Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Félelem nem rejtezett a hangjában, csupán valami ádáz ujjongásféle.

Éger nem tudott osztozni örömében. Túl sokat veszített, és túlságosan megviselte már az olyan erők elleni harc, melyeket se nem uralt, se nem értett. De szívében bátorság áradt szét.

— Változzon hát jó irányba, nagyuram! — kívánta hangosan.

— Úgy legyen — hagyta rá az öreg. — De változnia kell.

Ahogy a nap kezdett veszíteni az erejéből, Karvaly közölte, hogy be kell mennie a faluba. Magával vitte a kosárnyi szilvát, és beleültetett egy kisebb kosárnyi tojást is.

Éger vele tartott, és séta közben beszélgettek. Mikor megtudta, hogy Karvaly árpára és búzalisztre cseréli a gyümölcsöt és a tojást és a kis tanya egyéb adományait, hogy a kandallóban elégetett fát az erdőben kell türelmesen összeszednie, hogy a nem tejelő kecskék miatt már tavaly is ki kellett gazdálkodnia a sajtra valót, akkor Éger igencsak elcsodálkozott. Hogyan lehetséges, hogy Óceánföld főmágusa, a maga két kezével termeli meg a betevő falatot? Saját népe nem tiszteli őt?

Vele ment a faluba és látta, amint egy nő becsapja az ajtót, mikor közeledni látja az öregembert. A piacos, aki átvette a gyümölcsöt és a tojást, egyetlen szó nélkül számolta le az aprót az asztalra, barátságtalan arccal és lesütött tekintettel. Karvaly kedvesen köszönt el: — További jó napot, Iddi! — De választ nem kapott.

— Nagyuram! — kezdte Éger döbbenten, ahogy hazafelé baktattak. — Nem ismernek talán?

— Nem — válaszolt a volt főmágus, egy rideg oldalpillantás kíséretében. — És igen.

— De… — Éger nem tudta, hogyan adjon hangot felháborodásának.

— Tudják, hogy nincs már varázshatalmam, de furcsaságok vesznek körül. Tudják, hogy egy idegennel, egy karg nővel élek. Tudják, hogy a lányom valami boszorkányféle, de rosszabb, mert arca és keze összeégett, és mert ő maga megégette Re Albi urát, vagy lelökte egy szikláról, vagy szemmel verte meg — többféle szóbeszéd is járja. Tisztelik a házat, amelyben élünk, bár főleg azért, mert Aihal és előtte Helész háza volt, és a halott varázsló jó varázsló… Városi ember vagy, Éger, Mórred királyságának egyik szigetéről. Gont falvai másféle helyek.

— De miért maradsz itt, nagyúr? A király biztosan a megfelelő tiszteletben részesítene…

— Nem akarok tiszteletet! — vágta rá az öreg oly erőszakos hévvel, hogy teljesen elnémította Égert.

Haladtak tovább. Amikor a szirtek szélén épült házhoz értek, Karvaly halkan megjegyezte: — Ez az én fészkem.

Vacsora után magukhoz vettek egy pohárka vörösbort, és egy másikkal kiültek naplementét nézni. Nem sokat beszéltek. Az éjszakától, az álomtól való rettegés utolérte Égert.

— Nem vagyok gyógyító — mondta a házigazda —, de ugyanúgy talán segíthetek a nyugodt alvásban, ahogyan a gyógyfüvesmester segített.

Éger kérdőn nézett rá.

— Elgondolkodtam rajta és úgy tűnik, nem varázslat tartott távol a domboldaltól, sokkal inkább az élő kéz érintése. Ha szeretnéd, kipróbálhatjuk.

Éger ellenkezett, de Karvaly így szólt: — Az éjjelek felét többnyire ébren töltöm. — Így hát vendége aznap este a nagy szoba hátsó sarkában álló, alacsony ágyra heveredett le, és vendéglátója mellette virrasztott, vigyázott a tűzre és bóbiskolt néha.

Közben vigyázott Égerre is, és végül látta álomba zuhanni. És nem sokkal később látta, ahogy remegni kezd álmában. Kinyújtotta kezét és Éger vállára tette, ahogy a férfi, oldalára fordulva feküdt. Az alvó mozgolódott egy kicsit, sóhajtott, lenyugodott, és békésebben aludt tovább.

Karvalyt elégedettséggel töltötte el, hogy ennyit segíthetett. Mint egy varázsló, gondolta magában, gunyorosan.

Nem volt igazán álmos; még mindig érezte a nappali feszültséget. Éger története járt a fejében, és az, amiről délután beszélgettek. Látta maga előtt Égert, ahogy ott áll az ösvényen a káposztás mellett, és a varázslat szavaival próbálja visszahívni a kecskéket, és azok dölyfösen ellenállnak a hatalmát vesztett igének. Emlékezett még, hogy valaha nevén szólította a karvalyt, a szürke sast, a lápi sólymot, lehívta őket az égből — és azok a szelek szárnyán érkezve acélkarmokkal kapaszkodtak a karjába és rábámultak —, tekintetét a haragos, aranyszín szemekbe mélyesztette… Elmúlt már mindez. Dicsekedhetett és fészkének nevezhette a házát, de már nem voltak szárnyai.

De Tehanunak voltak. Sárkányszárnyai, melyek messzire röpíthették.

A tűz kialudt. Összébb fogta magán a birkabőrt és hátát a falnak vetette, egyik kezét Éger mozdulatlan, meleg vállán tartotta. Megkedvelte és megsajnálta a férfit.

Másnap ne felejtse el megkérni, hogy foltozza meg a zöld kancsót.

A rövid fű szárazon, szürkén, holtan meredezett a fal tövében. Szél nem fútt, hogy megreszkettesse vagy megzörgesse.

Riadtan emelkedett fel, félig kikelt a karszékből, de pillanatnyi zavarodottsága elmúltával visszatette kezét Éger vállára, megszorította kissé, és suttogva szólt hozzá: — Hara! Gyere onnan, Hara! — Éger megrázkódott, majd megnyugodott. Sóhajtott, még jobban összekuporodott, és csendesen feküdt tovább.

Karvaly az alvó mellett ült, és kezét annak karján tartotta. Hogyan kerülhetett ő oda, a kőfalhoz? Már nem volt meg a hatalma, hogy odamenjen. Nem volt rá módja, hogy fellelje az odavezető utat. Ahogyan az előző éjjelen, Éger álma vagy látomása, Éger messzire utazó lelke, magával húzta a félhomályban úszó vidékre.

Már teljesen ébren volt. Nyitott szemmel ült, a csillagokkal telt ég fénye arcára vetült a nyugati ablakon keresztül.

A fű a fal tövében… Nem nő tovább ott, hol a domboldal lefut, és helyet ad a sötétbe burkolózó, kiszáradt földeknek. Égernek úgy mondta, odalent nincs más csak por, csak kövek. Ő már látta azt a fekete port, a fekete sziklákat. A holt patakmedreket, amelyekben sohasem folyt víz. Nincs ott élő dolog, nappali teremtmény. Nincs madár, nem futkároznak mezei egerek, nem zizegnek bogarak, és nem csillan meg hátuk. Csak az emberek halottai laknak ott, üres tekintettel és csendes ajkakkal.

Talán a madarak nem halnak meg?

Az egér, a szúnyog, a kecske — az a barna-fehér, ravasz, szürke patás és sárga szemű, szégyentelen kecske, Torkos, Tehanu egykori állatkája, amely a múlt télen halt meg végelgyengülésben — hol vagy, Torkos?

Nem ott, nem a sötétség vidékén. Torkos meghalt, de elkerülte a kiszáradt földeket. Ott lehet, ahová mindig is tartozott, a földben. A földben, a fényben, a szélben, a sziklákon lecsobogó vízben, a nap sárga szemében.

Akkor miért, miért…?

Figyelte, ahogy Éger megfoltozza a kancsót. Kövér és jádezöld edény, Tenar kedvence volt; kézben hozta át a Tölgyes tanyáról, évekkel korábban. Karvaly kezéből másnap csúszott ki, ahogy levette a polcról. Azzal a szándékkal szedte össze a két nagyobb darabot és a kis szilánkokat, hogy majd összeragasztja valami módon, és legalább dísznek jó lesz még, ha másra nem is használható. Azóta ha ránézett a darabokra, melyeket akkor egy kosárkába gyűjtött, ügyetlensége mindig feldühítette.

Megbűvölten nézte Éger kezeit. Nyúlánk, erős, fürge, sietség nélküli ujjak dédelgették a kancsó alakját, egymáshoz illesztették-passzították és elrendezték, kérlelték és cirógatták a cserepeket, a hüvelykujjak a helyükre vezérelték-csábították a kisebb töredékeket, azokat újra egyesítették, és összebékítették egymással. Munka közben Éger kétszavas, dallamtalan kántálást mormolt maga elé. Az Öreg Beszéd két szava volt az. Kóbor ismerte is meg nem is a jelentésüket. Éger arca felderült munka közben, minden fáradtsága és bánata tovaszállt; arc, mely teljességgel feloldódott az időben és az összpontosításban, ahogy az időtlen nyugalom átfénylett rajta.