Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat

— Hmm — mormogta Sir Owain. — Ennek legalább sikerült elejét vennünk.

Mindketten magunk elé képzeltük a látványt, amint ezek a különös teremtmények lerohannak minket, és népünket rabszolgaságra kényszerítik. Teljesen nyugodtak voltunk, mert egyikünk sem hitte el ezt a mesét. Én a magam részéről úgy képzeltem, hogy Branithar a Föld valamely távoli részéről érkezhetett, talán még Kínánál is messzebbről, és csak azért ijesztget minket ilyen mesékkel, hogy elengedjük őt. Ebben Sir Owain is egyetértett velem.

— Mindazonáltal — tette hozzá a lovag —, meg kell tanulnunk, hogyan működik ez a hajó, mielőtt a társai ideérnek. Ha belegondolok, a Franciaországba és a Jeruzsálembe vezető út éppen alkalmas erre a tanulásra. A nagyúr azt akarja, hogy a nőket, gyerekeket, parasztokat és a városiakat is vigyük magunkkal. Megkérdezted már a kék bőrűtől, hogyan működik a hajó?

— Igen — válaszoltam vonakodva. — Azt mondta, hogy a vezérlése igen egyszerű.

— És azt is elmondtad, hogy mi történik vele, amennyiben nem segít nekünk az irányításában?

— Igen — bólogattam. — Engedelmeskedni fog.

— Helyes. Akkor egy-két napon belül indulhatunk. — Sir Owain elégedetten dőlt hátra. Tekintete a messzeségbe révedt. — Nem ártana üzenetet küldeni a foglyunk népéhez. Váltságdíjként jó pár hordó bort és zsenge, fiatal lányt kaphatnánk.

Elindultunk. A felszállás, a szerkezet birtokba vétele, ha lehet, még szokatlanabb és különösebb volt, mint magának a hajónak a megjelenése. Úgy tornyosult előttünk ez a gép, akár egy acéltömb, amit egy varázsló kovács készített pokoli célokra. A rét másik oldalán húzódott a mi kis városkánk, zsúpfedeles házaival, szekérkerekek, mélyítette utcáival, zöld füvű legelőivel. Lakóitól elhagyatottan aludta álmát Anglia sápadt ege alatt. A valaha oly büszke, tekintélyt parancsoló vár most szürkén simult környezetébe. Ám a feljárókon megállíthatatlanul áramlott a kipirult arcú, izzadt, de jókedvű tömeg az ismeretlen járműbe. Emitt John Hameward tülekedett befelé, egyik vállán hatalmas íjával, a másikon pedig egy vihogó csaposlánnyal. Távolabb egy agyonfoltozott ruhájú paraszt tört utat magának, kezében egy rozsdás, valaha talán favágásra használt szekercével. Nyomában egy zsémbes asszonyság igyekezett férje után. Edényein, ruháin kívül még vagy féltucatnyi virgonc kölykét is magával cipelte. Egy nyílpuskás férfi eget rengető káromkodások közepette próbálta jobb belátásra bírni makacs öszvérét. Istenkáromló szavai miatt bizonyára megbűnhődik majd a purgatórium tüzén. Egy fiú elszabadult malacát üldözte. Nem messze tőlem egy pompás ruhába öltözött lovag csevegett egy finom, úri hölggyel, kinek karján egy csuklyával ellátott sólyom gubbasztott. Egy pap aggodalmaskodva morzsolgatta rózsafüzérét, miközben bizonytalan léptekkel haladt a szörnyeteg gyomrába. Bégetés, gágogás, tehénbőgés hallatszott mindenhonnan.

Egy kecske akaratosan döfködött a szarvával. Mindent egybevetve, vagy kétezer lélek szállt be az ismeretlen hajóba.

Odabenn mindenki kényelmesen elfért. Minden fontosabb férfi külön kabint kapott, ahol kettesben lehetett a feleségével vagy a kedvesével csakúgy, mint Ansby-ben. Ilyen otthonos környezetben a szokatlan utazás okozta riadalom is enyhült némiképp. A köznépnek az üres raktárakba hordott szalmazsákok jutottak. A mi kis városunk majdnem teljesen elnéptelenedett. Mostanában gyakran eltűnődöm, vajon létezik-e még?

Sir Roger Branithar segítségével próbarepüléseket végzett. A kék bőrű magabiztosan kezelte a kormányt. Megnyomott néhány gombot, meghúzott pár kallantyút, mire a gépezet simán és hangtalanul emelkedni kezdett. Maga a vezérlés gyerekjátéknak tűnt, bár az ide-oda cikázó tűz által kirajzolt ábrákkal nemigen tudtunk mit kezdeni. Branithar az én tolmácsolásommal magyarázta Sir Rogernek, hogy az utazáshoz szükséges energiát a hajó a hasadóanyagokból nyeri. A szerkezet motorja a Föld gravitációs vonzóerejét legyőzve tesz szert egyre nagyobb sebességre, mely eljuttatja a kitűzött cél felé. Esztelenség — Arisztotelész világosan elmagyarázta, hogy az a világ rendje, hogy a dolgok leesnek a földre. Őrültségnek tartom azokat a logikátlan agyszüleményeket, amiknek a könnyelmű emberek oly könnyen bedőlnek.

Fenntartásai ellenére az apát úr csatlakozott Simon atyához, hogy megáldja a hajót, amit Keresztes névre kereszteltünk. Az utazásra csak két lelkész kísért el minket, magukkal hozva Szent Benedek egy hajfürtjét is. Indulás előtt mindenki feloldozást nyert a bűnei alól. Nem volt hát különösebb félnivalónk a szellemek világától, de mégsem tudtam teljesen megnyugodni.

A kabinom Sir Roger lakosztálya mellett volt. Branithar egy közeli helyiségben raboskodott. A feladatom továbbra is a tolmácsolás, és a fogoly tanítása volt. Emellett — természetesen —, tovább foglalkoztam az ifjú Róberttel és a lord ügyeivel.

Az indulásnál mindannyian a műszerfalra szegeztük tekintetünket: Sir Roger, Sir Owain, Branithar és én. Egyetlen ablak sem volt az egész hajón, de az üvegből készült képernyőn láthattuk a magunk mögött hagyott Földet, és a tiszta égboltot. Egész testemben remegtem, izgatottan morzsolgattam rózsafüzéremet, hiszen keresztény ember számára bűnös dolog varázsgömbbe nézni.

— Hát akkor — mondta Sir Roger — irány Franciaország. Egy órán belül ott leszünk — nevetetett diadalmasan, majd leült a műszerfal elé.

— Eddig csak néhány mérföldes próbarepüléseket végeztünk — fordult felém Branithar. — Egy ekkora utazás azonban komolyabb előkészületeket kíván.

Sir Roger bólintott.

— Hát akkor tegye, amit kell. De figyelmeztetem, hogy rajta a szemem a képernyőkön, és az első gyanús jelre… — s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, vészjóslóan kivonta a kardját.

Sir Owain rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

— Nem tudom, bölcs dolog e rábíznunk magunkat — mondta. — Ez a vad…

— A foglyunk — vágott közbe Sir Roger. — Túlságosan hiszel a kelta babonákban. Kezdje csak el! — fordult felém.

Branithar leült. A hajó bútorzatául szolgáló székeket, asztalokat, ágyakat és szekrényeket nem kifejezetten földi emberek számára tervezték, de jobb híján be kellett érnünk velük.

A kék bőrű kezének minden mozdulatát figyelemmel kísértem. A hajó hirtelen megrázkódott. Én ugyan semmi különöset sem éreztem, de a képernyőkön jól látszott, ahogy távolodunk Földünktől. Érthetetlen volt. Azt vártam, hogy indulásnál meglódul velünk a gépezet, ahogy az lenni szokott, de nem így történt. A gyomromban azonban különös nyomást éreztem, miközben a képernyőn keresztül mereven figyeltem az égboltot. Kis idő elteltével már a felhők között jártunk. Mintha sűrű ködfátyol lebegett volna körülöttünk. Hát ezeken ülnek az angyalok — gondoltam. — Isten csodás hatalma látszik meg abban is, hogy nem lesznek itt vizesek.

— Most pedig, irány dél! — parancsolta Sir Roger.

Branithar bólintott, majd beállított valami óraféleséget, és lehúzott egy kallantyút. A szerkezet olyan hangot adott, mint egy óra. A kar abban a helyzetben maradt, amiben hagyta.

Branithar sárga szemében a diadal pokoli tüze lángolt. Felugrott helyéről, és győztesen rám vicsorgott.

— Consummati estis! — Nagyon rossz latinsággal beszélt. — Végetek van! Egyenesen a halálba küldtelek titeket!