Poul Anderson - A nagy keresztes hadjárat

Bár ami engem illet, nem bántam volna, ha megteszi.

Keresztet vetettem, és letelepedtem mellé. Sárga szemei rám meredtek. Hoztam magammal papírt, tintát és lúdtollat, hogy próbára tegyem szerény rajztudásomat. Rajzoltam egy embert, és rámutattam.

— Homo — mondtam, mivel úgy tűnt, jobb, ha latinra tanítom, mintha bármely más, csupán egyetlen nemzethez kötődő nyelvre. Azután rajzoltam még egy embert, és a kettőre rámutatva mondtam neki: homines. Így rajzolgattam egy ideig, s a démon egészen tanulékonynak bizonyult.

Kis idő elteltével ő maga is kért egy papírt, és meglepő ügyességgel rajzolni kezdett. Elmondta, hogy az ő neve Branithar, a népét pedig wersgorixoknak hívják. Ezeket a kifejezéseket egyetlen írásműben sem találtam. Innentől kezdve ő irányította a tanulást, mivel az ő népe villámgyors módszert dolgozott ki az új nyelvek elsajátítására.

A következő napokban hosszú órákon át foglalkoztam vele, így azt sem tudtam, mi történik a külvilágban. Sir Roger a városunkat teljesen elszigetelte. Azt hiszem, leginkább attól félt, hogy egy gróf vagy egy nemes megpróbálja megkaparintani a hajót.

Legmegbízhatóbb embereivel a báró szinte minden idejét a hajó körül töltötte, megpróbálva megfejteni a számára felfoghatatlan jelenségeket.

Nemsokára Branithar már latinul panaszkodott a kenyérből és vízből álló kosztjára, és bosszúval fenyegetőzött. Bár még mindig féltem tőle — nem mutattam ki. Természetesen a társalgás korántsem volt ilyen gördülékeny, mint ahogyan azt én itt leírom. Hosszú percek teltek el, míg megtaláltuk a megfelelő szavakat.

— Magatoknak kerestétek a bajt — mondtam —, azzal, hogy minden ok nélkül keresztényekre támadtatok.

— Kik azok a keresztények? — kérdezte.

Döbbenten meredtem rá. Biztos voltam benne, hogy csak színleli tudatlanságát. Próbaképpen elmondtam felette a miatyánkot, de semmi sem történt; Branithar nem változott kámforrá.

— Azt hiszem, értem — mondta. — Tehát valamilyen primitív törzsi szentélyhez fordultok.

— Nem. Mi nem vagyunk pogányok — mondtam ingerülten.

Belekezdtem hát a szentháromság magyarázásába, de alighogy jobban belemélyedtem, kék kezével türelmetlenül legyintett. Erős, vaskos ujjaitól eltekintve egészen emberi keze volt.

— Mindegy — mondta. — Minden keresztény olyan kegyetlen, mint a te néped?

— Ami azt illeti, valóban több sikerrel jártatok volna a franciákkal — válaszoltam. — De ti elkövettétek azt a hibát, hogy angol földön szálltatok le.

— Konok fajta — bólogatott. — Drágán megfizettek még ezért. Ha azonban most azonnal szabadon engedtek, mindent elkövetek majd, hogy enyhítsem a büntetéseteket.

E szavak hallatán teljesen kiszáradt a szám, a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra. Idegesen nyeltem néhányat, majd erőltetett nyugalommal megkérdeztem, hogy honnan jött és mit akar itt.

Meglehetősen hosszú ideig tartott, míg megválaszolta a kérdéseimet, mivel a fogalmak, amiket használt, számomra különösek voltak. Én ugyan biztos voltam benne, hogy hazudik, de legalább gyakorolta a latint.

Körülbelül két hét telt el különös látogatóink érkezése óta, amikor Sir Owain Montbelle jelent meg nálam. Az apátság kertjében fogadtam, egy padra telepedtünk le beszélgetni.

Owain az angol-skót határvidéken született, egy jelentéktelen bárónak a második házasságából, amit egy skót nővel kötött. Lényében a két nemzet ősidők óta fennálló háborúskodása tükröződött, de a walesiek charme-ja is fellelhető volt benne. Kezdetben apród volt, majd nemesi címet kapott egy lovagi tornán, a királyi udvarban. Az ifjú Owain olyannyira elnyerte mestere tetszését, hogy az kész volt neki megadni mindent, mi rangján felüli neveltetését biztosíthatta. Sokat utazott idegen országokban, élte a trubadúrok gondtalan életét, de lovaggá ütése után — ki tudja, mi történhetett —, ott állt egyetlen penny nélkül. Elindult hát a szerencséje után, egyenesen Ansby felé, hogy beálljon a seregbe. Vitéznek vitéz volt ugyan, a férfiak mégsem nézték jó szemmel a túlontúl jóképű idegent. A férjek nemigen érezhették magukat biztonságban, ha Owain megjelent közöttük. Ennek ellenére, Sir Rogert megragadták a jó nevelést kapott ifjú nézetei, s igazán elégedett volt, hogy Lady Cathrine végre kedvére való társalkodót kapott.

— Nagyurunk küldött, Parvus testvér — kezdte Sir Owain. — Tudni szeretné, mennyi időbe telik még, míg megszelídíted ezt a vadat.

— Ó… hát mostanra ugyan már egészen folyékonyan beszél, ám egyre csak a hazugságait ismételgeti, úgyhogy egyelőre semmiről sem számolhatok be.

— Sir Roger már nagyon türelmetlen. Sürget az idő. Az emberek lassan felélik a teljes ellátmányt, és nem múlik el éjszaka verekedés vagy gyilkosság nélkül. Most kell indulnunk, vagy soha.

— Akkor könyörgöm, ne menjetek! Ne szálljatok fel arra a pokoli szerkezetre!

Láttam az apátság falain túl, ahogyan kísértetként lebegett — szédítő magasságban a fellegek között. Félelmetes volt.

— Mégis — csattant fel Sir Owain —, mit mondott neked az a szörnyeteg?

— Arcátlanul azt állítja, hogy nem lentről, hanem föntről érkezett. Egyenesen a mennyországból.

— Vagyis… angyal?

— Nem. Azt mondja, se nem angyal, se nem démon, hanem egy másik… az emberiséghez hasonló… halandó faj tagja.

Sir Owain elgondolkozva simogatta simára borotvált állat.

— Lehetséges — dünnyögte. — Végtére is, ha unipe-dek, kentaurok és hasonlók léteznek, miért ne létezhetnének ilyen kék bőrűek is?

— Na igen. Ez egészen elfogadható indoklás lenne, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy állítása szerint ők az égben laknak.

— Tudni akarom, mit mondott. Szó szerint.

— Ahogy óhajtja, Sir Owain, de ne feledje, hogy ezek az istentelen gondolatok nem tőlem származnak. Branithar egyfolytában azt hajtogatja, hogy a Föld nem lapos, ahogy azt mi elképzeljük. Szerinte egy gömbölyű égitest, ami az űrben lebeg. Sőt, még ennél is többre ragadtatta magát. Azt állítja, hogy a Föld kering a Nap körül. Néhány ókori bölcs is hasonló nézeteket vallott annak idején, de számomra felfoghatatlan, hogyha így van, akkor miért nem zúdul le az óceánok vize az űrbe, vagy…

— Kérlek, folytasd, Parvus testvér!

— Nos, Branithar azt mondja, hogy a csillagok valójában napok, akárcsak a miénk, csak sokkal távolabb vannak tőlünk. Minden nap körül bolygók keringenek, akár a mi Földünk. Ilyen képtelenségeket még a görögök sem hittek volna el. Miféle tudatlan parasztoknak néz minket ez a teremtmény? Akárhogyan is, Branithar azt mondja, hogy az ő népe, a wersgorix az egyik ilyen távoli bolygóról jött, ami nagyon sokban hasonlít a Földre. Azzal kérkedik, hogy varázscsöveik is vannak.

— És nem is hazudik — mondta Sir Owain. — Kipróbáltuk néhány kézifegyverüket. Három ház, egy disznó és egy jobbágy esett áldozatul, mire rájöttünk, hogyan kell használni.

Nyeltem egy nagyot, de aztán folytattam.

— Olyan hajóik is vannak, amikkel szabadon röpködhetnek a csillagok között. Egymás után hódítják meg a bolygókat. A céljuk az, hogy leigázzák vagy kipusztítsák a náluk fejletlenebb őslakosságot. Akkor majd övék lesz az egész világ, s mindegyik wersgor száz meg száz embert mondhat majd a szolgájának. Olyan gyorsan szaporodnak, és annyira viszolyognak a zsúfoltságtól, hogy állandóan új életteret kell keresniük. A hajó, amit foglyul ejtettünk, felderítést végzett. Az volt a feladata, hogy egy újabb meghódítandó bolygót keressen. Miután onnan föntről úgy találták, hogy a mi Földünk megfelel az igényeiknek, leszálltak. Tervük a szokásos volt, ami eddig még sohasem mondott csődöt. Rettegésben tartanak mindenkit. A bolygójukat raktárként használják, ahová begyűjtik a meghódított világok növényeinek, állatainak és ásványainak egy-egy példányát. Ez a magyarázat a hajó óriási méreteire és a rengeteg üres térre. Valóságos Noé bárkája. Hazaérve elmondják a tapasztalataikat, a hadseregük pedig elindul hódító útjára.