Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— De az nem lehet, hogy mellément! — Kivörösödött szemmel meredt a másik kettőre. — Egy kicseszett, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esély volt!

A sárkány meglebbentette szárnyát, megfordította hatalmas termetét egy levegőtengely körül, és újra a tető felé rontott.

Murok derékon kapta Nobbyt, és kezét Kolon vállára tette.

A főtörzsőrmester zokogott dühében és csalódottságában.

— Egy-a-kurva-millióhoz, végső, kétségbeesett kurva esély!

— Főtörzs…

A sárkány tüzet okádott.

Csodaszépen irányított plazmacsík volt. Úgy ment át a tetőn, mintha vaj lenne.

Átvágott a lépcsőn.

Beleszelt az ősöreg épületfákba, és úgy megcsavarta őket, mintha papírból lennének. Belehasított a csövekbe.

Emeletről emeletre csapott le, akár egy dühös isten ökle, és végül elérte a nagy réztartályt, amely ezer gallon frissen készült, érett, whisky típusú alkoholt tartalmazott.

Abba is beleégetett.

Szerencsére, azt ezt követő robbanás túlélésének esélye pontosan egy-a-millióhoz volt.

A tűzgolyó úgy szállt föl, mint egy szál… nos, mint egy szál hatalmas, narancssárga rózsa, sárga cirmokkal. Vitte magával a tetőt, és a megdöbbent sárkány köré burkolta, fölemelte magasra a levegőben a törött fadarabok és csőrészek forró felhőjében.

A tömeg elkábultan nézte, ahogy a szuperhő légnyomása föllöki az égbe, és alig vette észre Kadart, aki átlökdösődött, zihálva és kiáltozva, a testek présén.

Elfurakodott a palotaőrök sorfala mellett, és olyan gyorsan vonszolta magát a macskaköveken, ahogy csak tudta. Az adott pillanatban senki sem fordított rá különösebb figyelmet.

Megtorpant.

Nem szikla volt, mert Ankh-Morpork agyagra épült. Csak valami óriási, összehabarcsolt falmaradvány, valószínűleg sok ezer éves, valahonnan a város alapzatából. Ankh-Morpork mostanra már olyan vén volt, hogy amire nagyjából és egészében épült, az Ankh-Morpork.

A falmaradványt odahurcolták a tér közepére, és Lady Sybil Juhossyt hozzáláncolták. Úgy tűnt, hogy hálóinget és óriási gumicsizmát visel. Kinézete alapján korábban verekedésbe bonyolódhatott, és Kadar egy pillanatra részvétet érzett a másik részvevő iránt, akárki is legyen. A nő színtiszta dühvel nézett rá.

— Maga!

— Maga!

A férfi bizonytalanul meglengette a bárdot.

— De miért maga…? — kezdte.

— Kadar kapitány — szólt a nő metsző hangon —, lekötelezne, ha abbahagyná annak az izének a lóbálását és elkezdené megfelelő módon használni!

Kadar meg sem hallotta.

— Harminc tallér havonta! — motyogta. — Annyiért haltak meg! Harminc tallérért! És valamennyit levontam Nobbytól. Muszáj volt, nem igaz? Úgy értem, az a fickó képes volt megrozsdásítani egy dinnyét!

— Kadar kapitány!

A férfi a bárdra fókuszált.

— Ó! — mondta. — Igen. Rendben!

Remek acélbárd volt, a láncok meg avítt és eléggé rozsdás vasból készültek. Ahogy csapkodta, időnként szikra pattant a falazaton.

A tömeg némán figyelte, de több palotaőr sietett feléjük.

— Mégis mi a fenét gondol, mit csinál? — kérdezte egyikük, aki nem rendelkezett túlzott képzelőerővel.

Mind Kadart bámulták.

— Mi?

Kadar újra lecsapott a láncokra. Számos karika csörrent meg a földön.

— Na jó, maga akarta… — kezdte az egyik őr. Kadar könyöke a bordái alatt találta el; mielőtt összeesett, Kadar lába vadul belerúgott a másik gárdista térdkalácsába, ami annak állát megfelelő helyzetbe hozta, készen a másik könyök döfésére.

— Jól van — jelentette ki Kadar szórakozottan. Megdörzsölte a könyökét. Merő kín volt.

Másik kezébe tette át a bárdot, és újra ráütött a láncokra, agya hátsó részén tudatában annak, hogy további palotaőrök sietnek feléjük, bár azzal a különleges futással, ami oly jellemző az őrökre. Ő maga is jól ismeri. Az ilyen futás azt mondja, van belőlünk egy tucat, hadd érjen oda elsőnek valaki más. Azt mondja, az a pasi kész a gyilkolásra, nem azért kapom a fizetésem, hogy megölessem magam, talán ha elég lassan futok, el fog menekülni…

Nincs semmi értelme elrontani egy szép napot azzal, hogy elfogsz valakit.

Lady Juhossy szabaddá rázta magát. Szórványos éljenzés zendült, s kezdett egyre erősödni. Még jelenlegi lelkiállapotában is, Ankh-Morpork népe mindig nagyra értékelt egy jó előadást.

A nő megragadott egy maroknyi láncot, és egyik dundi ökle köré tekerte.

— Azok közül az őrök közül némelyiknek fogalma sincs, hogy kell bánni… — kezdte.

— Erre nincs idő, erre nincs idő — intette Kadar, megfogva az asszony karját. Olyan volt, mintha egy hegyet próbálna elvonszolni.

Az üdvrivalgás hirtelen félbeszakadt.

Nesz hallatszott Kadar mögül. Nem különösebben hangos nesz. Csak sajátosan ocsmány, messzehangzó jellegű. A macskakövön egyszerre landoló négy karomkészlet koccanása.

Kadar körbe- és fölnézett.

Korom tapadt a sárkány irhájához. Itt-ott néhány perzselt fadarab hatolt belé, s még mindig parázslott. A káprázatos bronzpikkelyeket fekete csíkozta.

A dúvad lehajtotta fejét, míg Kadar már csak néhány lábnyira állt a szemétől, és megpróbált a férfira fókuszálni.

Valószínűleg semmi értelme elfutni, mondta magának Kadar. Nem mintha amúgy lenne rá energiám.

Érezte, hogy Lady Juhossy keze elnyeli az övét.

— Igazán remekül csinálta — jelentette ki a nő. — Majdnem bejött.

Elperzselődött és izzó romok záporoztak a szeszpárló körül. A medence törmelékek mocsara volt, melyet hamuréteg borított. Belőle, iszaptól csöpögve, emelkedett ki Kolon főtörzsőrmester.

Fölkapaszkodott a partra, és fölegyenesedett, mintha tengerlakó életforma lenne, amely egyetlen próbálkozással kíván túlesni ezen az egész evolúciós izén.

Nobby már ott száradozott, elterülve, mint egy béka, vizet eregetve magából.

— Te vagy az, Nobby? — kérdezte aggódva Kolon főtörzsőrmester.

— Én a, főtörzs.

— Ennek örülök, Nobby — jelentette ki Kolon lelkesen.

— Bárcsak ne én lennék, főtörzs.

Kolon kiloccsantotta a vizet sisakjából, aztán megmeredt.

— Mi történt az ifjú Murokkal? — firtatta.

Nobby ingatagon könyökére emelkedett.

— Nem t’om — válaszolta. — Egyik percben a tetőn voltunk, a következőben már ugrottunk.

Mindketten a medence hamvas vizét kémlelték.

— Gondolom — szólalt meg vontatottan Kolon —, tud úszni?

— Nem t’om. Sose mondta. Nincs túl sok olyasmi, amibe’ úszni lehet, ott fönn a hegyekbe’. Amikor jobban meggondolod — állította Nobby.

— De talán akadtak ott áttetsző kék tavak és mély hegyi patakok — reménykedett a főtörzsőrmester. — Meg jeges tengerszemek eldugott völgyekben, meg ez-az. Hogy a földalatti barlangtavakról már ne is beszéljünk. Feltétlenül meg kellett tanulnia. Egész nap ki-beugrált a vízbe, szerintem.

Hosszan fodrozták a szürke, olajos vízfelszínt.

— Valószínűleg az az Óvszer volt — mondta Nobby. — Talán föltöltődött vízzel és lehúzta a mélybe.

Kolon gyászosan bólintott.

— Majd fogom a sisakod — szólalt meg Nobby egy idő múlva.

— De én vagyok a fölöttes tiszted!

— Igen — mutatott rá Nobby ésszerűen —, de ha elnyel a víz, azt akarod majd, hogy a legjobb embered legyen itt fönn készen a megmentésedre, nem igaz?