Terry Pratchett - Őrség! Őrség!

— Jó, tegyük föl, tegyük föl — hadarta Nobby Kolon összeráncolt homlokára pislantva. — De csak a biztonság kedvéért, tudod, ha bekövetkezne az egy-a-millióhoz esély és eltévesztené… jelzem, nem állítom, hogy el fogja, csak az embernek minden eshetőségre gondolnia kell…, ha hihetetlen balszerencse következtében nem egészen sikerülne neki eltalálni halálos pontossággal a sebülhető pontot, akkor a sárkányunk kissé kijön a sodrából, nemde, és valószínűleg jó ötlet lenne nem itt lenni. Tudom, távolról se biztos. Nevezzetek balsejtelmeskedőnek, ha akartok. Csak ez minden, amit mondani akarok.

Kolon főtörzsőrmester fennhéjázóan megigazgatta fegyverzetét.

— Amikor tényleg szükséged van rájuk — szögezte le —, az egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek. Közismert tény.

— A főtörzsőrmesternek igaza van, Nobby — erősítette meg Murok erélyesen. — Tudod, hogy amikor csak egyetlen esély van, ami talán bejöhet… hát, az be is jön. Másképp nem lenne — lehalkította a hangját —, úgy értem, magától értetődik, hogy ha a végső, kétségbeesett esély nem jön be, akkor nem lenne… hát, az istenek nem engednék, hogy másként legyen. Nem bizony.

Egy emberként fordultak meg mindhárman és néztek a borongáson át a Korongvilág tengelye felé, sok ezer mérföldre a távolban. Most a levegő szürkéllett a vén füsttől és ködfoszlányoktól, de egy verőfényes napon látható lenne a Mennyek Orma, az istenek lakhelye. Pontosabban az istenek lakhelyének helyszíne . A Megnemnyilvánul-lakban élnek, a stukkódíszes Valhallában, ahol az örökkévalósággal néznek szembe, mégpedig azzal a mentalitással, amelynek fogalma sincs róla, hogyan lehetne eltölteni egy esős délutánt. Azt beszélik, hogy az istenek az emberek sorsával játszanak. Hogy szerintük pontosan miféle játékot játszanak ebben a pillanatban, azt csak találgatni lehet.

De persze, vannak szabályok. Mindenki tudja, hogy vannak szabályok. Csak őrülten kell bizakodni abban, hogy az istenek is ismerik a szabályokat.

— Muszáj összejönnie — motyogta Kolon. — A szerencsenyilam fogom használni meg minden. Igazad van. A végső, kétségbeesett esélynek be kell jönnie. Különben semminek sincs értelme. Akkor akár elevennek lenni se érdemes.

Nobby ismét lekukucskált a medencére. Pillanatnyi habozás után Kolon csatlakozott hozzá. Azon férfiak számítgató arckifejezését viselték, akik már sok mindent tapasztaltak, és tudják, hogy persze nyugodtan bízhatsz a hősökben meg királyokban és végső soron az istenekben is, amire igazán számíthatsz, az a gravitáció és a mély víz.

— Nem mintha szükségünk lenne rá — állította erélyesen Kolon.

— Nem ám, a szerencsehozó nyiladdal — tódította Nobby.

— Bizony. De, csak kíváncsiságból, mit gondolsz, mennyire mélyen van? — kérdezte Kolon.

— Azt mondanám, harminc láb. Innen-onnan.

— Harminc láb — bólintott lassan Kolon. — Én is úgy számítom. És mély, ugye?

— Azt hallottam, nagyon mély.

— Ha te mondod, elhiszem. Eléggé zavarosnak látszik. Utálnék beleugrani.

Murok vidáman hátba vágta, amitől a főtörzsőrmester csaknem lezuhant. — Mi van, főtörzs? Csak nem akar örökké élni?

— Nem t’om. Kérdezd meg újra ötszáz év múlva!

— Hát akkor, nagy mázli, hogy itt van nekünk a szerencsenyila! — állapította meg Murok.

— Hmm? — szólt Kolon, aki láthatólag a maga privát, siralmas álomvilágában tartózkodott.

— Úgy értem, nagy mázli, hogy számíthatunk a végső, kétségbeesett egy-a-millióhoz esélyre, vagy különben tényleg nagy bajban lennénk!

— Ó, igen — szomorkodott Nobby. — Milyen szerencsés fickók is vagyunk.

A Patrícius hátradőlt. Két patkány párnát vonszolt a feje alá.

— A dolgok meglehetősen rosszul állnak odakint, úgy hallom — mondta.

— Igen — felelte Kadar keserűen. — Igaza van. Maga van a legnagyobb biztonságban az egész városban.

Újabb kést ékelt a kövek hasadékába, s óvatosan kipróbálta, elbírja-e a súlyát, miközben Lord Vetinari érdeklődve figyelte. Kadar már hat lábbal a padló fölött járt, a rács magasságában.

Most elkezdte kivájni a habarcsot a rács körül.

A Patrícius egy darabig szemlélte, aztán levett egy könyvet a kis polcról maga mellett. Mivel a patkányok nem tudnak olvasni, a könyvtár, amit össze tudott gyűjteni, kissé barokkos lett, ám ő nem az a fajta férfi, aki megveti a friss tudást. Megtalálta könyvjelzőjét A Csipkeverés Évszázadai lapjai között, és elolvasott néhány oldalt.

Egy idő múlva szükségét látta, hogy lesöpörjön néhány habarcsmorzsát a könyvről és fölnézett.

— Sikerrel jár? — érdeklődött udvariasan.

Kadar összeszorította a fogát, és tovább vájt. A kis rácson túl mocskos belső udvar terült el, alig világosabb, mint a cella. Az egyik sarokban szemétdomb terpeszkedett, ám jelenleg ennek ellenére roppant vonzónak tűnt. Legalábbis a tömlöcnél sokkal vonzóbbnak. Egy tisztességes szemétdomb kívánatosabb, mint amerre Ankh-Morpork tart manapság. Valószínűleg allegorikus is, vagy ilyesmi.

Döfött, újra döfött, és megint döfött. A késpenge rezgett és rázkódott a kezében.

A Könyvtáros tűnődve megvakarta hónalját. Neki is megvoltak a maga problémái.

Idejött, teli haraggal a könyvtolvajok ellen, és az a düh még fennen lobogott benne. Azonban fölmerült benne a lázadó gondolat, hogy, noha a könyvekkel szemben elkövetett bűncselekmények a legrosszabb fajta bűnök, a bosszút, esetleg, el kéne halasztani.

Fölötlött benne, hogy, míg persze, mindaz, amit az emberek készek megtenni egymással számára egyre megy, akadnak bizonyos tevékenységek, amelyeket korlátozni kéne arra az esetre, ha az elkövetők önteltté válnának és elkezdenének olyasmiket csinálni a könyvekkel is.

A Könyvtáros újra rámeredt a szolgálati jelvényére, és gyöngéden megharapdálta abban a derűlátó reményben, hogy időközben ehetővé vált. Semmi kétség, Kötelessége van a kapitánnyal szemben.

A kapitány mindig kedves volt hozzá. És a kapitánynak is van szolgálati jelvénye.

Igen.

Vannak alkalmak, amikor egy emberszabásúnak azt kell tennie, amit egy férfinak kell tennie…

Az orangután komplex tisztelgést mutatott be és ellengett a sötétbe.

A nap magasabbra emelkedett, átgördülve a ködön és áporodott füstön, mint egy kósza léggömb.

A legénységi állomány a kéménykürtő árnyékában hűsölt, várokozás közben különféle módokon csapva agyon az időt. Nobby elgondolkozva szondázta egyik orrlyuka tartalmát, Murok levelet írt haza, és Kolon főtörzsőrmester aggódott.

Egy idő múlva kényelmetlenül máshová fészkelte súlypontját, és megszólalt: — Efembe jutott egy probléma.

— Micsa, főtörzs? — kérdezte Murok.

Kolon főtörzsőrmester nyomorultan nézett. — Hááát , mi van akkor, ha nem egy-a-millióhoz esély?

Nobby rámeredt.

— Hogy érted? — firtatta.

— Hát, rendben, végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esélyek mindig bejönnek, igen, semmi gond, de… hát, ez piszkosul hogyhíjják, specifikus. Úgy értem, hát nem az?

— Ha te mondod — válaszolta Nobby.

— Mi van akkor, ha csak egy-az-ezerhez esély? — tudakolta Kolon megkínzottan.

— Mi?

— Hallott már valaki arról, hogy az egy-az-ezerhez lövés beváltja a reményeket?

Murok fölnézett. — Ne bolondozzék, főtörzsőrmester! — kérte. — Soha senki nem látott olyat, hogy egy-az-ezerhez esély bejöjjön. Az ellene szóló esély az… — mozgott az ajka — egy a sok millióhoz.