hajón mindannyian elférnénk. Még lovakat, disznókat és szárnyasokat is vihetnénk magunkkal; nem lennének élelmezési gondjaink. A nők is nyugodtan velünk jöhetnének, és magukkal hozhatnának, amit csak akarnak. Sőt! Miért ne vihetnénk a gyerekeket is? Ne törődjetek most a földekkel, semmi kár sem származik abból, ha egy ideig nem gondozzuk őket! Különben is. Nagyobb biztonságban vagyunk együtt. Nem tudom, hogy a repülésen kívül mire képes még ez a hajó, de az biztos, hogy a puszta látványa is olyan rémületet kelt, hogy szükségtelen lesz majd harcba bocsátkoznunk. Átrepülünk vele a csatorna fölött, és egy hónapon belül győzelmet aratunk a franciákon. Értitek? Aztán tovább megyünk, egészen a Szentföldig. Felszabadítjuk, és az aratásra már itthon is lehetünk.

A hosszú csendet viharos éljenzés törte meg, messze túlharsogva erőtlen tiltakozásomat. Én személy szerint az egész tervet, úgy ahogyan volt, őrültségnek tartottam, és láthatóan néhány vendég, sőt maga Lady Cathrine is ezen a véleményen volt. A többiek viszont jóízűen nevettek, és fáradhatatlanul igyekeztek túlkiabálni egymást, hogy az egész terem zengett az óriási hangzavartól.

Sir Roger kipirult arccal fordult felém.

— Minden rajtad múlik, Parvus testvér. Mindannyiunk közül te értesz legjobban a nyelvekhez. Rá kell venned a démont, hogy beszéljen, vagy ha nem tud, tanítsd meg; ezt rád bízom. Meg kell mutatnia, hogyan működik ez a repülő csoda.

— Nemes uram… — kezdtem remegő hangon.

— Jól van — Sir Roger hatalmas tenyerével hátba vágott, úgyhogy azonnal fulladozni kezdtem, s kis híján leestem a székről. — Tudom, hogy képes vagy rá. Jutalomból abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy velünk tarthatsz.

Mintha csak a város is, csakúgy mint a hadsereg az ő fennhatósága alatt állt volna. Minden bizonnyal az lett volna a legbölcsebb, ha lóhalálában üzenünk a püspöknek, vagy akár egyenesen Rómába, hogy adjanak tanácsot, de ez lehetetlen volt. Mindenkinek indulnia kellett, mégpedig azonnal. Az asszonyok nem engedik el a férjeiket, a szülők a gyerekeiket, a leányok a kedveseiket. A szegény jobbágyok a kis földjeiken az égre emelik tekintetüket, és már a markukban érzik a Szentföld csengő aranyait.

— De hát mit is várhatnánk egy néptől, mely a szászoktól, a dánoktól és a normannoktól származik?

Visszaballagtam az apátságba, és egész éjjel térden állva imádkoztam az égiekhez, hogy küldjenek valami jelet, ám mindhiába. A hajnali zsolozsma után nehéz szívvel járultam az apát úr elé, elmondani, mit parancsolt a báró. Az apátot dühítette, hogy nem léphet azonnal közvetlen kapcsolatba az egyházi méltóságokkal, s úgy határozott, hogy ez egyszer jobb, ha engedelmeskedünk. Engem mindenfajta szolgálat alól felmentett, hogy állandóan a démon mellett lehessek.

Összeszedtem hát magam, és lementem a zárkába, ahol a foglyot őrizték. Keskeny cella volt, félig a föld alatt. Itt vezekeltek a bűnösök. Thomas testvér, az apátság kovácsa bilincseket erősített a falba, oda láncolták a démont. Szörnyű látványt nyújtott, amint ott feküdt a szalmazsákon. Belépésemkor láncai ijesztően csörögni kezdtek, amint felemelkedett. Minden szent ereklyénk ott sorakozott mellette egy ládában, arra azonban ügyeltünk, hogy ne tegyük hozzá túl közel, nehogy az árnyékvilág erői megkaparinthassák őket. Így hát biztosak lehettünk benne, hogy Szent Osbert combcsontja és Szent Willibard hatéves kori zápfoga megakadályozza abban, hogy megszabaduljon béklyóitól és visszatérjen a pokolba.