Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

— Akkor hát le kell mennem közéjük — jelentette ki a nagydarab mentor.

— Nem, barátom! — mondta a kapusmester, és az idős gyógyító folytatta helyette: — Közülünk csak utolsóként.

— Az én művészetem!

— És a miénk is.

— Akkor hát ki?

A kapusmester szólt végül: — Úgy tűnik, Éger a vezetőnk. Segítségért jött hozzánk, és talán ő segíthet nekünk. Tartsunk vele mindhárman a látomásában — a falig, de nem azon túlra.

Így hát azon az éjjelen, mikor félelemmel telve Éger végül hagyta, hogy legyűrje az álom, és újra a dombon találta magát, a többiek is ott álltak mellette:a gyógyfüvesmester, mint lélekmelengető jelenlét a hideg félhomályban; a kapusmester, megfoghatatlanul és ezüstösen, mint a csillagok fénye; és a biztos támasznak tetsző idézőmester, a medve, a sötét erő.

Ezúttal nem ott álltak, ahol a domboldal leereszkedik a sötétségbe, hanem egy közeli lejtőn, a gerinc felé nézve. Itt a fal felfutott a dombtetőre és igen alacsony volt, alig ért combközépig. Fenn az ég egészen feketének hatott a maga kevéske és pöttöm csillagával.

Semmi sem mozdult.

Nehéz lesz felmenni a falhoz, gondolta Éger. Eleddig mindig odalent volt.

De ha oda tud menni, talán Liliom is ott lesz, mint először. Talán meg tudja fogni a kezét, és a mágusok vele együtt őt is visszaviszik. Vagy átlép a falon, mert az oly alacsony, és megkeresi őt.

Elindult dombnak fel. Könnyű volt a lépés, mi sem akadályozta, és már szinte odaért.

— Hara!

Az idéző mély hangja szólította, s úgy tartotta vissza, mintha hurokként vetették volna a nyakára, mint megrántott pórázt. Megbotlott, előretántorodott egy lépést, majdnem a falig, és térdre esve megtámaszkodott a kőtömbökön. Felkiáltott: — Ments meg! — De kitől? A mágusoktól, vagy az árnyaktól a fal túloldalán.

Azután kezeket érzett a vállán, élő kezeket, erős és meleg kezeket, és megint a szobájában volt, csakugyan kezekkel, gyógyító kezekkel a vállán, és körötte lidércfény lángolt fehéren. És három helyett négyen voltak vele a helyiségben.

A vén gyógyfüvesmester leült mellé az ágyra és nyugtatgatta egy darabig, minthogy Éger reszketett, rázkódott, zokogott. — Nem vagyok rá képes — mondogatta, de még mindig nem tudta, hogy a mágusokhoz, vagy a holtakhoz beszél éppen.

Amikor a félelem és a fájdalom alábbhagyott, elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát, és szinte teljes érdektelenséggel nézett a férfira, aki látomása idején érkezhetett. Tekintete jeges hideg, haja és bőre fehér. Messziről jött északföldi, gondolta Éger, Enwázról vagy Bereszwekről.

A férfi csak a mágusokhoz szólt: — Mit műveltek, barátaim?

— Kockáztatunk, Azver — válaszolt az idős gyógyfüves.

— Problémák a határnál, formázó — tette hozzá az idézőmester.

Éger érezte a tiszteletet, amelyet a férfi felé mutattak, és miközben röviden elbeszélték neki a bajokat, érezte megkönnyebbülésüket is, hogy segítség érkezett.

— Ha velem jön, eresztitek? — kérdezte a formamester, amikor a többiek befejezték. Azután Égerhez fordult: — A Lappang-ligetben nem kell félned az álmaidtól. És nekünk sem kell félnünk tőlük.

Mind beleegyeztek. A formamester bólintott és eltűnt. A következő pillanatban nem volt ott.

Soha nem is járt a szobában, csak látszatképet, jelenést küldött magáról. Ez volt az első alkalom, hogy Éger látta e nagymesterek hihetetlen hatalmának megnyilvánulását. El is bátortalanította volna a dolog, ha nem lett volna már túl minden félelmen és ámulaton.

Követte a kapusmestert ki az éjszakába, végig az utcákon, el az Iskola fala mellett, át a mezőkön egy nagy, kerek domb tövében és egy patak mentén, mely halkan, dallamosan csobogott a sötétben. Magas erdő állt előttük, a fákat ezüstös csillagfény koronázta.

A formamester elébük jött az ösvényen, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a szobában. Beszélt egy percet a kapusmesterrel, azután Éger követte a Liget mélyére.

— Sötétek a fák — mesélte Éger Karvalynak —, de alattuk nincs sötét. Fény… fényesség borítja az ösvényeket.

A másik bólintott, halványan elmosolyodott.

— Amint odaértem, rögtön tudtam, hogy ott majd tudok aludni. Úgy éreztem, mintha egész végig aludtam volna, valami gonosz álom fogságában, melyből csak ott ébredtem fel igazán; így igazán el is tudtam aludni. A mester elvitt egy helyre, egy hatalmas fa gyökereihez, ahol mindent puha szőnyegként borítottak a lehullott levelek, és mondta, hogy ott lefekhetek. Úgy tettem és elszenderedtem. Képtelen vagyok elmondani, milyen édes álom volt az.

A déli nap erősen tűzött; bementek, s a házigazda kenyeret és sajtot szelt egy darab szárított hús mellé. Éger körülnézett evés közben. A házbelső egyetlen hosszú szobából állt, egy kis hálófülkével a nyugati oldalon. Tágas, homályos és szellős, erős építmény volt, vaskos oszlopokkal, csillogó padlóval és mély, kő tűzhellyel. — Nagyszerű ház ez! — Nem állta szó nélkül.

— Öreg már. A Vén Mágus házának nevezik. Nem utánam és nem is a mesterem, Aihal után, aki előttem lakott itt, hanem még az ő mestere, Helész után nevezték el így, akivel Oromon lecsendesítette a nagy földrengést. Jó ház.

Éger ismét szendergett egy kicsit a fák alatt, ahol a napsugarak rávillantak a mozgó lombozaton keresztül. Karvaly is megpihent, de nem túl hosszan. Mire Éger felébredt, már egy kosárnyi kicsiny, aranysárga szilva várta a fa alatt, és az öreg a kerítést javította fent, a kecskék legelőjénél. Éger segíteni indult, de addigra a volt főmágus végzett a munkával. A kecskék azonban már rég kiszöktek.

— Egyikük se tejel! — morgott Karvaly, miközben visszatértek a házhoz. — Mást se csinálnak, folyton csak lyukakat keresnek a kerítésen! Csak azért tartom őket, hogy felbőszítsenek… Életem első varázslata az elbóklászó kecskék visszahívására szolgált. A néném tanította. Ma már annyi hasznát sem veszem, mintha szerelmes ódát énekelnék nekik. Jobb, ha megnézem, nem szédültek-e be az özvegyember zöldségesébe! Nincs olyas bűbájosságod, ami visszahívná a kecskéket, ugye?

A két barna nősténykecske valóban egy káposztásban legelészett a falu szélén. Éger elismételte a varázslatot, melyet Karvaly tanított neki az odavezető úton:

A kecskék óvatos megvetéssel bámultak rá, és kicsit arrébb mentek. Kiáltozva és egy bot segítségével Éger kiverte őket a káposzták közül az ösvényre, ahol Karvaly néhány szem szilvát teremtett elő a zsebéből. Kínálgatva, ígérgetve, hízelegve lassan visszavezette a csavargókat a saját legelőjükre.

— Különös teremtmények — mondta, miközben bereteszelte a kaput. — Sohasem tudhatod, hogy állsz velük!

Éger gondolatai közt hasonló kétség merült fel a házigazdájával kapcsolatosan, de nem mondta ki.

Amikor megint az árnyékban ültek, Karvaly így szólt hozzá: — A formamester nem északföldi, hanem karg. Akárcsak a feleségem. Karego-Át harcosa volt. Sohasem hallottam még más emberről, aki azokról a szigetekről indult volna Kútfőre. A kargoknak nincsenek varázstudóik. Bizalmatlanok minden mágiával. Mégis több tudást őriztek meg az Ősi Erőkről, mint mi. Ez a férfi, Azver, fiatal korában hallott valami mesét a Lappang-ligetről, és valamiért úgy hitte, hogy ott kell legyen a föld minden hatalmának középpontja. Így hát maga mögött hagyta isteneit és anyanyelvét, és elutazott Kútfőre. Megállt a küszöbön és azt mondta: „Tanítsd meg, hogyan éljek abban az erdőben!” És mi addig tanítottuk, mígnem ő kezdett el tanítani minket… Végül ő lett a formamesterünk. Nem egy finomkodó típus, de megbízható.