Terry Pratchett - A mágia színe

Zlorf felemelte a kezét.

— No de kérlek! — tiltakozott. — És a szakmai etikett?

— Persze. Apropó…

— Igen?

— Úgy emlékszem, van két őröm az ajtónál…

— Volt.

— Meg néhányan egy kapuban az utca túloldalán…

— Valaha.

— És két íjász a háztetőn.

A kétség árnyéka suhant át Zlorf arcán, akár a napfény utolsó sugara a csúnyán fölszántott földön.

Az ajtó kivágódott, és falhoz kente azt az orgyilkost, aki előtte állt.

— Nem unjátok még? — ordította Döncös az asztal alól.

Zlorf és Ymor felpillantottak a küszöbön álló alakra. Alacsony volt, kövér, és drága ruhákat viselt. Nagyon drága ruhákat. Magas, nagytestű alakok derengtek mögötte. Nagyon nagytestű, fenyegető alakok.

— Ki ez? — kérdezte Zlorf.

— Ismerem — közölte Ymor. — A neve Rerpf. Övé a Teli Tányér vendéglő a Rézhídnál. Stren! Távolítsd el!

Rerpf feltartotta egyik, gyűrűkkel ékített ujjú kezét. Stren Withel félúton járt az ajtó felé, amikor megtorpant, ugyanis több hatalmas troll nyomult a helyiségbe hétrét görnyedve. Hunyorogva egyenesedtek fel a kövér férfi két oldalán. Dinnyényi bicepszek dagadoztak liszteszsák-szerű karjukon, kétélű bárdot tartottak valamennyien. A hüvelyk- és a mutatóujjuk között.

Döncös előbújt az asztal alól, képe rángatózott a dühtől.

— Kifelé! — ordította. — Azonnal zavarja ki azokat a trollokat!

Senki sem mozdult. A helyiségben hirtelen eluralkodott a csend. Döncös gyorsan körülpillantott. Csak most kezdett derengeni az agyában, hogy mit mondott, és hogy kinek. Nyöszörgés hagyta el az ajkait, örülve, hogy kiszabadult.

Döncös épp a pincébe vezető ajtóhoz ért, amikor az egyik troll sonkanagyságú kezének laza pöccintésével suhogva utána küldte a bárdját. Az ajtócsapódás és a rákövetkező reccsenés, amikor a bárd talált, egyetlen hanggá olvadt össze.

— Ördög és pokol! — kiáltotta Rongylábú Zlorf.

— Mit akarsz? — tudakolta ellenségesen Ymor.

— A Kalmárok és Kereskedők Céhének megbízásából jövök — felelte Rerpf kimérten. — Úgy is mondhatnám, hogy érdekeink védelmében. A kis embert értve alatta.

Ymor a homlokát ráncolta.

— Elnézést — mondta. — Mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy a Kereskedők Céhétől…

— És a kalmárokétól — bólintott Rerpf. Mögötte, további trollok társaságában, néhány emberi alak is megjelent, akiket Ymor látásból már ismert. Már találkozott velük, talán üzletek és kocsmák pultja mögött. Jelentéktelen alakok, akiket általában könnyű észre sem venni, tüstént elfelejteni. Agyának egy szegletében kínos érzés kezdett növekedni. Arra gondolt, milyen érzés lehet, amikor, mondjuk, egy róka összeakad egy feldühödött birkával. Ráadásul olyan birkával, amelyik megengedheti magának, hogy védelmére farkasokat béreljen föl.

— Ha szabad kérdeznem, mióta létezik ez… a Céh?

— Ma délután óta — felelte Rerpf. — És ha épp tudni akarod, én vagyok a turizmusért felelős alcéhmester.

— Mi a nyavalya az a turizmus, amiről beszélsz?

— Huh… mi sem vagyunk teljesen biztosak benne… — ismerte el Rerpf.

Szakállas vénség hajolt előre a háta mögött és azt recsegte: — A morporki borárusok szószólójaként mondhatom, hogy a Turizmus Üzletet jelent. Érted?

— Na és? — kérdezte Ymor hűvösen.

— És, miként említettem, az érdekeinket védelmezzük — felelte Rerpf.

— Tolvajok KIFELÉ, tolvajok KIFELÉ! — nyekeregte a szakállas vénség. Többen csatlakoztak a kántáláshoz. Zlorf elvigyorodott.

— Orgyilkosok is, orgyilkosok is! — kántálta a vénség. Erre már felmordult Zlorf — egyszeriben elillant a jókedve.

— Magától értetődik — magyarázta Rerpf —, hogy ha ti itt összevissza rabolgattok meg gyilkoltok, a mi üzletünknek lőttek. Milyen benyomást teszünk így a látogatókra? Hosszú utat teszel meg, hogy lásd a mi szépséges városunk számos történelmi és városi nevezetességét, hogy megismerd a számtalan furcsa szokást, aztán arra ébredsz, hogy holtan heversz valami eldugott sikátorban, vagy az is lehet, hogy éppen a tenger felé sodor az Ankh, hogy meséled el a barátaidnak, milyen nagyszerűen szórakoztál? Nincs mese, haladni kell a korral!

Zlorf és Ymor összenéztek.

— Haladni kell, mi? — sóhajtott Ymor.

— Hát akkor haladjunk, testvér! — kiáltotta Zlorf. Egyetlen mozdulattal a szájához kapta a fúvócsövét, és máris apró tűlövedék szisszent a legközelebbi troll felé. Az megperdült, elhajította bárdját — a fegyver elsüvített az orgyilkos feje mellett, és szétloccsantotta egy mögötte álló szerencsétlen tolvajét.

Rerpf lebukott, hogy a mögötte dagadozó troll célzásra emelhesse hatalmas vas számszeríját, és beleröpíthesse a lándzsa méretű vesszőt a legközelebbi orgyilkos mellkasába.

Ez volt a kezdet…

Ahogy már korábban megjegyeztük, azok, akik képesek érzékelni a távoli oktarin sugárzását — a nyolcadik színt, a Képzelet festékéét —, olyan dolgokat is látnak, amiket mások nem.

Így történhetett, hogy Széltoló, miközben a Poggyásszal a nyomában Morpork zsúfolt, fáklyafényes bazárján sietett keresztül, beleütközött egy magas, sötét alakba. Odafordult, hogy az illetőt elküldje a pokolba néhány helyénvaló káromlattal, és megpillantotta a Halált.

Csak a Halál lehetett. Senki más nem járkál üresen tátongó szemgödrökkel, a vállára vetett kasza pedig minden maradék kétséget eloszlatott. Miközben Széltoló iszonyodva bámulta, egy szerelmespár, valami csak beavatottak számára érthető viccen nevetgélve, egyenesen keresztülsétált a jelenésen anélkül, hogy észrevette volna.

A Halál, már amennyire merev arcának kifejezéséből következtetni lehetett, meglepődött.

SZÉLTOLÓ? — mormolta olyan mély és súlyos hangon, mintha ólomajtókat csapkodtak volna mélyen a föld alatt.

— Izé… — felelte a varázsló, igyekezvén kerülni az üres szem átható pillantását.

TE MIÉRT VAGY ITT? (Bumm, bumm, kriptafedelek dübögtek a vén hegyek gyomrának féregjárta tárnáiban…)

— Izé… miért ne lennék? — hebegte Széltoló. — Mindegy, biztos vagyok benne, hogy neked rengeteg a dolgod, úgyhogy én már itt sem…

IGEN MEGLEPŐDTEM, AMIKOR BELÉM BOTLOTTÁL, SZÉLTOLÓ, HISZEN ÉPP MA ESTÉRE VAN VÉLED TALÁLKÁM.

— Ó, nem, ne…

NA PERSZE AZ AZ EGÉSZ ÜGYBEN AZ ÁTKOZOTTUL BOSSZANTÓ, HOGY ARRA SZÁMÍTOTTAM, PSZEUDOPOLISZBAN FOGOK TALÁLKOZNI VÉLED.

— De hiszen az ötszáz mérföldnyire van innen!

NEKEM MONDOD? MÁR LÁTOM, HOGY MEGINT ELROMLOTT AZ EGÉSZ RENDSZER. FIGYELJ, MI LENNE HA…

Széltoló elhátrált, kezét védekezőn tartotta maga elé. Egy füstölthalárus, közeli standjának pultjára könyökölve, érdeklődve nézte a hadonászó őrültet.

— Szó sem lehet róla!

KÖLCSÖN ADHATNÉK NEKED EGY NAGYON GYORS LOVAT.

— Nem!

EGY KICSIT SE FOG FÁJNI!

— Nem! — Széltoló megfordult és elfutott. A Halál utánanézett, keserűen vállat vont.

AKKOR FULLADJ MEG! — motyogta. Megfordult, észrevette a vigyorgó halárust. A Halál acsarogva kinyújtotta csontujját, és megállította a férfi szívét, de nem volt túl büszke magára.

Aztán a Halálnak eszébe jutott, mi fog történni később ezen az éjszakán. Valótlanság lenne azt állítani, hogy a Halál elmosolyodott, hiszen arcvonásai amúgy is szükségképpen mészvigyorba vannak dermedve. De egy kis dallamot dúdolt, vidámat, akár egy leprafészek, és csak annyi időre állt meg, hogy elvegye egy elhaladó kérész életét, és annak a macskának az egykilenced életét, mely ott kuporgott a halasállvány alatt (minden macska lát oktarinban), aztán sarkon fordult, és elsietett a Törött Dob felé.