Terry Pratchett - A kaszás

Mustrum nyakába kötötte szalvétáját, összedörzsölte a kezét, és odanyúlt.

A fűszertartó elhúzódott.

Ismét érte nyúlt. Az állvány arrébb siklott.

Maphlaves sóhajtott.

— Rendben, kartársak — mondta. — Tilos a varázslás az asztalnál, tudjátok a szabályokat. Ki játszik hülye bitangot?

A többi rangidős varázsló rámeredt.

— Én, én, én nem hiszem, hogy még tudnánk olyat játszani — felelte a Kincstárnok, aki pillanatnyilag csak hébe-hóba pattant vissza az épelméjűség széleiről. — Én, én, én azt hiszem, némelyik játékfigura elveszett…

Körülnézett, vihogott, és visszatért a próbálkozáshoz, hogy fölszeletelje a báránysültet kanalával. A többi varázsló mostanában távol tartotta a késeket a Kincstárnok keze ügyéből.

A teljes fűszertartó állvány fölröppent a levegőbe és elkezdett lassan pörögni. Aztán fölrobbant.

Az ecetet és méregdrága fűszereket csöpögő varázslók bambán bámulták.

— Valószínűleg a szósz volt az — kockáztatta meg a Dékán. — Tegnap este határozottan kezdett megállíthatatlanná válni a láncreakció.

Valami a fejére pottyant s aztán a tányérjában landolt. Egy fekete vascsavar volt, több hüvelyk hosszú.

Egy másik könnyebb agyrázkódást okozott a Kincstárnoknak.

Egy-két másodperccel később a harmadik hegyével lefelé az Arkrektor keze mellett landolt az asztalon, amelybe bele is szúródott.

A varázslók fölfelé fordították pillantásuk.

A Nagycsarnokot esténként egy masszív csillár világította meg, bár ezt a szót oly gyakran társítják tündöklő, csupa prizma üvegkészítménnyel, hogy ide nem illőnek tűnik az óriási, súlyos, fekete, faggyúkéreg borította dolog esetében, amely úgy lógott a mennyezetről, mint a fenyegető hiteltúllépés. Akár ezer gyertyát is képes volt tartani. Közvetlen a rangidős varázslók asztala fölött függött.

Újabb csavar csörömpölt a padlón a kandalló mellett.

Az Arkrektor megköszörülte a torkát.

— Fussunk? — sugallta.

A csillár lezuhant.

Asztal- és cserépdarabok vágódtak a falaknak. Emberfej nagyságú, gyilkos faggyútömbök zúgtak át szélsebesen az ablakokon. Egy sértetlen gyertya, groteszk sebességgel kiszáguldva a romokból, több hüvelyk mélyen belefúródott egy ajtóba.

Az Arkrektor kiszabadította magát széke roncsai közül.

— Kincstárnok! — üvöltötte.

A Kincstárnokot kiásták a kandallóból.

— Ümm, igen, Arkrektor? — rebegte.

— Mit jelentsen ez ?

Maphlaves kalapja fölemelkedett a fejéről.

A szokásos lelógó karimájú, csúcsos varázslókalap volt, ám átalakítva az Arkrektor extrovertált életmódjának megfelelően. A halászáshoz műlegyek voltak beletűzve. Egy nagyon kicsi, pisztoly nagyságú íjpuska volt bedugva a kalapszalagba arra az esetre, ha látna valami lelövendőt, miközben a szabadban kocog, és Mustrum Maphlaves úgy találta, hogy a csúcsos rész pont megfelelő méretű egy kis üveg Bentinck-féle Valódi, Érlelt, Különleges Konyak számára. Meglehetősen ragaszkodott a kalapjához.

Ám az többé nem ragaszkodott hozzá.

Ehelyett lágyan átlebegett a termen. Halk, ám kétségtelen bugyogó nesz hallatszott.

Az Arkrektor talpra szökkent. — A fene egye meg! — bömbölte. — Abból a tintából kilenc tallér egy icce! — Ugrott, hogy elkapja a kalapot, elhibázta, és folytatta az emelkedést, amíg végül több lábbal lebegett a padló fölött.

A Kincstárnok idegesen föltette a kezét.

— Esetleg szú? — sugallta.

— Ha ez még egyszer előfordul — morrant Maphlaves —, halljátok, ha ez akár egyetlen egyszer előfordul, nagyon dühős leszek!

Pont ugyanakkor esett le a földre, amikor a nagy ajtószárnyak kinyíltak. Az egyik egyetemi portás sietett be, akit a Patrícius palotaőrségének egy osztaga követett.

A gárdakapitány annak arckifejezésével mérte végig az Arkrektort, aki a „civil” szót nagy vonalakban ugyanolyan hanghordozással ejti, mint a „csótányt”.

— Maga a főmuki? — kérdezte.

Az Arkrektor lesimította köntösét, és megpróbálta megigazítani a szakállát.

— Igen, én vagyok ennek az egyetemnek az Arkrektora — válaszolta.

A gárdakapitány kíváncsian körülnézett a csarnokban. A diákok mind a túlsó végén lapultak. Szétfröcskölt étel borította a legtöbb falat egész a mennyezetig. Bútordarabok hevertek a csillár romjai körül, miként fák a meteorbecsapódás zéruspontja körül.

Aztán megszólalt, annak minden undorodásával, aki saját továbbtanulását kilencévesen befejezte, ám azért hallott történeteket…

— Megengedtünk magunknak egy kis ifjonti vigadozást, ugyebár? — tudakolta. — Szertehajigáltunk egy-két kenyérgalacsint, ilyesmik?

— Megkérdezhetem, mit jelentsen ez a betolakodás? — érdeklődött fagyosan Maphlaves.

A gárdakapitány a lándzsájára támaszkodott.

— Nos — felelte. — A helyzet ez. A Patrícius el van barikádozva a hálószobájában azért, mert a bútorok a palotában összevissza röpködnek, el se hinné, a szakácsok még visszamenni sem hajlandóak a konyhába amiatt, ami ott zajlik…

A varázslók megpróbáltak nem odanézni a lándzsa hegyére. Az ugyanis elkezdte lecsavarni magát.

— Mindenesetre — folytatta a kapitány, akinek figyelmét elkerülték a halk, fémes neszek —, a Patrícius szólít a kulcslyukon keresztül, érti, és azt mondja nekem „Douglas, szeretném tudni, hogy hajlandó lenne-e leszaladni az Egyetemre és megkérni a vezető fickót, hogy legyen olyan jó és jöjjön föl ide, ha nem túl elfoglalt?” De persze visszamehetek és megmondhatom, hogy maga egy kis diákhumorral van épp elfoglalva, ha akarja.

A lándzsahegy már csaknem lejött a nyélről.

— Figyel rám? — firtatta a kapitány gyanakodva.

— Hmm? Mi? — kérdezte az Arkrektor, elszakítva tekintetét a pörgölődő fémről. — Ó. Igen. Nos, biztosíthatom, jóember, hogy nem mi okozzuk a…

— Áárgh!

— Tessék?

— A lándzsahegy ráesett a lábamra !

— Valóban? — ámult ártatlanul Maphlaves.

A gárdakapitány fél lábon ugrándozott.

— Na, ide figyeljen, maga nyavalyás hókuszpókusz-kalmár, jön vagy nem? — tudakolta két szökkenés közt. — A főnök nem túl boldog. Egyáltalán nem túl boldog.

Az Élet hatalmas, idomtalan fellege lebegett át a Korongvilágon, akár a gát mögött földuzzadó víz, amikor a zsilipkapuk csukva vannak. A Halál híján, aki eltávolítja az életerőt, amikor többé nincs szükség rá, sehová máshová nem mehetett.

Itt-ott vaktában történő telekinetikus tevékenységben földelte le magát, mint a villámlás fölvillanásai a nagy vihar előtt.

Minden, ami létezik, arra áhít, hogy éljen. Tulajdonképpen ezt jelenti az élet körforgása. Ez az a motor, amely az evolúció nagy, biológiai pumpáit hajtja. Minden megpróbál apránként följutni a fára, karommal vagy csáppal vagy nyálkával kapaszkodva föl a következő niche-ig, míg föl nem ér a csúcsra — ami, egészében véve, sosem látszik megérni azt a rengeteg fáradozást.

Minden, ami létezik, arra áhít, hogy éljen. Még azok a dolgok is, amelyek nem elevenek. Dolgok, amelyeknek van afféle életalattija, képletes élete, csaknem élete. És most, ugyanúgy, ahogy a rövid ideig tartó, váratlan meleghullám a megszokottól eltérő, rendellenes virágzást vált ki…

Volt valami ezekben a kis gömbökben. Az ember úgy érezte, muszáj kézbe vegye és megrázza őket, nézegetve a szépséges örvénylést és csillogást. És aztán hazavigye őket és föltegye a kandallópárkányra.