Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Ez… ésszerűen hangzik — ismerte el végül Kolon. — Fontos szempont.

— Hátakkor?

— De az a hátulütője, hogy…

— Mi?

— …nem tudok úszni — vallotta be Kolon.

— Akkor hogy jutottál ki belőle?

Kolon vállat vont. — Természetadta úszóövem van.

Tekintetük megint a medence nedvessége felé fordult. Aztán Kolon Nobbyra meredt. Aztán Nobby nagyon lassan lecsatolta a sisakját.

— Nincs benne még valaki, ugye? — kérdezte Murok mögülük.

Megfordultak. A fiú hirtelen kirázott némi iszapot a füléből. Mögötte a szeszpárló maradványai parázslottak.

— Gondoltam, jobb, ha gyorsan elosonok és megnézem, mi folyik — jelentette ragyogva, és az udvarból kivezető ajtóra mutatott, ami egyetlen sarokpánton himbálózott.

— Ó! — szólt Nobby gyöngén. — Nagyon helyes.

— Van ott kinn egy sikátor — folytatta Murok.

— Nincsenek benne sárkányok, ugye? — tudakolta Kolon gyanakodva.

— Se sárkány, se ember. Senki sincs a környéken — magyarázta türelmetlenül Murok. Kihúzta a kardját. — Gyerünk!

— Hova? — érdeklődött Nobby. Elővett egy nedves csikket a füle mögül, és mélységes bánattal szemlélte. Nyilvánvalóan előrehaladott, reménytelen eset. Azért mégis megpróbálta meggyújtani.

— Meg akarunk küzdeni a sárkánnyal, nem? — mondta Murok.

Kolon kényelmetlenül feszengett. — Igen, de nem mehetnénk először haza egy váltás ruháért?

— És egy jó forró italért? — fűzte hozzá Nobby.

— Meg ételért — tódította Kolon. — Egy jó nagy tányér…

— Szégyellhetitek magatok! — közölte Murok. — Egy hölgy végveszélyben van, meg itt egy sárkány, amivel meg kell küzdeni, és nektek csupán evésen-iváson jár az eszetek!

— Ó, én nem csak ételre-italra gondolok — állította Kolon.

— Lehet, hogy csupán mi állunk a város és a teljes pusztulás között!

— Igen, de… — kezdte Nobby.

Murok kivont kardját megsuhogtatta a feje fölött.

— Kadar kapitány belevágott volna! — kiáltotta. — Mindenki egyért!

Szúrósan rájuk meredt, és kiszáguldott az udvarból.

Kolon szégyenlős pillantást vetett Nobbyra.

— Ezek a mai fiatalok! — csóválta a fejét.

— Mindenki egy miért? — firtatta Nobby.

A főtörzsőrmester fölsóhajtott. — Hát akkor, gyerünk.

— Ó, na jó.

Kiballagtak az üres sikátorba.

— Hova ment? — kérdezte Nobby.

Murok előlépett az árnyékból, s egész képét elöntötte a vigyor.

— Tudtam, hogy számíthatok rátok — szólt. — Kövessetek!

— Van valami fura ebben a fiúban — jelentette ki Kolon, amikor utána bicegtek. — Mindig sikerül neki meggyőznie minket, hogy kövessük, észrevetted már?

— Mindenki egy miért? — töprengett Nobby.

— Szerintem valami van a hangjában.

— Igen, de mindenki egy micsodáért?

A Patrícius sóhajtott, és, gondosan megjelölve, hol tart, félretette a könyvét. A lármából ítélve rengeteg az izgalom odakint. Rendkívül valószínűtlen, hogy akár egyetlen palotaőr is a környéken lenne, és ez így helyes. Az őrök magasan képzett népség, kár lenne elpazarolni őket.

Később még szüksége lesz rájuk.

Odalépdelt a falhoz, s meglökött egy kis, fekete tömböt, ami pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Azonban egyetlen másik kis kőtömb sem okozta volna a kövezet egy részének nehézkes félrecsikorgását.

Ott bent gondosan megválogatott tárgyak választéka hevert — vastartalék, váltóruhák, számos apró ládikó nemesfémmel és drágakövekkel tele, szerszámok. Meg egy kulcs. Sose építs olyan tömlöcöt, amiből nem tudsz kijutni.

A Patrícius fogta a kulcsot, és az ajtóhoz ballagott. Amikor a lakat kulcsvágatai visszacsúsztak jól olajozott barázdáikban, megint eltűnődött, vajon meg kellett-e volna említenie Kadarnak a kulcsot. De a fickó láthatólag oly sok kielégülést lelt a kitörésben. Valószínűleg kifejezetten rossz lett volna neki, ha tud a kulcsról. Mindenesetre tönkretette volna a világnézetét. És neki szüksége van Kadarra, a világnézetével együtt.

Lord Vetinari kilökte az ajtót és halkan kisétált palotája romjai közé.

Azok remegtek, amikor két percen belül másodszorra is megrázkódott a város.

A sárkányólak fölrobbantak. Az ablakok kitörtek. Az ajtó elhagyta a falat, megelőzve a nagy, fekete füstgomolyt, és a levegőbe vitorlázott, lassan pörögve, hogy aztán fölszántsa a rododrendonokat.

Valami roppant energikus és forró zajlott abban az épületben. Még több füst ömlött ki, sűrű, olajos, és csaknem tömör. Az egyik fal összehajtogatta magát, aztán egy másik lomhán a pázsitra borult.

Mocsári sárkányok lőttek ki eltökélten a maradványok közül, mintha pezsgősdugók lennének, veszettül csapkodó szárnnyal.

És még mindig füst gomolygott. De volt valami ott bent, a tüzes fehér láng valamiféle pöttye, lágyan emelkedőben.

Eltűnt a látképből, amikor kilibegett egy szétzúzódott ablakon, és aztán, a feje búbján egy még mindig forgó cserépdarabbal, Errol saját füstje fölé mászott és fölszállt Ankh-Morpork egébe.

A napfény megcsillant ezüstpikkelyein, amikor úgy száz láb magasan lebegett, lassan pörögve, takarosan egyensúlyozva a saját maga kibocsátotta lángon…

Kadar, a halálra várva a téren, rádöbbent, hogy leesett az álla. Becsukta a száját.

A városban abszolúte semmi hang nem hallatszott, Errol emelkedését kivéve.

Képesek átrendezni a saját csőrendszerük, mondta magának Kadar elképedve. Hogy megfeleljen a körülményeknek: Errol fogta és megfordította működését. De az izéi, a génjei… minden bizonnyal amúgy is már félúton voltak arrafelé. Nem csoda, hogy a kis vakarcsnak olyan torz szárnyai vannak. A teste biztos tudta, hogy nem lesz rájuk szüksége, eltekintve a kormányzástól.

Jó ég. A valaha létezett legislegelső visszafelé tűzokádó sárkányt látom.

Megkockáztatott egy pillantást közvetlen maga fölé. A nagy sárkány megmerevedett, hatalmas, vérbeborult szeme a csöpp kis teremtményre koncentrált.

Kihívó tűzrobajjal és levegőpüföléssel, Ankh-Morpork királya levegőbe lendült, minden, csupán emberekre vonatkozó gondolata elfeledve.

Kadar hirtelen Lady Juhossyhoz fordult.

— Hogyan harcolnak? — kérdezte sürgetően. — Hogyan harcolnak a sárkányok?

— Én… azaz, nos, csak szárnyukkal csapkodnak egymásra és lángot fújnak — válaszolta. — Mármint a mocsári sárkányok. Úgy értem, ki látott valaha is nemes sárkányt küzdeni? — Megütögette a hálóingét. — Muszáj jegyzeteket készítsek. Valahol itt van a noteszem…

— A hálóingében?

— Mindig azt tartottam hogy döbbenetes, milyen jó ötletei támadnak az embernek az ágyban.

Lángok bömböltek arra a helyre, ahol korábban Errol tartózkodott, de most már nem. A király megpróbált megpördülni a levegőben. A kis sárkány füstkarikák könnyed sorozatában körözött, macskabölcsőt szőve az égboltra, középpontjában az óriási, tehetetlenül keringő ellenlábassal. Még több láng, hosszabb és forróbb, döfött felé, de nem talált.

A tömeg lélegzet-visszafojtott némasággal figyelt.

— ’Elló, kapitány! — szólt egy behízelgő hang.

Kadar lenézett. Égy kicsiny és posványos, Nobbynak álcázott medence vigyorgott föl rá szégyenlősen.

— Azt hittem, maguk meghaltak! — mondta.

— Nem haltunk — felelte Nobby.