Terry Pratchett - A mágia színe

A morporki Rövid utca valójában a város leghosszabb utcája. A Fémműves utca húzódik a forgásirány felőli végén, T alakot képez, a Törött Dob pedig pontosan a T szára felé néz.

A Rövid utca legtávolabbi végén egy sötét hasáb tápászkodott föl apró lábak százain, és futni kezdett. Eleinte esetlen kocogással, de mire a fele utat megtette, már száguldott, mint a kilőtt nyílvessző…

Egy még sötétebb árnyék araszolt előre a Dob egyik fala mentén, alig néhány lépésnyire az ajtót őrző két trolltól. Széltoló verejtékezett. Ha meghallják az övén lógó, különlegesen preparált zacskók halk csörgését…

Az egyik troll rácsapott társa vállára: olyan hang hallatszott, mint amikor két kavicsot egymáshoz csapnak. A csillagfényes utcára mutatott…

Széltoló kiugrott rejtekéből, megfordult, és behajította terhét a Dob legközelebbi ablakán.

Withel látta az érkező tárgyat. A zacskó szép ívben keresztülszállt a helyiségen, lassan forgott a levegőben, és egy asztal sarkának csapódott. Egy pillanatra rá aranypénzek gurultak szerteszét a padlón, pörögve, csillogva.

A teremben hirtelen csönd lett; csak az aranyak csilingelése és a sebesültek nyögdécselése hallatszott. Withel szitkot mormolva pokolra küldte az orgyilkost, akivel verekedett.

— Valami trükk! — rikoltotta. — Senki se mozduljon!

Öt tucat ember és egy tucat troll dermedt meg keresgélés közben.

Ekkor, immáron harmadjára, kivágódott az ajtó. Két troll rontott be rajta, becsapták maguk mögött, elreteszelték egy súlyos rúddal, aztán lemenekültek a pincébe.

Odakinn futó lábak dobogása hallatszott. És ekkor, utoljára, az ajtó ismét kinyílt. Pontosabban inkább berobbant, hiszen a hatalmas farúd egyszerűen keresztülrepült a helyiségen, és maguk az ajtófélfák is beszakadtak.

Ajtó és félfái együtt zuhantak egy asztalra, mely menten pozdorjává tört. A dermedt küzdő felek csak ekkor vették észre, hogy van még valami más is a farakásban. Egy láda volt az, mely majd eszeveszetten rázta magát, hogy megszabaduljon körötte lévő fatörmeléktöl.

Széltoló jelent meg az ajtóban, és egy újabb aranygránátot hajított be. A zacskó a falnak csapódott, s záporoztak a csillogó érmék.

Odalenn a pincében Döncös fölnézett, valamit motyogott, aztán folytatta munkáját. Már teljes ellentengelytéli faggyúgyertyaellátmányát kiszórta a padlóra, és gondosan elvegyítette gyújtóskészletével. Most éppen egy hordónyi lámpaolajjal birkózott.

— Biztos irtás — suttogta. Az olaj bugyogva ömlött ki, és kavargott a lába körül.

Withel dühtől eltorzult arccal átviharzott a termen. Széltoló gondosan célzott, és mellbe vágta a tolvajt egy kis zsák arannyal.

De most már Ymor is kiabált, és vádlón mutatott a varázslóra. Egy holló bukott alá a gerendákról, kimeresztett karmokkal Széltoló felé röppent.

Nem járt sikerrel. Körülbelül félúton járhatott célja felé, amikor a Poggyász fölpattant szálkaágyáról a levegőbe, kurtán kitátotta a fedelét, aztán csattanva összezárta.

Puhán ért földet. Széltoló látta, ahogy a fedél ismét résnyire nyílik. Csak annyira, hogy kibújhasson egy nyelv, nagy, mint egy pálmalevél, vörös, mint a mahagóni, és sima mozdulattal benyalt néhány kósza tollat.

Ugyanebben a pillanatban az óriás gyertyatartó kerék lehullott a mennyezetről, és a helyiségre homály borult. Széltoló összekucorodott, mint egy rugó, aztán nagyot ugrott, elkapott egy gerendát, és számára is meglepő erővel feltornászta magát a tető viszonylagos biztonságába.

— Izgi, mi? — szólalt meg valaki a füle mellett.

Alant a tolvajok, orgyilkosok, trollok és kereskedők mind nagyjából ugyanabban a pillanatban döbbentek rá, hogy olyan teremben vannak, ahol a talajt aranyak teszik csúszóssá, és amely tartalmaz valamit a félsötétben hirtelen vészterhessé váló alakok között, ami egészen iszonyatos. Egy emberként lódultak az ajtó felé, ám két tucat különböző emlékképük volt annak pontos helyéről.

Magasan a zűrzavar fölött Széltoló Kétvirágra meredt.

— Te vágtad el a gyertyatartó kötelét?

— Naná!

— Hogy jutottál fel ide?

— Úgy véltem, helyesebb, ha nem állok senki útjába.

Széltoló eltöprengett ezen. Nem sok hozzáfűznivalója akadt.

— Igazi csihi-puhi! — tette hozzá Kétvirág. — Túlszárnyal minden képzeletet! Szerinted meg kellene köszönjem nekik? Vagy esetleg te rendezted így?

Széltoló kifejezéstelen arccal meredt rá.

— Ideje lemászni — szólalt meg élettelen hangon. — Mindenki elment.

Végigvonszolta Kétvirágot a törmelékkel teleszórt padlón, aztán föl a lépcsőn. Az éjszaka utolsó perceit kapták el. Sziporkázott még néhány csillag, a hold azonban már lenyugodott, a perem felett halványszürke derengés látszott. De ami a legfontosabb: az utca kihaltnak tűnt.

Széltoló szaglászott.

— Érzed ezt az olajszagot? — kérdezte.

Ekkor ugrott elő a homályból Withel, és gáncsot vetett neki.

A pincelépcső tetején Döncös letérdelt, és a taplós dobozában kotorászott. A tapló nedves volt.

— Kinyírom egyszer azt a rohadt macskát! — morogta, és a tartalék dobozt kereste, ami általában az ajtó mellett szokott lenni. Most nem volt ott. Döncös igen csúnyát mondott.

Égő szövétnek jelent meg pont mellette a levegőben.

TESSÉK, VEDD EL!

— Kösz — vetette oda Döncös.

SZÓRA SEM ÉRDEMES.

Döncös ment, hogy lehajítsa a szövétneket a lépcsőn. A keze azonban megállt a levegőben. A szövétnekre meredt, összeráncolt homlokkal. Megfordult, és fölemelte a szövétneket, hogy az megvilágítsa a helyszínt. Nem vetett túl sok fényt, de alakot adott a sötétségnek…

— Ó, ne… — lehelte a fogadós.

DE IGEN — mondta a Halál.

Széltoló elterült.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy Withel menten felnyársalja ott, ahol fekszik. De még ennél is rosszabb történt. A tolvaj arra várt, hogy fölkeljen.

— Úgy látom, van nálad kard, varázsló — mondta csendesen. — Javaslom kelj fel, hadd lássuk, hogy tudod forgatni!

Széltoló olyan lassan tápászkodott föl, amennyire csak mert, és kihúzta az övéből azt a rövid kardot, amit az őrtől vett el alig néhány órával és több száz évvel ezelőtt. Kurtának, tompának rémlett Withel hajszálvékony rapirjához képest.

— Hiszen én azt se tudom, hogy kell bánni a karddal! — nyüszítette.

— Nagyszerű.

— Tudod, hogy a varázslókat nem lehet megölni éles fegyverekkel? — próbálkozott Széltoló kétségbeesetten.

Withel hűvösen elmosolyodott.

— Én is hallottam ilyesmit — mondta. — Alig várom, hogy kipróbáljam. — Előredöfött.

Széltoló az első szúrást puszta szerencsével hárította, döbbenten elrántotta a kezét, s e mozdulatával véletlenül kivédte a második vágást is, ám harmadjára egy döfés szíve magasságában átütötte köntösét.

Csendülés hallatszott.

Withelnek torkára fagyott a diadalüvöltés. Visszahúzta kardját, és ismét a varázsló felé szúrt, aki a rémülettől és a bűntudattól dermedten állt. Újabb csilingelés hallatszott, és aranypénzek kezdtek záporozni a varázsló köntöse alól.

— Szóval aranyat vérzel? — sziszegte Withel. — De nem hinném, hogy az alatt a bozontos szakáll alatt is aranyat rejtegetsz, te kis…

Ahogy kardja hátralendült a végső csapásra, a komor ragyogás, mely eddig a Törött Dob ajtajában növekedett, most villant egyet, elhalványult, és bömbölő tűzgömbben tört ki, amitől a falak kifelé hullámosodtak, a tetőt pedig vagy harminc ölre fölröpítette a levegőbe, mielőtt áttört volna rajta a vörösen izzó cserepek szétfröccsentésével.