Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Úgy éreztem, nem tudnék félni tőle — mondta erre Éger. — Jó volt mellette lenni. Messze bevitt az erdőbe.

Ismét elcsendesedtek, mindketten a Ligetre és az erdei ösvényekre, a levelek között átsütő napfényre és csillagfényre gondoltak.

— Az ott a világ szíve — szólalt meg újra Éger.

Karvaly elnézett keletnek, a Gont-hegy fáktól sötétlő lejtőire. — Ott szoktam sétálni — jegyezte meg —, abban az erdőben, minden ősszel.

Kis idő múltán megkérdezte: — Mondd, miféle tanácsot adott a formamester, és miért küldött el ide, hozzám?

— Azt mondta, nagyuram, hogy te többet tudsz a… a kiszáradt földekről. Többet tudsz, mint bármely élő ember, és talán te megérted mit jelent az, hogy a lelkek eljönnek hozzám, és a szabadságukért könyörögnek.

— Elmondta, hogy szerinte hogyan lehetséges mindez?

— Igen. Azt mondta, hogy talán a feleségem és én nem tudjuk, hogyan kellene elszakadnunk egymástól, csak azt, hogyan forrasszuk össze lelkünket. Nem én tettem, hanem talán ketten együtt, akaratlan, mert úgy vonzzuk egymást, mint a higanycseppek. De az idézőmester nem értett egyet. Szerinte csak nagy mágikus hatalom képes megbontani a világ rendjét. Minthogy volt mesterem, Szula is megérintett a falon keresztül, az idéző azt mondta, talán az őbenne maradt mágushatalom okolható. Az, ami életében rejtve vagy álca alatt maradhatott, és most felfedődött.

Karvaly tűnődött egy darabig. — Amikor Kútfőn éltem — kezdte —, még talán ugyanúgy láttam volna a dolgot, ahogyan az idéző. Akkoriban még nem ismertem a mágiánál nagyobb hatalmat. Még az Ősi Erőket sem gondoltam többnek… Ha az idézőmester az, akire gondolok, akkor ő is kisfiúként érkezett Kútfőre. Öreg barátom, Bükköny küldte Harish-ról, hogy nálunk tanuljon. És sohasem hagyta el a szigetet. Ez a különbség közte és Azver, a formamester között. Azver emberek között, férfiak és nők között, az élet sűrűjében élt egy harcos fiaként, és maga is harcossá lett. Van a világnak egy része, melyet kizárnak az Iskola falai közül. Ő ezt a részt a saját húsában és vérében hozta magával. Tudja, hogyan szeret férfi és nő, miért szeretkeznek és házasodnak… Az utóbbi tizenöt esztendőben a falakon kívül élve hajlok a gondolatra, hogy Azver jár jobb nyomon. A kötelék közted és feleséged között erősebbnek bizonyulhat, mint az élet és halál közti szétválasztó erő.

Éger hosszan forgatta fejében a hallottakat. — Magam is elgondolkodtam már ezen. De úgy tűnik… szerénytelen már maga a vélekedés is. Szerettük egymást, jobban, mint ahogy el tudom mondani, hogy szerettük egymást, de lehetett szerelmünk nagyobb, mint bárki másé mielőttünk? Lehetett nagyobb, mint Mórred és Elfáran szerelme?

— De talán kisebb sem.

— Hogyan lenne az lehetséges?

Karvaly tekintetében mintha tisztelet csillant volna, majd hangjában olyan törődéssel válaszolt, amitől Éger megtisztelve érezte magát. — Nos — kezdte lassan —, néha a szenvedély csak rossz sors vagy halál árán virágozhat ki igazán, és gyakran szépsége teljében ér véget. A hárfások erről énekelnek és a költők erről mesélnek; az esztendők múlásával nem változó szerelemről. Ilyen volt az ifjú király és Elfáran szerelme. És ilyen volt a te szerelmed is, Hara. Nem volt nagyobb, mint Mórredé, de lehetett-e nagyobb az övé, mint a tied?

Éger nem válaszolt, tűnődött.

— Nincs kisebb vagy nagyobb a korlátlanból — folytatta Karvaly. — Mindent vagy semmit, ahogy az igaz szerelmes mondja, és ez a szerelem igazsága. A szerelem sohasem hal meg, úgy mondják. Öröklétet kíván és kap. És joggal. Hogyan tudna meghalni, ha ő maga az élet? Mi pedig nem ismerhetünk meg többet az örökkévalóságból, csupán szemvillanásnyit, mikor e kötelékbe lépünk.

Halkan beszélt, de hangja hévvel és energiával telt meg. Azután hátradőlt, és egy perc múltán félmosoly kíséretében tette hozzá: — Minden bamba falusi kölyök erről énekel, és minden szerelemről álmodó fiatal leány tudja ezt. Csak Kútfő nagymesterei nem. A formamester magával hozhatta e tapasztalatot korábbról, de magam is csak későn tanultam meg. Nagyon későn. Szerencsére, nem túl későn. — Égerre nézett, tekintete még mindig lángolt, feltüzelt hévről árulkodott. — Te is megismerted.

— Meg. — Éger mély lélegzetet vett. Szinte azonnal folytatta: — Talán most is együtt vannak a sötétség földjén. Mórred és Elfáran.

— Nincsenek — jelentette ki Karvaly, valamiféle zord bizonyossággal.

— De mi képes eltépni az effajta igaz köteléket?

— Ott nincsenek szerelmesek.

— Akkor kik ők, mit csinálnak ott, abban a világban? Te voltál ott, átléptél a falon. Ott jártál és beszéltél velük. Mondd hát el!

— Elmondom. — De egy darabig nem mondott semmit. — Nem szeretek visszagondolni — kezdte azután. Megdörzsölte halántékát, és gondterhelten összevonta szemöldökét. — Láttad… láttad azokat a csillagokat? Kicsiny, egyszerű csillagok, és sohasem mozdulnak el. Nincs hold. Nincs napkelte… Vannak utak, ha lemégy a dombról. Utak és városok. A domboldalt fű borítja, halott fű, de lentebb csak port és köveket látsz mindenfelé. Semmi sem terem ott meg. Itt és ott sötét városok hevernek. A holtak sokasága ott áll az utcákon, vagy örökkön az utakon bolyonganak. Nem beszélnek. Nem érintik meg egymást. Nem érintenek soha. — Hangja elhaló és száraz volt. — Ott Mórred elmehet Elfáran mellett és sohasem fordul utána, ahogy Elfáran sem keresi Mórred tekintetét… Ott nem térnek meg egymáshoz, Hara. Nincs már kötelék. Az anya nem öleli többé gyermekét.

— De a feleségem eljött hozzám — ellenkezett Éger kétségbeesetten —, a nevemen szólított és megcsókolt.

— Igen. És minthogy szerelmetek nem volt nagyobb más halandó szerelemnél, és egyikőtök sem volt oly hatalmas varázsló, akinek hatalmában állt volna megváltoztatni élet és halál törvényeit, így hát… így hát kell itt lennie még valaminek. Valami történik. Valami változás. Bár ez rajtad keresztül és veled történik, mégis inkább lehetsz eszköze, mintsem oka.

Karvaly felállt és járkálni kezdett fel s alá a ház előtti ösvényen; feszült energia töltötte el, szinte beleremegett, mint a sólyom, mielőtt lecsap zsákmányára.

— Nem azt mondta a feleséged, amikor az igaz nevén szólítottad, hogy nem az én nevem többé már… ?

— De igen.

— Hogyan lehetséges ez? Mi, akiknek van igaz neve, megtartjuk azt halálunk után is, csak a köznapi nevünk vész feledésbe… Rejtély ez a tanultaknak is, hidd el, de amennyire tudjuk és megértjük, az igaz név egy szó az Igaz Beszédből. Ezért van az, hogy csak az ajándékkal bíró ismerheti meg egy gyermek nevét, és adhatja azt neki. És a név köti viselőjét — élve és holtan egyformán. Ebben áll az idézők művészete… De amikor az idézőmester az igaz nevén szólította a feleségedet, akkor ő nem jött el. Te a köznapi nevén, Liliomnak szólítottad, és eljött hozzád. Úgy jött el, ahogyan ismerted?

Élesen nézett Égerre és mintha többet is látott volna, mint az ott ülő embert. Kis idő múltán folytatta: — Amikor mesterem, Oromon meghalt, a feleségem itt volt vele; és haldoklása közben Oromon azt mondta neki: Minden megváltozott . Akkor már átlátott a falon. Hogy melyik oldalról, azt nem tudom.

— És azóta valóban voltak változások — király ült Mórred trónjára, és Kútfőnek nincs főmágusa. De ennél több is történt, sokkal több. Láttam egy gyermeket, amint magához szólítja a sárkány Kalesszint, a Legvénebbet; és Kalesszin válaszolt a hívásra, a lányának nevezte őt, ahogyan én is. Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy sárkányokat láttak a nyugati szigetek felett? A király értünk küldetett, hajója érkezett Gonti Kapu kikötőjébe, kérve, hogy lányom, Tehanu menjen el hozzá, és adjon tanácsot sárkányügyben. Az emberek attól tartanak, hogy felbomlott az ősi szövetség, hogy a sárkányok eljönnek és felégetik a mezőket és a városokat, miként tették ezt, mielőtt Vandór-Akbé megküzdött Orm Embarral. És most, az élet és halál közti határon, egy lélek megtagadja a név kötelékét… Nem értem. Csak azt tudom, hogy a dolgok változnak. Minden megváltozik.