Terry Pratchett - A mágia színe

Withel dermedten bámulta a kavargó lángokat. Széltoló pedig ugrott. A tolvaj kardforgató karja alá vetette magát, ledöntötte lábáról a fickót, és olyan elképzelhetetlenül ügyetlen ívben csapott le a saját kardjával, hogy a penge lapjával találta el áldozatát, s menten kiperdült az avatatlan kézből. Szikrák és lángoló olajcseppek záporoztak alá, miközben Withel torkon ragadta Széltolót mindkét kesztyűs kezével, és nekiállt kiszorítani belőle a szuszt.

— Ez a te műved! — rikoltotta. — A tiéd meg a trükkös ládádé!

Hüvelykujja rátalált Széltoló légcsövére. No, ennyi, gondolta a varázsló. Bárhová kerülök, nem lehet rosszabb, mint itt…

— Elnézést… — szólalt meg Kétvirág.

Széltoló érezte, hogy a szorítás enged. És most Withel lassan felegyenesedik, arcán a tökéletes gyűlölet kifejezése.

Egy parázsló üszök hullott a varázslóra. Sietve lesöpörte magáról, és feltápászkodott.

Kétvirág Withel mögött állt, és a tolvaj saját rapirja hegyét szegezte a tomboló bűnöző véknyának. Széltoló szeme résnyire szűkült. Köpenye alá nyúlt, aztán előhúzta ökölbe szorított kezét.

— Ne mozdulj! — kiáltotta.

— Jól csinálom? — kérdezte Kétvirág aggódva.

— Azt mondja, fölnyársalja a májad, ha mozdulni mersz! — tolmácsolta Széltoló, élve a fordítói szabadsággal.

— Kétlem.

— Fogadunk?

— Nem.

Ahogy Withel teste megfeszült, hogy rávesse magát a turistára, Széltoló egy kurta mozdulattal állon vágta. Withel döbbenten bámult rá egy pillanatig, aztán csendesen lehanyatlott a sárba.

A varázsló szétnyitotta sajgó öklét, és sajgó ujjai közül kicsúszott az aranypénzek tekercse. Lepillantott az eszméletlen tolvajra.

— Te jó ég! — zihálta.

Felnézett, majd felüvöltött, amikor egy újabb üszök hullott a nyakára. A lángok már tovaterjedtek a többi tetőre az utca mindkét oldalán. Körös-körül polgárok hajigálták kifelé cókmókjukat az ablakon, és lovakat vonszoltak ki füstölgő istállókból. Újabb robbanás az izzófehér vulkánban, ami a Dob volt, és egy teljes márvány kandallópárkány kaszált el a fejük fölött.

— Az Ellenirány Kapu van legközelebb! — ordította túl Széltoló az összerogyó gerendák recsegését. — Gyerünk!

Megragadta a vonakodó Kétvirág karját, és rángatni kezdte.

— A Poggyászom…

— Pukkadjon meg a Poggyászod! Ha még egy ideig itt maradsz, olyan helyre kerülsz, ahol nem lesz szükséged poggyászra! Gyere már! — sikította Széltoló.

Keresztültrappoltak a kerületet elhagyó, ijedt embertömegen, miközben a varázsló nagyokat kortyolt a hűvös hajnali levegőből. Valamit nem értett.

— Biztos vagyok benne, hogy az összes gyertya kialudt — mondta. — Akkor mitől gyulladt ki a Dob?

— Nem tudom — nyögte Kétvirág. — Ez rettenetes, Széltoló! Pedig milyen jól kijöttünk.

Széltoló megtorpant a megdöbbenéstől, és ezt olyan hirtelen tette, hogy egy másik menekülő belerohant, és szitkozódva pattant le róla.

— Kijöttetek?

— Igen. Csak bámultam, milyen remek a társaság… A nyelv némi problémát jelentett, de annyira akarták, hogy csatlakozzam hozzájuk, semmiképp se hagyták, hogy nemet mondjak, gondoltam, igazán barátságos emberek…

Széltoló ki akarta igazítani a tévedést, de rájött, azt sem tudja, miképp kezdjen hozzá.

— Nagy csapás ez a jó öreg Döncösnek — folytatta Kétvirág. — De legalább bölcs volt. Egy rhinut fizetett első részlet gyanánt.

Széltoló nem ismerte a részlet szó jelentését, agya azonban lázasan dolgozott.

— Te biztos irtottad a Dobot? — hüledezett. — Fogadást kötöttél Döncössel, hogy nem fog leégni a hodály?

— Úgy van. A szokásos kártérítést kapja. Kétszáz rhinut Miért kérded?

Széltoló megfordult, a feléjük kúszó lángokra meredt, és eltűnődött, vajon mekkora darabot lehetne megvenni Ankh-Morporkból kétszáz rhinuért Jókorát, döntötte el. Csak nem most, ahogy ezek a lángok terjednek…

Lepillantott a turistára.

— Te… — kezdte, lázasan kutatva emlékezetében a legbecsmérlőbb trobi szó után. A boldog kis trobik még azt sem tudják, hogyan káromkodjanak.

— Te… — ismételte. Újabb loholó alak ütközött belé, majdnem eltalálta a vállán cipelt kasza pengéjével. Széltoló visszafojtott indulatai kitörtek.

— Te kis (olyan valaki, aki rézkarikával az orrában, víztócsában áll a Raruaruaha-hegy tetején, miközben kegyetlen vihar dühöng, és azt kiabálja Alohurának, a Villámok Istennőjének, hogy arcvonásai egy beteg uloruaha gyökérhez hasonlatosak)!

ÉN CSAK A MUNKÁM VÉGZEM — mentegetődzött az árnyalak, és vonult tovább.

A szavak olyan súlyosan zuhantak, mint a márványlapok, Széltoló ennek dacára bizonyos volt benne, hogy rajta kívül senki sem hallotta őket.

Ismét megragadta Kétvirág grabancát.

— Tűnjünk el innen! — javasolta.

Az ankh-morporki tűzvész egyik érdekes mellékhatása, hogy a biztos-irtási köszvény, mely a Törött Dob szétrobbant tetején át hagyta el a várost, a felszálló forró levegővel eljutott Korongvilág légkörének felső rétegébe, és csak több nappal később, néhány ezer mérfölddel arrébb hullott vissza a földre, pontosabban egy uloruaha-bokorra a Trobi-szigeteken. Az egyszerű, vidám szigetlakók ettől kezdve istenként imádták, okosabb szomszédaik nem kis mulatságára. Különösképpen az esőzések és aratások az elkövetkező néhány esztendőben szinte természetellenesen bőségesek voltak, amiért is utóbb kutatócsoportot küldött a helyszínre a Láthatatlan Egyetem kisebb vallásokkal foglalkozó fakultása. Arra a következtetésre jutottak, hogy mindez csak hatásvadászatból történt.

A széltől hajtott tűz gyorsabban terjedt szét a Dobtól, mint ahogy egy ember járni képes. Az Ellenirány Kapu falécei már lángokban álltak, amikor Széltoló odaért. Arca felhólyagosodott, vöröslött a forróságtól. Mostanra ő és Kétvirág már lóháton ültek — nem volt nehéz lovat szerezni. Egy agyafúrt kereskedő alig ötvenszer annyit kért az állatokért, mint amennyit értek, és a szája is tátva maradt, amikor ezerszer annyit nyomtak a markába.

Alighogy keresztül lovagoltak rajta, a kapu első nagy oszlopa szikrákat szórva dőlt le. Morpork mostanra tüzes katlanná változott.

Miközben a tűztől bevilágított úton vágtattak, Széltoló útitársára pillantott, aki jelenleg nagyon keményen próbálta elsajátítani a lovaglást.

— Ördög és pokol! — gondolta. — A turista él! És élek én is. Ki gondolta volna? Lehet, hogy mégis van valami ebben az ők-ón-gnómja fedőnevű varázserőben?

Nehézkes egy kifejezés. Széltoló próbálta kimondani a kásás szótagokat, amelyekből a szó állt Kétvirág saját nyelvén.

— Örlődik? — próbálkozott. — Ökle-gnosztika? Vagy talán inkább öko-gnómia?

Igen, valami ilyesmi. Az nagyjából helyesen hangzott.

Néhány száz öllel mögöttük folyásirányban, a város utolsóként elhamvadó negyedében egy furán szögletes, és szemmel láthatóan vízzel teljesen átitatódott tárgy kapaszkodott föl a folyó sáros partjára. Azon nyomban számtalan láb nyúlt ki belőle és támasztó pont után kaparászott.

A Poggyász fölvonszolta magát a partoldalon, majd — koromcsíkosan, vízfoltosan és nagyon-nagyon mérgesen — megrázkódott, s betájolta magát. Aztán élénk ügetéssel megindult, a kicsi és hihetetlenül csúf krampusz pedig, aki a fedélen üldögélt, érdeklődve figyelte a tájat.